Amikor valakinek kórházba kerül a hozzátartozója, meglehet, hogy az a ki nem mondott kérdés is ráterhelődik: vajon viszontláthatják-e még egymást valaha. A járványhelyzet sokszorosan megpróbálja a hozzátartozókat, akik még csak látogatni sem mehetnek be szerettükhöz, és van, hogy már csak a lezárt koporsó vagy az urna mellett állhatnak meg. A járvány okozta sosem látott készültség emberfeletti terhet ró az egészségügyi személyzetre és magukra a betegekre is, akiknek ebben a halálközeli helyzetben egy-egy jó szó, tekintet vagy érintés mindennél fontosabb.

Ezért van olyan nagy szükség most különösen is a kórházlelkészek szolgálatára. Tavaly október óta a haldoklókhoz és a hitéleti támogatást nyújtó koronavírusos betegekhez a család vagy a betegek kérésére a lelkészek többnyire bemehetnek látogatni. Így tesz Kovács Teodóra is. A Kiskunhalasi Semmelweis Kórház Szegedi Tudományegyetem Oktató Kórházának lelkipásztora januárban kezdte meg szolgálatát az intézményben. Rendszeresen bejár a betegekhez, különböző osztályokon megfordul, és a COVID-osztályra is bemehet, természetesen megfelelő védőfelszereléssel. ­A védőoltását is azért kérte, hogy vigyázhasson a betegekre és, persze, magára is. Félni azonban nem fél, azt tartja, hogy félelemmel nem lehet szolgálni. 

Pedig nem különösebben érezte magát alkalmasnak a feladatra. Isten azonban többször is megerősítette elhívását a kórházban fekvő betegek, hozzátartozóik és a gyógyítók felé, megértette, hogy ugyan kevés, amit megtehet, az a kevés azonban felbecsülhetetlen. A hozzátartozók helyett ő fogja meg a betegek kezét, méghozzá kesztyű nélkül, azt mondja, egy valódi érintés többet mond minden szónál. „A betegek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogy ott van velük valaki. A szavaknak ilyenkor nem sok értelme van, főleg, amikor valaki oxigént kap, inkább megfogom a kezüket, megsimogatom. Most is elérzékenyülök attól, mennyire vissza tudnak csatolni, ők is megszorítják a kezem, szinte megragadják. Van, aki talán azt is érzi, hogy ez számára az utolsó lehetőség.”

Ő is érzi ennek jelentőségét, ezért még mielőtt belépne a fekvőbeteg-osztályokra, leül parányi irodájában és imádkozik – árulja el. „Mindig azt kérem, hogy a Szentlélek vezessen oda ahhoz, akihez oda kell mennem.” Amikor belép a kórterembe, nem kérdezi, ki református, ki nem, persze, van, aki már várja őt. Előfordul, hogy mások is jelét adják annak, hogy szívesen fogadnák. Ilyenkor tőlük is megkérdezi, hogy vannak, van, hogy imádkozik is értük. A Szentlélek vezeti ilyenkor, hiszen sokszor nem ismeri személyesen, akiért közbenjár, és a beteg sincs mindig abban az állapotban, hogy magáról beszéljen.

Sokszor a hozzátartozóknak legalább annyira szükségük van lelki támaszra, mint a betegeknek. „Bölcsnek kell lenni abban, hogy kit lehet egy-egy Igével bátorítani – Isten ebben is vezet. Sokat tehetek már azzal is értük, ha meghallgatom őket, és ami nagyon sokat jelent a hozzátartozóknak, hogy el tudom mondani egy-egy látogatás után, milyen állapotban van a szerettük. Nem egy eset volt, amikor az volt az utolsó impulzus valakiről, amit én elmondtam, mert a hozzátartozók már nem láthatták őt az utolsó napokban. Megrendítő, hogy a fertőzésben elhunytat még holtában sem szabad megnézni. Ezért is számít annyira, hogy van egy szemtanú, aki látta, kísérte őt az élete végén.”

A krízishelyzet nem a nagy megfejtések ideje, előbb-utóbb azonban feltörnek a miért kérdések. „Akár a kórházban, akár a szórványgyülekezetben, akár az utcán vagyok, csak az számít, hogy mentő szeretettel legyek jelen, és észrevegyem, hogy most csak imádkoznom kell valakiért, vagy ennél többet kell tennem érte. Amikor Isten indít valamire, akkor nem szűröm meg az elmémmel, hogy tegyem-e vagy sem. Azt sem szabad, persze, eltagadnunk az emberek elől, hogy mindez egy nagyobb történet része. A háborúk, a földrengések, a járványok jelek. De az Úr Jézus mindezeket nem azért mondja, hogy megijedjünk – erre ő maga figyelmeztet. Az én feladatom sem megijeszteni az embereket, ahogy az egyháztörténet bizonyos szakaszaiban a lelkészek ezt dörgedelmesen tették. Én nem a nagy és félelmetes Isten képét szeretném bemutatni, hanem a kegyelmes, irgalmas és szerető Istenét, aki nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérjen hozzá. Tény, hogy lesznek járványok, a világ tart a végkifejlet felé. De amíg ezen a világon szól az evangélium, és amíg Isten Lelke engem és a testvéreimet annak hirdetésére indít, addig az a feladatunk, hogy elmondjuk: nem a szenvedés és a halál a vége a történetnek.”

Bár senki sem kívánta a járványhelyzetet, van pozitív hozadéka is – teszi hozzá. „Krízishelyzetben az ember általában hirtelen felébred és összekapja magát. De amikor nem vagyunk rászorulva, akkor nem törődünk azzal, hogy Isten mit mond az életünkről. A saját életemben is azt látom, hogy mindig nehéz helyzetekben formálódtam a leginkább, Isten akkor metszett le rólam dolgokat. És egy-egy ilyen krízisből mindig növekedés származott a hitemben is. Épp ezért az én dolgom lelkészként az, hogy elmondjam másoknak: most adj esélyt annak az Istennek, akit még nem tudtál vagy nem akartál megismerni.”

Ez a nyitottság sokkal inkább megvan most, mint korábban – véli a lelkész. A kórházban szívesen fogadják, tisztelettel bánnak vele a portától a betegszobáig mindenütt. Ha máskor elhangzik is egyházkritika, most valahogy a legtöbben érzik, hogy szükség van arra a többre, amit ő képvisel, valamire, ami túlmutat az ember törékenységén és a halálon is. Kovács Teodóra szerint a Szentlélek jelenlétét érzik meg ilyenkor az emberek, és ez olykor teljesen nyilvánvaló módon történik.
„Egy alkalommal a traumatológián odamentem egy hölgy ágya mellé, aznap szenvedett autóbalesetet, elég súlyos állapotban volt. Megkérdeztem, mi történt, ő pedig elmondta, hogy nagyon fél. Megkérdeztem, mit tudok segíteni, ő pedig megragadta a kezemet. Nem szoktam tolakodni, de ezek után bátorságot éreztem arra, hogy megkérdezzem, imádkozhatok-e érte, és beleegyezett. Az egész kórteremben néma csend lett, úgy éreztem, hangosan imádkozhatom. Hangosan imádkoztam pár mondatban, és amikor kinyitottam a szemem, az arcán csorogtak a könnyek. A többi ott fekvő betegen is jó értelemben vett megrendülés érződött. Úgy mentem ki abból a kórteremből, mint aki álmodik. Csodát éltem meg, ott azonnal leszállt a Szentlélek.”

Erősíteni kell a kórházi dolgozókat is, sokan kimerültek, elkeseredettek – számol be. „Van, aki fél, de marad, mert kötelessége állni a sarat. Nem könnyű annak, aki nem ismeri Istent. Fontosnak érzem, hogy ilyenkor én is elmeséljem az életemből azokat a történeteket, amikor féltem, elegem volt vagy kiégésközeli állapotban voltam. Az ilyen beszélgetésekben lelnek egy kis megnyugvást a kórházi dolgozók is.” Hogy milyen sokat jelent az, hogy az ember Istenbe tud-e kapaszkodni, legjobban akkor érzi, amikor haldoklók ágya mellett ül – vallja meg. Míg némelyek kifordulnak önmagukból, mások nyugalmat lelnek Istenben. „Felmérhetetlen kegyelem, hogy Isten tulajdona vagyunk, hogy Krisztus drága vérén megváltott minket. Amikor nem tudjuk sem kontrollálni, sem kézben tartani az eseményeket, kicsinységünkben tudhatjuk, hogy Isten a halálnál is nagyobb. Ő gondoskodik minden egyes lélegzetvételünkről. A kezében vagyunk és maradhatunk. Semmi sem szakíthat el Isten szeretetétől. Ha mi hűtlenek vagyunk, Ő akkor is hű marad, végigkísér bennünket az utolsó pillanatokig és azután is.”

Most, hogy a járvány nem ért véget az első hullámmal, megtapasztalhatjuk, hogy Isten szeretete kitart minden körülmények közepette. Ez a keresztyéneknek is jó lecke – állítja a lelkipásztor, aki találkozott a kórházban olyan hívő emberrel is, aki tagadta a vírust, és amikor visszatért a halál torkából, rájött, hogy nem ítélkezhet senki felett, aki komolyan veszi a védekezést. Isten kegyelme, ha valaki nem betegszik meg, vagy ha mégis, akkor felépül – mondta. Mások arra ébrednek rá, hogy közbenjárhatnak a betegekért. „Van egy imaközösségünk a gyülekezeten belül, fiatalok, idősebbek, férfiak és nők egyre többen vagyunk. Online tartjuk meg, de így is megtapasztaljuk a szeretet légkörét. Imádkozunk másokért, ha tudnak róla, ha nem, ha a járványkórházban fekszenek, ha nem. Sok ember érzi, hogy most fontos az ő szolgálata, közbenjárása, telefonhívása is. Mi más is lenne ez, mint a szeretetben való megújulás?”

Illusztrációk: Getty Images, Uzsoki Utcai Kórház