Kikezdhetetlen pompája teljességében megüresíti önmagát és betölti a teret. A szoba minden szegletébe elhozza a külvilág örömökkel terhes levegőjét. Halálba csomagolt élet, mely eláraszt valamennyi életbe csomagolt haldoklót. Kiszabadít, felvidít, éltet.

Míg feltárulkozik, színe megkopik. Elveszíti erejét, frissességét, hogy nekünk illatozzon. Hogy életünk legyen.

A sebzett, beteg embernek sokszor ennyi is elég. Az alattomosan megbúvó, szokatlan szagokat is felülmúlja ez a túláradóan jó illat.

A jácint vigasztal. Sokáig készülődik, s egy pillanatban mindent odaad, amit összegyűjtött. Erőt és örömöt.

Mi, sebzettek félünk kibontakozni. Sokáig gyűjtjük az erőt, de megtorpanunk. Nem szeretnénk eltékozolni magunkat. Mintha akkor veszítenénk, ha belevágunk.

Félünk, hogy elrontjuk, és akkor belőlünk távozik egy darab.
Félünk, hogy sikerül, és sosem leszünk többé ugyanazok.

A találkozástól félünk, mely esszenciáinkat felszabadítja.
Az orrtól, amely belénk szagol.
A mérhetetlen, korlátozhatatlan kiáradástól.
A mindent odaadástól.

Lehetőségeket zárunk magunkba, de meg nem történtté tesszük a jövőt.
Lemondunk az egyszeri és megismételhetetlen pillanat felelősségéről, pedig az az örök élet ajándékát rejti.

Isten belevág. Magába.
Kockáztat, veszít.

Mikor megérkezik szenvedéseihez, virágba borul minden.
Pálmaágakkal köszöntik, olajfa nyújt neki oltalmat a Kertben, ahol győz a kísértő fölött.
Holt fán lesz halott.

Megszenved azért is, amit még oda sem adtunk neki, mialatt ő önmagát adja oda nekünk.

Szavát adja, testté lett szavát, mely megteremtett.
Felelősséget vállal értünk.

Többé sosem lesz ugyanaz, hogy mi se lehessünk ugyanazok.

Sebei árán mi gyógyulunk meg.
Vére bennünk válik vérré.
Olaja minden sebünket betölti.

Jó illata végképp elűzi alattomos halálunk szagát.