Az egyik internetes portál szavazása tanúsítja, hogy ha valamilyen nemzetgazdasági ok miatt el kellene törölni egy hétköznapi ünnepnapot, annak a vesztese a pünkösd lenne. Az emberek ugyanis úgy érezték, pünkösdhétfő az a nap, amelytől a legkönnyebben szabadulnának. Pünkösdi igehirdetésére készülve, püspök úr összefoglalná a Parókia olvasói számára, hogy mi ennek az ünnepnek a lényege?

Először hadd szóljak a megállapítás első részéről. Érdemes ennek kapcsán néhány dolgot végiggondolni. Könnyű lenne persze ezt a mentalitást, de még inkább az egyszeri felmérést megkérdőjelezni, mert nem tudhatjuk, hogy milyen mélységű vagy szociológiailag mennyire alátámasztott volt a felmérés. Az internetes szavazásokat pedig elvből is meg szoktam kérdőjelezni. Ugyanakkor a válaszokon cseppet sem csodálkozom. Egyrészt egyszerű dolog lenne a 20. század durva szekularizációjának és brutális utópiáinak a számlájára írni mindezt.
Valóban, nagy hagyománypusztítás ment végbe a magyar társadalomban. Bár húsvéthétfő még a pártállam idején is munkaszüneti nap volt, karácsony pedig kétnapos ünnep, a pünkösdhétfő csak újabban került vissza a palettára. Ne legyünk hát türelmetlenek, ennek az ünnepnek kell egy-két nemzedék, amíg az emberek önmaguknak is felteszik a kérdést: miért is munkaszüneti nap pünkösdhétfő. Most talán a többség úgy gondolja: azért, mert így döntött a parlament. Ez az egyik ok. A másik ok mélyebben gyökerezik. Ha végignézzük az egyház történetét, azt látjuk, hogy pünkösd gyűjtötte a legkevesebb szokásegyüttest maga köré. A legprofánabbakat mondom: karácsony az ajándékozásról is szól, meg a családról, a szeretetről – mondogatják: a szeretet születése, a szeretet ünnepe, tehát bensőségessége van. Húsvét a sorsfordításhoz kapcsolódik. Visszajött a kora tavaszi böjtölés is, bár nem kedvelem, mert szekuláris módon, fogyókúraként, tisztítókúraként jelenik meg. Nem pusztult ki a nagyheti böjtölés sem, és bár nagypéntek nem ünnepnap (egyébként nagyon szívesen elcserélném pünkösdhétfőt nagypéntekre!), pünkösdre maradt a pünkösdi királyság meg a pünkösdi rózsa. Ezeket nagyon nehezen tudom hozzákötni a pünkösd ünnepéhez. Harmadjára pedig ide kell számítani egy nagyon furcsa érvelést is. Miért vannak kétnapos ünnepek? Annakidején, a 17. században a magyar puritánok, akik nagy ébredőmozgalmat hoztak, többek között abba buktak bele, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy a vasárnap az Úré, tehát meg akarták szüntetni a két-három napos egyházi ünnepeket. Lám, milyen paradoxon, hogy 300 évvel ezelőtt egy ébresztő, kegyességi mozgalom azon bukott meg, hogy el akarja törölni a pünkösdhétfőt, ma pedig az egyháztagjaink 80 százaléka észre se venné, ha pünkösdhétfőn nem lenne istentisztelet.

Vasárnap még elmennek rá, hétfőn meg már kirándulnak.

Igen, vasárnap még elmennek a templomba, mert pünkösd szép ünnep, és nagyon sok gyülekezetben megmaradt az a tradíció is, hogy ekkor van a konfirmáció ünnepe. Felemelő alkalom ez, aztán pünkösdhétfőn lötyögünk. Ifjú lelkész koromban, a mi kis gyülekezetünkben két-három évi tapasztalat után minden kockázat nélkül mondhattam, hogy a pünkösdhétfői istentiszteletet kint tartjuk az erdőben. Negyvenen-ötvenen felültünk egy buszra, kimentünk a Hármashatár-hegyre, és egy szép tisztáson tartottunk pünkösdi istentiszteletet. Ezalatt senki nem kopogtatott a templom kapuján, hogy jönne az istentiszteletre.

A következő ok a legérdekesebb, és itt már nem tudunk kifelé mutogatni. Mi, keresztyének is – ha szabad ezt mondani – rosszul bánunk pünkösddel. Alistair McGrathnak, az újabb kor egyik legjelentősebb teológusának van egy érdekes megjegyzése. Azt mondja, hogy a Szentháromságban a Szentlélek a Hamupipőke. Az Atyát és a Fiút mindig elvisszük a keresztyén ünnepekbe, Hamupipőke meg otthon marad.

Persze, értsük jól, ez egy teológus-író túlzása, ám van benne egy mély megérzés. Miért nehéz igazán a – és itt már a pünkösd üzenetére térünk rá – pünkösdről beszélni, és miért nehéz pünkösdöt ünnepelni? Azért, mert maga a pünkösd beszél, maga a pünkösd az ünnep. A liturgiai hagyományunk, a prédikálásunk, a kegyességi gyakorlatunk az elmúlt ötszáz évben fókuszáló jellegű lett. Ünnepeink általában is olyan alkalmakká lettek, amikor nagy üzenettel akarjuk megszólítani a templomba ritkábban járó egyháztagokat, a kevésbé intenzíven vallásos embereket. Így karácsonykor például el tudjuk mondani a karácsony értelmét, lényegét, az inkarnáció titkát, nagypénteken a megfeszíttetés üzenetét, húsvétkor pedig a feltámadást. Mérhetetlen sok ága-boga, mélysége, dimenziója van mindennek. A pünkösdnek viszont az a különlegessége, hogy a pünkösd nem beszél önmagáról, pünkösdkor a tanítványok a megfeszített és feltámadott Krisztus hirdetik, miután beteljesedett rajtuk Krisztusnak rájuk vonatkozó ígérete, beteljesedett a jóeli prófécia, kitöltetett az Isten Lelke, és ott áll mindenki csodálkozva az ünnepen, hogy ki-ki érti a maga nyelvén a szót, bár a szélrózsa minden irányából érkeztek oda zarándokok Jeruzsálembe! És milyen döbbenetes, a boldog, önfeledt, bátor tanítványokat látva máris felcsattan a kiáltás: ezek részegek! A felszíni jelenségvilág felkavarodott, megmozdult a közöny és a szokások állóvize, és nem tudják, honnan fújt a szél – mert a Lélek fúj, de nem tudjuk, honnan jön, és hova megy, s lám, most megkavarodott valami. Mi történt? Valami antiünnep készülődik, amikor a régi pünkösdben kivonul az utcára egy ünneplő csapat? Nem inkább mámoros emberek ők?

Mi vállaljuk manapság ezt a mámorosságot vagy idegenkedünk tőle?

Nagyon hosszan kellene erre felelni. Azt hiszem, a vállalással egyáltalán nincsen probléma, sőt mintha túl sokat is vállalnánk. A szekuláris élet, a vallástalan élet tele van mámorfókuszokkal. A vallásos élet pedig – úgy tűnik – kiszáradt. Hát jöjjön egy kvázipünkösd, Szentlélek-áldás! Ebből könnyen pünkösdizmus lesz, sőt, íme, itt is van velünk. De mintha a mai keresztyének megfeledkeznének arról, s ezt felrovom nekik, hogy a pünkösd igazából véve nem az én eksztázisom, hanem az Isten eksztázisa. Isten kilép önmagából, és Szentlelke által odalép az emberhez. És ez sokkal több, mint a kegyelem általános világa; több, mint a szüntelenül megújuló Lélek-érkezés az életbe; több, mint az Isten által hordozott élet természetes előrébbjutása: születésbe, napfelkeltébe, áldásba, bőségbe (minden Istentől van, minden Istenből jön). Jézus mindezt elmondja a hegyi beszédben is. Tehát a világban minden Isten Szentlelkének ereje által van egybeszerkesztve. Pünkösd azonban egyszeri, különös Isten-eksztázis. Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok – mondja Jézus az övéinek –, és tanúim lesztek. Másrészt a pünkösd, persze, a mi eksztázisunk is. A tanítványok, akik eddig a félelmek közé zárkóztak be, most kilépnek ebből, így ez is eksztászisz, a szó eredeti értelmében: kilépés. És ebben van múlhatatlan üzenete a pünkösdnek: nem az önfeledtségbe lépnek ki. Ma az a baj a keresztyénség eksztatikus hajlamaival, hogy a szekuláris és istentelen, vallástalan ember mintájára az önfeledtség felé keresik az eksztázist. Ha szabad óvatos kritikát mondanom a pünkösdi mozgalmakkal, karizmatikus irányzatokkal szemben, akkor az az, hogy az önfeledtségre irányítják az eksztázist. S ez az önfeledtség kétes dolog, mert ez a másik feledését is jelenti. Mai értelemben az önfeledt ember elfelejti a másikat is, aki körülötte van. Ellenben milyen csodálatos az egész pünkösdi történet, ahogy végbemegy! Mit észlelnek a pünkösdi tanúk? Hogy néhány ember kilép a félelmeiből, bezártságából, és megszólítja őket. Tehát itt nem ön- és másfeledtségről, hanem megszólítottságról van szó. Kik ezek a galileaiak, és hogyhogy tudnak szírül, görögül, latinul, mi történik itt, hogy elérkezik tőlük énhozzám egy üzenet és megszólít engem? A mai mámorosságban mást látunk. Amikor a labdarúgó-mérkőzésen berúgják a győztes gólt a szurkolók teljes önfeledtségben, a többiről elfeledkezve, meg önmagukról is, a világból is kilépve ünnepelnek.
A pünkösd története viszont döntően az, hogy van egy Isten-eksztázis, Isten belép a világba. Amikor a tanítványok kilépnek a félelmek közül, ők is belépnek az emberek közé. És van még egy igazi, klasszikus eksztaszisza a pünkösdnek: megtérést hirdetnek, és megtérnek az emberek. A megtérés a legjobb értelmében vett eksztaszisz. Az ember kilép a bűn és halál állapotából. Ha ezen van az öröm, ezen van az ujjongás, ebből támad a bátorság, ettől sugárzik az arcunk, erről szól a diadalmas ének, akkor eljött a pünkösd, akkor a helyén is van.

Ha tehát kiszáradt keresztyénségünktől megszeppenve evilági mámorserkentőkkel próbálkozunk, akkor rossz mentalitásban vagyunk. Akkor elvétjük az irányt. Nem attól jó a keresztyénség, hogy nálunk kétszer annyian tudnak mosolyogni, mint egy örömversenyen, és az istentiszteletre mindenki kisimult, megbecézgetett, megdédelgetett lélekkel jön el. Én nem szeretem a kifejezetten csak ostorral, korbáccsal terelgetett gyülekezetet. Ám ne essünk át az ellenkező végletbe se! Ha belenézünk a pünkösdi történetbe, akkor jól meglátjuk, hogy az apostolok nem részegek, hanem részesek. Pünkösd nem részegség, hanem részesség. Ekkor isteni titkokban részesedik az ember. A pünkösd eksztázisa: színjózan eksztázis. A pünkösd öröme nem maszatos öröm, hanem dicsőséges öröm. A pünkösd megszólalása nem az érthetetlenség dimenzióját nyitja meg, hanem megmutatkozik a nagy isteni titok, hogy a Lélek fel tudja emelni az emberi értelmet is arra az isteni szintre, ahova magától a bűnös ember soha nem tudna, de nem is akar, mert lázadó értelmét nem akarja feladni. Ha ilyenek lennének a mi pünkösdjeink is (reméljük, ilyenek lesznek!), akkor húsz-harminc év múlva egy népszavazáson csak találnának az emberek egy másik napot, amely könnyebben feláldozható, mert nem vesztenének vele igazi ünnepet.

Szabó István dunamelléki református püspökkel Géczy Lajos beszélgetett. 
Fotó: Füle Tamás