A Madarasi-Hargita festői vidékén járunk, Szentegyháza közelében. Az itteni Hargita Keresztény Tábor ad otthont egy hétig erdélyi és magyarországi magyaroknak, akik töltődni és gondolkodni jöttek – társadalmi és személyes kérdésekről, melyeket hol az áhítatokon alaposan feltárt bibliai szövegek, hol kortárs műalkotások, hol pedig tudományos, teológiai vagy művészeti témájú előadások vetnek fel. Visky András író, dramaturg, egyetemi tanár azt mondja, a nyelv is tud intézményesülni, hiszen túl könnyen tulajdonítunk jelentést kiejtett szavainknak. A hívők, nem hívők, másként hívők közegében viszont minden megnyilatkozó visszhangokra lel – és ekkor jár jól.
Miért jó az, ha egy közösségben a nem hívő beszédmódok is megjelennek?

Mert az úgynevezett nem hívők jelenléte egy ilyen beszélgetésben mindig leméri azokat a jelentéseket, amelyeket a mondataink hordoznak. Gyakran előfordul, hogy kijelentek valamit, és hallom – éppen a jelenlévők miatt –, hogy nincs értelme a mondatnak, üres halmazt bocsátottam ki magamból.

Ha elméletibb módon fogalmaznám ezt meg, akkor azt mondanám, hogy ebben a táborban leginkább a teológiai és az esztétikai beszédmód közelségéről van szó. Az esztétikai beszédmód ugyanis mindig a széleket próbálja meg föltérképezni. Egy vizuális művész vagy a szó művésze odaáll a szélekre, és onnan tekint vissza, vagy akár kifelé a saját nyelvéből. Ott fedezi fel a nyelvi jelentések végtelenségét. Ez a felfedezés egyébként megborzongatja az ember lelkét. De ebből az is következik, hogy egy hívő embernek számolnia kell azzal, hogy a jelentések nem rögzítettek, hanem ki vannak szolgáltatva az időnek. A nyelv folyamatos változása próbára teszi ezeket a jelentéseket.

A hívő közösségeknek erőfeszítést kell tenniük azért, hogy olyan helyzeteket teremtsenek önmaguk számára, amikor lemeztelenednek. Mikor azt érzik, hogy nincs mögöttük az intézményesült nyelv tartószerkezete, ez a beburkoló, kétségtelenül gazdag hagyományvilág. Ehelyett ki vannak szolgáltatva annak a jelen időnek, ami a találkozás esélyét jelenti valakivel.

Miért a „Ki az ellenségem?” lett az idei tábor központi kérdése?

Igaz, hogy ez a kérdésfelvetés nem szerepel a Szentírásban, de rímel a „Ki az én felebarátom?” kérdésre, amelyből tavaly sok örömünk és felfedezésünk származott, hiszen az az irgalmas samaritánus példázatára mutat. Ebben a történetben az a meglepetés ért engem, hogy a valóságos felebarát tulajdonképpen az ellenség. Vannak olyan szituációk a nyugati kultúra történetében, amikor az ellenség hajolt oda hozzánk, és megmutatta nekünk a saját arcunkat. Jézus példázataiban az intézményesült nyelvi játékokat játszó szereplők gyakran az út másik oldalára kerülnek, ahogy ebben a pap meg a lévita.

Ez durva általánosítás, de hadd menjek el a szélekre: az irgalmasság cselekvése általában a saját jóságunk bizonyítása pusztán. Pedig az irgalmasság gyakorlása a felénk irgalmat gyakorló Krisztus bemutatása a világ számára.

Hogy egy másik szenvedéstörténet tükrében is megvizsgáljuk magunkat: egy hozzászólásában azt mondta, a keresztyénség ma vélhetően Jób barátainak a pozíciójában van. Miért?

Jób barátainak a pozíciója a mainstream kultúra és a mainstream beszéd. A fősodor számára általában nem lehetséges egy szélsőséges helyzetbe került ember életszituációjának a megközelítése, megértése, nyelvi megragadása. Egy ennyire lemeztelenedett szenvedő ember traumája – aki korábban maga is a mainstream kultúrához tartozott – traumatikus esemény mindannyiunk számára. Akkor járunk jól, ha ezt a traumát közösen megéljük.

Egy beszélgetésben valaki fölvetette, hogy Jób barátainak a nyelvét kellene megvizsgálnunk. Jób azt mondja nekik: ti az Úristen apologétái, védelmezői vagytok. Ebből az következik, hogy a ti istenképetek nem egy szuverén Istené, hanem olyan Istené, aki állandóan rászorul valamiféle intézményes támogatásra. Keresztyénekként tehát meg kell vizsgálnunk, jól járunk-e, ha csak a mainstream kultúrában képzeljük el önmagunkat.

A teológiai beszédmód kisiklásáról beszélt ebben a történetben. Mit jelent ez számunkra?

Teológiát olvasó emberként nagy kérdés számomra, mi is a teológia. Engem azok a teológiák szólítanak meg legjobban, amelyek folyamatosan ezzel a kérdéssel élnek önmaguk felé.

A teológiai beszédmódnak is van egy „politikailag korrekt” változata, ez pedig az, amikor kimondjuk a hitvallásaink kétségtelen igazságait, és ezzel megoldottnak tartjuk a feladatunkat. Csakhogy a teológiai vagy hitvallási igazságok nem mozdulatlanok. Nem azt állítom, hogy változnak az alapigazságok, hanem azt, hogy mindig más nyelvi formában jelennek meg előttünk, és ez életet ad számunkra.

Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy egy nyelv el tud halni. Melyik nyelv nem hal el? Az, amit naponta gyakorolunk. Én Kolozsváron élek, ami ma már nyelvi értelemben szórvány, holott még mindig szellemi centrum. A korábbi években ha a gyermekem bekapcsolta a tévét, hogy megnézzen egy focimeccset, csak románul hallgathatta a közvetítést. Ezért nincsen magyar nyelvi készlete arra, hogy ezt a számára fontos testi tapasztalatot megjelenítse. Hazajött egyszer a fiam a magyar iskolából, és elmesélte, hogy a szünetben románul fociztak. Ezt jelenti a nem gyakorlása valaminek.
Mi a gyakorlása viszont valaminek? Az, hogy arra a helyzetre kell nekem valamiféle megértést nyújtanom. A hitvallás vagy a dogmatika ezt nem teszi, mert nem tudja megtenni. Azok nem jelentenek egyebet, mint feladatot egy kijelentett igazságnak a megnyitására. Ez a megnyitás mindig relacionális. Az érvényben lévő jelentés nem objektív térben és nem objektív jelentésmezővel jön létre, hanem jelen időben. Ez azt jelenti, hogy „ha ketten vagy hárman az én nevemben összejönnek, én ott vagyok közöttük”. Mi ezt nem hisszük egyébként. Jézusnak nem kell ott lennie közöttünk, mert mindent tudunk.

El kell jutnunk arra a felismerésre, hogy ne beszéljünk úgy a Szentírás szövegéről, mintha mi írtuk volna. Nem mi írtuk, és van benne egy hang. Annak a hangnak a meghallása az igazi esemény. Én még nem láttam olyat, hogy ez a hang ne szült volna éhséget, és ne szült volna visszhangokat. Semmi oka nincs tehát az evangéliumi beszédmódnak arra, hogy kis fehér egérként éljen a világban. Hogy a világ kísérletezzen vele, hogy milyen tumor nő ki épp a kereszténységen, és miért nő ki ez a tumor.

Erre bármilyen alkotói magatartás fel tudja hívni a figyelmet, bárki is legyen az a művész. Egy igazi alkotó nem tud rutinból dolgozni. Megvan a saját nyelve, csak éppen hogy a saját nyelve válik időről időre folytathatatlanná önmaga számára.

Na most, ha Jézus közénk lép, akkor ő harmadikként vagy negyedikként felmondja nekünk a II. Helvét Hitvallást? Esetleg talán nem is magyarul? Azt hiszem, hogy mi ennél boldogabb helyzetben vagyunk. Mert ha közénk lép, akkor abból mi csak jól jöhetünk ki, hiszen az ítélete is jót hoz ki belőlünk. Mi az ő ítéletére szorultan élünk, ha valóban úgy élünk. És jó helyzetben vagyunk, mert a Messiás közeledik hozzánk, így mi is óhatatlanul közeledünk hozzá.

Az, hogy az alkotó mindig nulláról kezdi, talán azért van, mert neki kell megteremtenie azt a világot, azt a színteret, amelyben a nyelv érvényesen szólalhat meg. Mi a minket körülvevő világ színpadán állunk, és ott kell érvényben lennünk. Azt mondta, nem tekinti ellenségnek a világot. Miért?

Mert az Atyáé. Lehet, hogy az úgynevezett világ, mi magunk, megtagadtuk az Atyát, de az Atya, a Teremtő nem tagadta meg a világot. Feltétel nélküli szeretetében az Atya odaadja a rám eső részt, ez meg persze olyan nyomasztóan sok, hogy elkezdem elherdálni. Mígnem mégiscsak visszatérek hozzá. Az Atya azonban nem kéri vissza kamatosan ezt az elherdált részt, hanem engem kér vissza és fogad vissza.

A Castellucci-féle Isteni színjáték első részének bemutatóján a rendező bejön az óriási, avignoni színpadra, és bemutatkozik: „Romeo Castellucci vagyok.” Miután a szemünk előtt beöltözött egy vastag ruhába, kutyákat szabadítanak rá, de még így is iszonyatosan félelmetes az az elképesztő hangzavar, ahogy a nyolc kutya elkezdi őt marcangolni. Aztán kimegy. De még a felvételen is látszik, hogy védekezik, mert ezt előtte nem próbálta el, vagyis ez a tapasztalata jelen idejű.

Ahogy az előadás a vége felé közeledik, a hátteret biztosító avignoni pápai palota romfalának az oromzatán fölizzanak képernyők, mindegyiken egy-egy betű látható. Ezek azt a szót írják ki, hogy étoile, vagyis csillagok. Majd pedig ezek a betűk elkezdenek negyven méterről lezuhanni és szétrobbanni a színpadon. És marad három betű, az a szó, hogy toi, azaz: te.
Castellucci azt mondja, hogy ennyit tudok a színpadra tenni: a poklot a normalitásként felfogott erőszakként értelmezem. Te hogy értelmezed? Te ki vagy? Te, aki ott ülsz velem szemben? Felrobbant a nézőtér, mert ez a toi, ez a te Franciaországban olyan erővel bírt, hogy a nagyjából kétezres lelátón hirtelen elfogyott a levegő – jó értelemben. Amiatt, hogy engem nem kényszerítettek a fogyasztói kultúra befogadó magatartására, hanem meghívtak egy közös gondolkodásra. Arról, hogy mi a gyerek élete a mostani világban. Mi a gyerek és az egyház kapcsolata.

Dolgoznunk kell azon, hogy kortársaivá legyünk annak a jelentésvilágnak, amelyben élünk. Mert ha nem vagyunk kortársai, akkor a hitünk mindig a múltban van. De ha a hitünk csak a múltban van, akkor az már meghalt, mint a nyelv, amit nem gyakorolunk.

Hammurapi emlékoszlopát Budapesten el tudják olvasni néhányan. A Tórát viszont közösségek olvassák hangosan. A Bibliát nem úgy olvassuk, mint egy muzeális tárgyat, hanem azt mondjuk, ez a nyelv mindig megújítja magát. Miért? Mert szent. Azt hiszem, a szentség közelébe – és ezt a mondatot most félve mondom ki – nem tudunk jutni anélkül, hogy ne vállalnánk a blaszfémiát. A blaszfémia a szentség kapuja. A blaszfémiát nem akarni kell, hanem el kell tudni fogadni, és ki kell mondani, hogy ez is hozzánk tartozik. Ezt mi tesszük. Mi zavarjuk össze a jelentéseket. Mi tesszük megközelíthetetlenné az evangéliumi üzenetet. Más nem tudja azt elzárni, csak mi, akik az evangélium nyelvét beszéljük.

Idekívánkozik egy kérdés, amely ugyancsak magában hordozza a mainstream és a periféria közti feszültséget. Soha nem volt annyi menekült a világon, mint ma – hangzott el egy előadásban, ahogy az is, hogy démonizáljuk a közénk érkezőket. Persze, démonikus maga a szituáció is, amikor embertömegekben láthatatlanul megbújhat az ellenség. Vagy az ellenség egy ilyen helyzetben lesz éppen láthatóvá?

Én is szorongok, én is testélményként érzékelem a nyugati kultúra mostani állapotát, én magam is annak a gyermeke vagyok, külföldön járva pedig megrendít ennek a kultúrának a félelme. Ez egy új tapasztalat most Európában.

Ezek a szituációk a mi identitásunkra vonatkozóan tesznek fel kérdéseket. Az első kérdés számomra mindig az, hogy milyennek látom meg én önmagamat ennek a fejleménynek a tükrében. És van-e jó hír? Én nem hallom ezt a jó hírt. Nem állítom, hogy a jó hír a kezünk ügyében van, a farzsebünkben hordjuk, és akármikor elővehetjük. Mert a jó hír csak akkor jelenik meg, ha feltámadunk valamiből. A jó hír egy feltámadás utáni bejelentés.

Azt hiszem, hogy mi jó hírt csak akkor tudunk ezzel kapcsolatosan hirdetni a világnak, de önmagunk számára is – hiszen mi is nagyon rá vagyunk szorulva –, ha fölismerjük azt, hogy miből is kell nekünk föltámadnunk.

A nyugati kultúra most nagyon is viharzó vizén ugyanakkor nemcsak elment hajók vannak, tehát elszalasztott lehetőségek, hanem érkező hajó is van, ami valószínű, hogy magát a visszatérő Messiást hozza közénk. Számomra ez jó hír. Ha abból közelítjük meg a kérdést, hogy mi a várakozás gyermekei vagyunk, vagyis mi arra várunk, hogy helyreállíttasson a teremtés és a megváltás teljességre jusson, akkor ebből a nézőpontból talán boldogan is tekinthetnénk arra a kihívásra, amit az Úristen szerez nekünk. És itt nagyon lényeges azt mondanom, hogy a Krisztus egyháza vagy a bibliai beszédmód elsőre mindig arra kérdez rá, hogy mit akar Isten cselekedni velünk.

Azt tapasztalom, hogy Isten nincsen benne ebben a történetben – egyelőre. Forgatókönyvek, feltételezések, ellenségek és ellenségképek vannak, azt látjuk, hogy virágzik a politikum. A politikai-uralmi berendezkedés legjobb talaja az, amiben most vagyunk. Hiszen a veszélyeztetettség növeli meg a biztonságra való, nagyon is emberi vágyakozás igényét.

Nem akarok felelőtlen lenni ebben a kérdésben, de meghívást kaptunk arra, és dolgoznunk kell azon, hogy ennek a jó hírnek milyen formája van most a mi számunkra. Missziói magatartás csak a jó hír talaján lehetséges.

Ez az igehirdetésre is igaz, ami sokat foglalkoztatja Önt. 

Az említett Castellucci-darab kapcsán többen elmondták, hogy azt fontolgatták, kimennek a teremből. Lehet, hogy én is arra vágyom, hogy halljak olyan prédikációkat, amelyek arra kényszerítenek engem, hogy kimenjek a templomból, és arra jöjjek rá, hogy jobban jártam volna, ha bennmaradok?

Arra a fajta az igehirdetésre vágyom tehát, amelynek a hatására mindaz, ami halott, kimegy, míg ami élő és éhes, bejön. Arra az állandó dinamikára, hogy menjen ki a mozdulatlan kereszténység, vagyis az a fajta önhittség, hogy mindannak, ami történik az istentisztelet alatt, mi vagyunk a letéteményesei és értői csupán.

A lélek megszólalása vagy Krisztus belépése a templomtérbe azonnal átrendezi a templomtér dinamikáját. Istent azért nevezzük kegyelmesnek, mert ítélő, és azért nevezzük ítélőnek, mert kegyelmes.

Mózesre, Jákóbra, Pálra rátámadt az Isten. Miért jó az, ha ránk támad, és mi van akkor, ha nem teszi?

Ránk támad. Azt hiszem, az én életemnek a fordulópontja az volt, amikor a hagyományból át tudtam lépni a személyesbe. Ez egy isteni támadásnak volt a kimenetele. Lehetett volna más kimenetele is, de ez lett. Ilyenkor felfokozott egzisztenciális kérdéssé válik a megváltás. Nemcsak teoretikus vagy teológiai kérdéssé, vagy valamiféle filozófiai szükségszerűséggé, hanem minden átkerül egy személyes viszonyba. Nemcsak Isten válik megszólíthatóvá, hanem én magam is. Az ember ekkor fölszabadul bizonyos terhek alól, például megszűnik benne az öncenzúra.

Amikor egy őszinte, határsértő műalkotással találjuk szembe magunkat, felvetődik a kérdés, vajon minden szó kimondható-e. Az ember önmagától is megkérdezi ezt. A válasz nem biztos, hogy az, hogy minden szó kimondható. De az a szó kimondható, ami kimond engem. Mi több: az nem is tartható vissza.

Az öncenzúránál nincsen veszélyesebb képződmény az ember lelkében, mert az tulajdonképpen – nem szeretném, ha blaszfémnek hangzana – a lélek közvetlenségének a kontrollja. Magát a közvetlenséget kontrolláljuk, a megjelenést, a megmutatkozást, az epifániát. A Szentírás tele van ilyen szövegekkel, melyek nagy eseményei a kinyilatkoztatás történetének. Az pedig még nem zárult le.

 

Képek: Daray Erzsébet, Szarka Zoltán