Nagyon sok, erőt és örömet adó „vásárfiát” termett az idei PRÚSZ (Protestáns Újságírók Szövetsége) médiaműhely, amelyet ezúttal a napfényes-késő nyárias Berekfürdőn tartottunk. De, anélkül, hogy bármelyik előadóval szemben hálátlan lennék, számomra a legmaradandóbb ajándék mégis két látvány-élmény.
Két páratlan szépségű fénykép, amelyeket tanácskozótermi szomszédom, Füle Tamás „Parókia portál gazda” és jeles fényíró számítógépén pillantottam meg. A téma látszólag nem lényeges, „csak” egy kilincset láthatunk rajta, más-más napszakban és fényviszonyok között megörökítve. Ez a Georg Winkler tervei alapján készült, 1851. október 12-én felszentelt kolozsvári „kétágú templom”, hivatalos nevén az alsóvárosi református templom rejtett, de gyönyörű és sokatmondó ékessége. A templom alapkőletételére 1829. október 3-án került sor, ugyanazon a telken, ahol sokáig egy kis külvárosi fatemplom állt, amely Kolozsvárott a Farkas utcai után időrendben másodikként felépült református istenháza volt. A tizenkilencedik század közepére elkészült, szép, tekintélyes klasszicista épület a debreceni nagytemplom erdélyi testvére, amelyet Georg Winkler halála után Kagerbauer Antal, illetve Böhm János és Fekete György fejezett be. A munkálatokat sok tényező lassította, akadályozta. Az első tervező halálán kívül személyi viszálykodások épp úgy, mint a szorongató pénzhiány. A méltóságteljes épület végül is a Szamos-parti város egyik meghatározó épülete lett. Ezúttal azonban mégsem a pompás „nagytemplom-iker” egésze volt rám hatással, hanem, ahogyan már jeleztem is, a templom egyetlen kilincse.

De milyen beszédes, mennyire üzenő kilincs ez; nem egyszerű ajtónyitogató, hanem kicsiny, az Úr hajlékába hívogató szószékkorona, ha úgy tetszik, hangvető. Nem hiú és cifra dísz, nem üres ornamentum, hanem szépséges, némaságában is beszédes nyitánya az ide ellátogatókra váró szent történéseknek.

Ha közelebbről megszemléljük, akkor a szószékkorona-forma mellett az is a szemünkbe ötlik, mennyire követi az emberi kéz anatómiáját, milyen hűséggel és figyelmező szeretettel alkalmazkodik az emberi tenyér megérkezésre váró „öbléhez”.
Életünk során sokféle kilinccsel találkozunk: játékos-kedvessel éppen úgy, mint fantáziátlan, formátlan alumínium (egy időben pedig folyton letöredező műanyag!) kilincs-szörnyszülöttekkel, amelyek mindent sugallnak, csak nem a befogadás, a bárkinek otthont nyújtás, menedéket kínálás gesztusát.

„A világ az ajtóm,
Te vagy kilincsem”
– hallhattuk pár évtizeddel ezelőtt Kamondy Ágnes egyik dalában. Ez a mondat azért tanulságos, mert rávilágít arra, amit ritkán tudatosítunk magunkban: hogy a kilincs korántsem a valahová bejutás, a valahová megérkezés mellékszereplője, hanem igenis nagyon fontos eleme. Sokak számára részletekben elvesző, jellegzetesen nőies személetnek tűnhet ez, mégis merem vállalni. Már csak azért is, mert a kilincs egyszersmind igazi metafora, költői kép.
A kolozsvári kéttornyú templom esetében annak jelképe, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen úton-módon, milyen kapuk és ajtók segítségével igyekszünk elérni életünk szent és hétköznapi helyszíneire. Egy bizonyos: ez a szószékkorona-forma nem vezethet bennünket méltatlan helyre, csakis megszentelt terek közelébe.

Áldott legyen annak, azoknak az emlékezete, akik csaknem kétszáz esztendővel ezelőtt megformázták ezt a szerénységében is ékes, szépen szóló, bennünket szinte a harangszó erejével megszólító kilincset. És köszönet a képek készítőjének, aki a harsányabb, látványosabb szépségek mellett a rejtőzködőkre is fel tudja hívni a figyelmünket!

Petrőczi Éva