„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott vele, és másik ötöt keresett hozzá. Ugyanígy a két talentumos is másik kettőt keresett hozzá. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva azután megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, hozott másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot bíztál rám: nézd, másik öt talentumot kerestem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében! Eljött az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot bíztál rám: nézd, másik két talentumot kerestem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében! És amikor eljött az, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: Uram, tudtam, hogy könyörtelen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van az, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam? Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamatostul kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van!”

Máté evangéliuma 25,14–28.

Igazság szerint mindent megelégeltem már, ami itthon van: sok a közéleti zaj, a családi gubancok, aztán ez a hirtelen jött világjárvány, a te visszafordíthatatlan állapotod is letaglóz, a tehetetlenség, mert mi az, hogy nyirokrák, de leginkább magamból van elegem. A pszichológusom szerint bárhova mehetek, magamtól úgysem szabadulhatok, de Ázsiát javasolta, és megdöbbent, hogy nem Thaiföldet vagy a Fülöp-szigeteket választottam. Ha lúd, legyen kövér. Ha magány, akkor Mongólia. Füves puszták, távol ülő, keskeny szemek, szabadon száguldó lovak, kumisz. Az sem érdekel, hogy nem beszélem a nyelvüket, életemben nem ültem még lovon és a tehéntejet is utálom, nemhogy a lótejet.

Kap egy esélyt a mongol végtelen láthatár, a kemény élet, a monotónia, az ismeretlen. Mindegy! Engem itthon legalább három évig nem látnak. Valójában utána sem, mert az nem lehet, hogy ugyanaz az ember jöjjön onnan vissza. Tudom, hogy más leszek, ha még egyáltalán hazatérek onnan. S te leszel-e még? A legjobban ez fáj, hogy személyesen nem találkozhatunk, mielőtt elmennék. Ha három hónappal ezelőtt valaki a Covid-karanténról beszél nekem, kinevetem.

A gondjaim most abból adódnak, hogy tudod, mennyire piszkosul gazdag vagyok. Nevess csak, ez is gond, különösen, hogy haladéktalanul indulni akarok. A rokonaim hamar megkopasztanak, ha rájuk bízom a vagyonom, de ezt a szívességet nem teszem meg nekik. Nem miattam, valójában miattuk. Ez is hihetetlennek tűnhet, de nem akarok ekkora vagyonnal családokat elzülleszteni. Úgy döntöttem, nem leszek mindenki Mikulása, sem magyar Bill Gates, még nem osztogatom szét jótékony célokra. Ez is időt emésztene fel, és az én talpam alatt már ég a talaj. Persze, vannak befektetéseim, ezek – lassú malmok – őrölnek tovább, de ez túl személytelen, és balul is elsülhet, ha évekig nem tartom rajtuk a szemem. Márpedig nem tartom! A kezem a gyeplőn lesz, a szememmel az orrom elé fogok nézni, sehova máshova. Se térerő, se internet, lejövök a mátrixról. Aki szeret, kap egy képet rólam, hogy nézegesse. Komolyra fordítva: sokat gondolkodtam, hogyan legyen. Neked elmondom, mert te mindig megértettél, bármilyen hajmeresztő dolgot tettem eddig.

Három ember van rajtad kívül, akiben maradéktalanul megbízom, akikben bízni szeretnék. Tudod, kikre gondolok. Miattatok nem veszítettem még el az emberekbe vetett hitemet. Hármójukra szeretném hagyni mindazt, amit eddig gyűjtöttem. Te már más értékek irányába fordultál, kedves Barátom! Nem volt könnyű eldöntenem, hogyan osszam szét a vagyonom, mert bár mindhárman tűzbe mennének értem, ők is hús-vér emberek. Először úgy véltem, nem kell túlgondolni, háromfelé osztom, egyenlően, az a legtisztább ügy. De eszembe jutott, mekkora lelki teher lesz az egyiknek, ami a másiknak meg se kottyan. Te is ismered őket, tudod, ki roppanna össze a terhek alatt. Nem lesz ez jó így, győztem meg magam. De akkor hogy legyen? Ráadásul a leggyengébb láncszem egyben a leghiúbb is. Rendkívül sértődékeny, nem emlékeztethetem a képességeire, mert nem bírja elviselni – még tőlem sem. Annyit töprengtem ezen, míg már-már arra hajlottam, hogy egy hajszállal többet hagyok neki, mint a többieknek, csak hogy magamra ne haragítsam. Féltem ezeket a kapcsolataimat, te tudod, hogy értékesebbek számomra minden anyagi értéknél. Többet? Normális vagyok? A leggyengébb láncszemre? Ez lenne a szeretet?

Aztán eszemre tértem. Józanul néztem rá a kérdésre, és csak egy megoldás maradt. Mindhárman annyit kapnak, amennyit a képességeik alapján reális kapniuk. Tudom, ez kockázatos vállalkozás. Nem a vagyon, a barátságunk tekintetében. De vízválasztóhoz érkeztem, hát ezt is vállalom. Talán ellenem fordul, aki úgy érzi, többet érdemel, vagy talán épp azt kapja el a gépszíj, akire a legtöbbet bíztam, miközben a pénzemet ragyogóan fialtatja. Az egyiknek, meglehet, az nem tetszik, hogy közepesnek ítéltem, a másik úgy érzi, nem bízom benne eléggé. Ők is tudják, hogy messze leszünk egymástól térben és időben. Egy idő után talán abban kezdenek bízni, hogy már nem is térek vissza. Ha majd visszajövök, talán letagadják, hogy ismertek, kijátszanak, kiforgatnak mindenemből. Ha erre az eshetőségre gondolok, megdermed a szívem a fájdalomtól. Túl nagy összegek ezek, bárki megszédülne tőlük. Vajon kizárhatom ezt az eshetőséget? Bár kizárhatnám…

Mégis, ezt a kockázatot vállalom. A legnagyobb kaland életemben megbízni emberekben, akiket oly régóta ismerni vélek, emellett az is eltörpül, hogy eltűnök Ázsia végtelen sztyeppéin. Már holnap vagy holnapután, amint az ügyeimet elrendeztem.

S te, kedves Barátom, vajon megbirkózol-e a betegséggel, amely olyan kézzelfogható közelségbe hozta hozzád a lélek értékeit? Talán már annyi erőd sincs, hogy elolvasd ezt a levelem. Pedig minden vagyonomat odaadnám annak, aki csak egyetlen nappal is meghosszabbítaná az életedet. Szinte látom, ahogy mosolyogsz és legyintesz. Az arányérzéked mindig ragyogó volt, ezt is tőled tanultam. Köszönöm neked gazdag életed minden áldását, amit rám pazaroltál! Isten veled! Isten velem!

Ferenczy Noémi