A történelem az élet tanítómestere – tartja a mondás. A gyakorlatban persze mindannyian csupán azokat a tanulságokat szoktuk kiemelni a múltból, amelyek számunkra szimpatikusak, amelyek rezonálnak mindarra, amit a világról gondolunk. Holott pont abból tanulhatnánk a legtöbbet, ha a véleményünkön kívül eső szempontokat is megszívlelnénk. Mégsem ezt tesszük. Sőt! Még a világképünkbe illő tanulságok kapcsán is sokszor másoktól várjuk el, hogy a szánkba rágják őket. Nem csoda hát, ha életünk során többször lépünk ugyanabba a folyóba; és ha olyasmivel szembesülünk, ami nem illik a narratívánkba, tanácstalanabbak vagyunk, mint a magyar nép volt 1919-ben.



Százharminchárom nap, száz év távlat
Száz év telt el a Tanácsköztársaság óta. Ez alatt a száz év alatt igen sokféle narratíva született ennek az időszaknak a százharminchárom napjáról, és ma már ezeknek a narratíváknak a története is legalább annyira izgatja a történészeket, mint magának a Tanácsköztársaságnak a kutatása. Hiszen az utólag született értelmezések, a különféle megközelítések jóval több dolgot árulnak el arról a korról, amelyben születtek, mint az 1919-es évről. Mindezek alapján érthető, hogy nem csak a történészek, de a magyarországi egyházak számára is fontos, hogy tisztába tegyék, az elmúlt száz évben milyen narratíváik voltak a Tanácsköztársaságról, és ezekhez a narratívákhoz hogyan viszonyultak.

Talán részben ebből az igényből is fakadhatott a Tanácsköztársaság és az egyházak – Egyházpolitika, keresztyénüldözés, egyházi útkeresés című tudományos konferencia, amelyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézete és a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteménye szervezett közösen 2019. április 12-én, a százéves évforduló apropóján. A konferenciának otthont adó Ráday utca 28. épülete maga is igen érdekes történeteket mesélhetne erről a százharminchárom napról, ha beszélni tudna. Nem beszélve mindarról, ami elhangzott a falai között a Tanácsköztársaságról az elmúlt száz év során. A falak helyett azonban csak a történettudomány emlékezik.

Száz év igen nagy távlat, ezért a közvetlenül érintettek már valószínűleg nem élnek közöttünk. Ez azonban nem csak megkönnyíti a Tanácsköztársaság narratíváinak a vizsgálatát, de nehezíti is, hiszen immáron csak az írott forrásokra tudunk támaszkodni. Ezek azonban – mint a konferencián kiderült – nincsenek mind összegyűjtve, és amelyek igen, azok sem egy helyen. Még kevesebb az esély az élő tanúra, ha azt is számításba vesszük, hogy a folyamatok megértéséhez jóval korábbra kell visszanyúlnunk 1919. március 21-nél. Ugyanis az ezt megelőző évek különböző tapasztalatai vezettek ahhoz a sokféle megközelítéshez, ami egyházon belül és kívül egyaránt megtalálható volt.

Egyházi narratívák
Hogyan fogadhatták néhányan annyira naivan és optimistán a marxista eszméket az egyházunkon belül? – kérdezhetnénk mindazon lelkészek kapcsán, akik üdvözölték a Tanácsköztársaság beköszöntét. Ahhoz, hogy ezt megértsük, egyrészt figyelembe kell vennünk az érintettek társadalmi hátterét, másrészt nem tekinthetünk el azoktól az elégedetlenségi hullámoktól és alternatívát ígérő irányzatoktól, amelyek akkoriban Magyarországot jellemezték. Ezek nem csak a széthulló Monarchia állapotaiból fakadtak, hanem a már régóta egyre feszesebbé váló ellentétekből. Város és falu, főváros és vidék, szegény és gazdag, katolikus és protestáns, keresztyén és zsidó, magyar és nemzetiségi.

Nemcsak a társadalom, hanem az egyház is sokszínű és megosztott volt. Nem azonos tőről fakadtak a tagjai, nem azonos háttérrel és élethelyzettel rendelkeztek. Mindenki azt hozta magával a felekezetébe, ami társadalmilag meghatározta őt. Azokat az eszméket, gondolatokat, amelyek megoldásokat ígértek számára. Mindezek mellett is jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy miért „kívülről” érkeztek a válaszok és javaslatok az ország gondjaira. A konferencián előadók és hozzászólók közül többen is kimondták erre a keserű és kijózanító választ: az egyházaknak nem voltak olyan víziói, olyan jövőképei, amelyek hiteles alternatívaként szolgálhattak volna.

Útkeresők persze voltak – a Tanácsköztársaság idején és az utána következő száz évben is. De a saját hangjukat megtalálók energiáit legtöbbször az kötötte le, hogy az egyházukon belüli vélt vagy valós ellenzékeik fölé kerekedjenek. Így minden irányzat, csoport, szellemi műhely, lehetett bár önmagában előremutató és hiteles, elképzeléseivel nem volt képes érdemben előrébb jutni. Maradt a tanácstalanság. És a politika. Ott legalább lehetett karriert is építeni. Nem változott ez később sem. Így válhattak az elmúlt száz évben a Tanácsköztársaság egyházi narratívái is a politikai játszmák eszközeivé. Az egyháznak pedig továbbra sem volt saját, érdemi mondanivalója a legégetőbb társadalmi kérdésekre.



Hogy ne léphessünk többé ugyanabba a folyóba
Milyen jó, hogy vége van a huszadik századnak, és vele együtt ezeknek a még mindig valamennyire megosztó, de már túlnyomórészt rossz emlékű időszakoknak! – sóhajthatunk fel megkönnyebbülten. Milyen jó dolgunk is van, hogy mi már csak konferenciák és tanulmánykötetek kapcsán borzonghatunk mindazon, amit magunk mögött hagytunk! A történelem és a történészek megmutatták nekünk, melyek azok az eszmék, amelyektől tartózkodni kell, és ebben saját családi emlékezetünk is megerősít minket. Mi már fellélegezhetünk, béke van és gyarapodás. De mi a helyzet az egyház immunrendszerével? Mennyire vagyunk védettek az esetleges újabb ideológiákkal szemben?

Továbbra is eltérő háttérrel érkezünk az egyházba. Egységben is megőrizzük a sokféleségünket, magunkban hordozzuk családi múltunkat, felmenőink szégyenteljes vagy büszkén vállalt tetteinek emlékeit. Mégis, együtt, közösségben valljuk: „Krisztus a jövő, együtt követjük Őt!” Ez olyan alap, amelyre lehet és kell is jövőképet építeni. De ehhez az is szükséges, hogy korunk kihívásaira reflektáljunk, a problémákra választ találjunk, és legyen átfogó víziónk társadalmunk számára. Olyan vízió, amely valóban a krisztusi alapokon áll, és közöttünk születik, nem kívülről jött eszmék hozadéka. Ha ugyanis mi magunk nem rendelkeznénk jövőképpel, majd máshonnan érkeznek ideológiák, hogy betöltsék az űrt.

Az egyház akkor válhat tanácstalanná, ha nem képes betölteni a társadalmi szerepét, ha tagjai nem képesek vagy nem hajlandóak a körülöttük lévő problémákra megoldásokat keresni. Az egyes egyháztagok tanácstalanságának árát – a más, kívülről érkezett válaszok felé való nyitottságot – maga az egyház egésze fizeti meg. Éppen ezért a kollektív felelősség keresése előtt először saját magunkkal kell őszintén szembenéznünk. Reflektálok-e a körülöttem lévő világra? Mennyire köti le kapacitásaimat a vélt vagy valós ellenfelekkel való vitatkozás – ahelyett, hogy hasznot hajtanék a közösségem számára? Képes vagyok-e a saját helyzetemből, hátteremből kilépve más megközelítésben szemlélni egy jelenséget?

Emlékeznünk kell az árra
Az emlékezést nem szabadna pusztán a történettudományra hagyni. Ha másra nem is, arra az árra mindenképpen emlékeznünk kell, amelyet egyházunk a tanácstalanságért kellett hogy fizessen. Talán akkor nem kell többször újra megfizetnünk hasonló helyzetben. Talán akkor nem másokra mutatnánk a felelősség kapcsán. Talán akkor ráébrednénk saját korlátainkra. Talán akkor nem kellene utólagosan kreált narratívákkal kimagyaráznunk magunkat. Talán akkor észrevesszük a másik embert, nyomorultságában, korlátoltságában, a miénktől eltérő hátterével és narratívájával. Talán akkor képesek leszünk együttes erővel megfelelni a kihívásoknak. Talán akkor az eltérő tapasztalatokból közös jövőkép épül.