"Az isteni teljesség felé haladva semmi nem történt és nem is történhet velünk, amit ne lehetne jóvá tenni."
Philip Yancey
A te várakozásod meg nem csalatkozik
Minden decemberben a vitrin üvege mögé állítottuk családi gyűjteményünkből a karácsonyi témájú vintage képeslapokat. Gyönyörű, kézzel festett színes kártyák voltak, engem mégis egy fekete-fehér másolat bűvölt el a legjobban.
Gyakran kiemeltem az üveg mögül, és sokáig vizsgáltam részleteit. Egyszerű havas tájat ábrázolt, a háttérben házak és egy templom állt, az előtérben egy szánkón ülő angyal fáklyát tartott a kezében. Mögötte öt angyal repült, a szánkót angyalszerű szárnyas lények húzták. A lap alján cifra betűkkel állt a felirat: ÁLDÁSOS ÜNNEPEKET. Varázslatos volt elképzelni valóságként ezt a jelenetet. Elhittem, hogy szenteste ezek az angyalok járják körbe a világot, őket vártam egész decemberben. Persze az angyalokat soha nem pillantottam meg a valóságban, mégsem voltam csalódott, mert ha ők nem is, de ajándékok mindig vártak rám. Gyerekfejjel elviselhetetlen szenvedés volt kivárni a huszonnégy napot, és sokáig csak ezt ismertem, az örömteli csodavárást. Nem kellett azonban túl sok év ahhoz, hogy megtapasztaljam, milyen sokféle várakozás van az életünkben, az én életemben is.
Félelmekben töltött hosszú hónapok jöttek, amikor megszületett a diagnózis: apukám gyógyíthatatlan. Rengeteg könny és szorongó, hosszú imákkal töltött esték jöttek. Mégis Istenben bízva és az Ő beavatkozását várva. Remélve, hogy csodát tesz, meggyógyítja a szenvedőt, megmutatja családomnak az Ő hatalmát. „Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.” (Zsoltárok 27:14) Sokszor olvastam fel hangosan ezeket a szavakat magamnak, mikor a rettegés úrrá lett rajtam. Nem láttam meg szemeimmel Isten csodálatos gyógyító erejét, nem tűnt el a betegség, nem gyógyult meg az, akit nagyon szerettem. A várakozásom mégsem volt hiábavaló, mert ez a betegség adott lehetőséget arra, hogy teljes nyíltsággal lehessen beszélgetni apukámmal Jézusról, és arról, amit az Ő halála jelent számunkra.
Amikor újra csak Isten beavatkozásában bízhattam, már külföldön éltem és dolgoztam. Két év megfeszített munka után előléptettek. Ez a kinevezés igazi ugródeszkát jelentett, ha nem kaptam volna meg, nem lett volna lehetőségem tovább fejlődni. A boldog mámornak azonban első naptól volt egy állandó megrontója: egy elhivatott ellendrukker, egy rosszakaró. Az első tizenkét hónapom az új munkakörömben igazi jellempróba volt. Számtalan helyzetben vádoltak meg igaztalanul, aláztak meg a hátam mögött és szemtől szemben is. Vezetőként eltökéltem magam, hogy Isten segítségével uralkodok magamon, és nem engedem, hogy a heves természetem irányítsa tetteim. Szinte éreztem Isten ujjának koppanását a fejemen, mikor szólt hozzám: „Csillapodjál le az Úrban és várjad őt; ne bosszankodjál arra, akinek útja szerencsés, se arra, aki álnok tanácsokat követ.” (Zsoltárok 37:7) Végtelen hosszúnak tűnt az az év, és sokszor kísértve voltam, hogy a rosszakaróm eszközeit használjam ellene, de a 37. zsoltár szavai eltántorítottak ettől: „Várjad az Urat, őrizd meg az ő útját; és fölmagasztal téged, hogy örököld a földet; és meglátod, amikor kiirtatnak a gonoszok.” Érdemes volt várni az Úr beavatkozására. Természetesen nem irtotta ki a „gonoszt”, de eltávolította mellőlem, sőt, az utolsó munkanapján még a kettőnk között lévő feszültséget is feloldotta. Akkor tudtam meg, hogy a pozíciómat neki ígérték először, de végül engem alkalmasabbnak találtak. Én erről semmit sem tudtam, ő pedig azt hitte, én fúrtam meg az ő előléptetését.
Az emberi gyarlóság és rosszindulat számtalan színes formájával találkoztam később is. Voltak egészen komoly helyzetek, és volt olyan történet is, amelyből vesztesként kerültem ki, és elveszítettem a munkámat. Megesett, hogy lett volna eszköz visszavágni, megbosszulni, elégtételt venni. Mégsem tettem. Egyrészt az ige mindig józanságra intett, amikor már majdnem elszántam magam, hogy átlépem a határt: „Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!” (Példabeszédek 20:22) Másrészt előttem voltak örök példaként az első gyülekezetem lelkipásztora és felesége. Évekig a családjuk részeként élhettem, és láthattam minden megpróbáltatásuk és szenvedésük történetét. Sok igaztalan vád érte őket, volt részük igazságtalan bánásmódban is, mégis: soha nem láttam őket bosszút forralni senki ellen. Mindenre a válaszuk az ima volt és a várakozás Isten szabadítására. Az ő jellemességük és megingathatatlan hitük Isten szabadításában engem is formált, évtizedekkel később is eszembe jutott sok helyzetben.
Volt idő, amikor azt hittem, Istennek tetsző várakozás egyedül az lehet, amikor örömtáncot járok, amikor már előre hálákat adok azért, amit a várakozásom végén kapni fogok. Olyan volt ez, mint kiskoromban az angyalvárás karácsonykor. Ez a felszabadult gyermeki hit csodálatos, de ma már tudom, Isten sokkal közelebbi kapcsolatban van velünk. Ő alkotott és formált minket, jobban ismeri jellemünket, vágyainkat és gyengeségeinket, mint mi magunk. Felesleges lenne pózokat és díszes álarcokat felvenni, szükségtelen belekényszeríteni magunkat egy mesterkélt, boldog Isten-várásba. Az Úr látja aktuális helyzetünket. Isten tudja, hogy ezen az adventen éppen mi történik velünk. Látja, ha félelemben várjuk a karácsonyt, mert bizonytalan a helyzetünk, vagy haragos lélekkel, mert minden napunk bosszúság, esetleg elkeseredetten, mert visszaélnek a helyzetünkkel. Mindez nem számít, Istenre várni nem csak boldogan szabad. Istenre várni őszintén kell, az advent lényege a várakozás, az advent jelentése „eljövetel”. És abban biztosak lehetünk, hogy az Úr megérkezik majd, akár szenteste, akár később, de Ő nem marad el. Megígérte nekünk: „Mert ennek bizonyos vége van; a te várakozásod meg nem csalatkozik.” (Példabeszédek 23:18)