A teremtés papja

Az ember igazán csak Isten előtt állva lehet ember. 

Giovanni di Paolo di Grazia (1403–1482) itáliai festő egyik ismert festménye a kis Jézust ábrázolja, akit a szülei éppen a Templomban mutatnak be. A kép közepén az oltárt látjuk, amelyre a főpap hátulról alig észrevehetően ráteszi a kezét, mintha jelezné: ott történik a csoda. Az oltár előtt József tartja a karjaiban a szelíden rugdalózó kis Jézust, velük szemben Mária áll kitárt karokkal. Bár a szoborszerű merevséggel ábrázolt főpap van a középpontban, a figyelem a kis Jézusra irányul. Ő a főszereplő. A főpap ezt rezzenéstelen arccal szemléli, és talán ugyanúgy tudja, mint mi, hogy az ő ideje hamarosan lejár. Másik főpap érkezett a Szentélybe. Maga az Ember jött el az Isten Templomába, az Éden másába, hogy helyreállítsa az ember papi küldetését a világban.

Az ember eredendően ugyanis a teremtés szentélyének a papja. A Genezis szerzője mintha az ég és a föld teremtését is egyfajta szentély megalkotásaként mutatná be, amelynek elkészültekor Isten a képmását, az embert helyezi el benne, hogy dicsérje Őt alkotásaiért. Ezékiel prófétánál olvassuk: „Édenben, Isten kertjében voltál, mindenféle drágakő borított: rubin, topáz és jáspis, krizolit, ónix és nefrit, zafír, karbunkulus és smaragd. Aranyból készültek foglalataid, és a rajtad levő vésetek teremtésed napján elkészültek.” (Ez 28,13) Egyes teológusok a leírást a Sátánra értik, de meggyőzőbbnek tartom azokat az érveket, amelyek a képet Ádámra vonatkoztatják. Tírusz felfuvalkodott királya, akiről a tágabb prófécia szól, olyan magasról bukik le, mint az első ember, aki a teremtés napján még papi öltözetben állt Isten hegyén. „Isten szent hegyén helyeztelek el, tüzes kövek közt járkáltál. Feddhetetlen életű voltál teremtésed napjától fogva, míg álnokság nem találtatott benned.” (Ez 28,14b-15)

Itt persze metaforák, hasonlatok, képi asszociációk kavarognak, nem szükséges az Édent ténylegesen egy hegynek gondolnunk, sem Ádám öltözetét a későbbi főpapi dísszel azonosítanunk, nyilvánvaló, hogy szándékos képzettársításokról van szó. Ezékiel azonban egyáltalán nem indokolatlanul beszél így az emberről, mert az áthallások mindkét irányban működnek és jelentést hordoznak. Maga a szent sátor (és később a templom) is egyfajta miniatűr Éden volt (ha szabad ilyen prózaian fogalmaznom), megelőlegezve az eljövendő kor csodás helyreállítását. Szimbólumai az élet fáját és sok egyebet jelképeztek, amelyek a kezdet kezdetén az Isten kertjében voltak megtalálhatók, ahonnan az embert a bukása után kerubok zárták ki. Ezékiel megfordítja az analógiás sorrendet: Ádámot ábrázolja papként, kerubok társaságában, akit mindenféle drágakő ékesít, és a kertet ábrázolja Sion-hegyként, ahol megjelenik Isten dicsősége. A teremtés bizonyos értelemben szentély, amelynek az ember a papja.

A Westminsteri kiskáté szerint „az ember végső célja az, hogy élvezze Istent és örökké dicsőítse őt.” Minden, amit Isten alkotott, jó. Az ördög sugallja ennek az ellenkezőjét (1Móz 3,1-5; 1Tim 4,1-4). A teremtéstörténet refrénje a teremtés jóságát sulykolja: „és látta Isten, hogy jó”. De vajon látta-e más is? Vajon dicséri-e alkotásaiért más is a mennyei Alkotót? Bizonyos értelemben a teremtett világ dicséri Őt, az egek hirdetik a dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny, a fák tapsolnak, a halmok ugrándoznak, a pulzárok rezegnek, a kányák vijjognak, a békák brekegnek, a fülemülék énekelnek. Ezek azonban nem tudattal bíró teremtmények, ösztönösen, a létükkel hirdetik Isten dicsőségét. Az ember az egyetlen teremtmény, aki Isten képére és hasonlatosságára lett megalkotva, és tudatosan képes hálát adni Istennek az alkotásaiért. Ezért kulcsfontosságú, hogy betölti-e küldetését. Az emberrel kapcsolatban a legfontosabb kérdés, hogy amikor élvezi és csodálja Isten világát, hálát ad-e érte a Teremtőnek.

A Római levél első fejezete szerint nem. Éppen az az ember bukott állapotának központi vonása, hogy „híjával van Isten dicsőségének” (Róm 3,23), sőt, „bár Istent ismerték, mégsem dicsőítették vagy áldották mint Istent, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban” (Róm 1,21). Az ember többé-kevésbé élvezi Isten világát, de nem ad ezért hálát az Alkotójának. Vagyis nem teljesíti papi küldetését. Nem áll oda a Sion-hegyre papi öltözetben, hogy áldja és magasztalja a fenséges Istent, aki mindent jónak alkotott. Amikor megnevezi a teremtett világot, rendre kihagyja a névadásból a Teremtőt. Úgy viselkedik, mint az a tárlatvezető, aki mindent elmond a képekről, csak azt nem, hogy ki festette azokat. Az ember levetette papi méltóságát, lebucskázott a hegyről, és ő meg az utódai „a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték halandó emberek, sőt madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával” (Róm 1,23).

Ez az ember céltévesztettségének legmélyebb tragédiája. Az egyetlen lény, aki öntudattal rendelkezve önként dicsérhetné az Alkotót, inkább a teremtményeknek hódol, és azoknak adja a szívét. Ha maga a világmindenség nem folytatná öntudatlanul is szűnni nem akaró dicsőítését, süket csönd töltené meg a csillagközi tereket és a múló évmilliárdokat. Dicséretvákuum zsugorítana mindent méltatlanul picire, ha fizikai értelemben nem is, de spirituális jelentőségét tekintve mindenképpen. Az ember csúfos kudarca, hogy generációról generációra haladva mohón és telhetetlenül lopja Isten dicsőségét. Többnyire megadja a császárnak, ami a császáré, de nem adja meg Istennek, ami az Istené, holott az Ő képmását hordozza.

Az Emberfia azonban épp azért jött, hogy helyreállítsa a tudatos dicsőítést az univerzumban, és a rablók barlangját ismét az imádság házává tegye. A nagy fordulat az oltáron történt, amelyre Giovanni di Paolo képén a főpap a kezét tette. Az Ember Jézus hatása a kereszt oltáráról sugárzik ki az egész világra. Közbenjárásából születik az új imádat, amely be fogja tölteni a földet. Az Emberfia azért jött, hogy önmagát tegye az oltárra, leváltsa a kudarcot vallott, örömtelen főpapot, és a földön elkezdődjék vele az igazi örömünnep, ahol nincs szükség többé sem Templomra, hiszen az Isten lakik velünk, sem napra vagy holdra, mert Isten és a Bárány dicsősége világosítja meg a földet (Jel 21,22-24). Az új ég és az új föld, amit várunk, tele lesz az ÚR dicsőségének ismeretével, ahogy a tengert most víz borítja (Hab 2,14). Az Emberfia helyezi vissza az embert eredeti méltóságába, hogy papok királyságává legyünk őbenne.

Az ember akkor lesz teljesen ember, amikor a helyére áll. Az ember igazán csak Isten előtt állva lehet ember. Ecce homo! Coram Deo.

 

 

Képek: Giovanni di Paolo di Grazia: Krisztus bemutatása a templomban;
Kondor Béla: Paradicsom, kiűzetés (Illusztráció Madách Imre Az ember tragédiája c. drámai költeményéhez, 1964)