A túlélés valóssággá válhat

Laboratóriumi eredmény is igazolja, hogy Pásztory Ádám teológus szervezete felvette a harcot a ritka, agresszív agydaganattal, amely megtámadta. A gyógyulás még hosszú folyamat, de biztató az eredmény, és Ádám jól érzi magát. A Magyarországi Református Egyház korábbi kommunikációs vezetőjéért összefogott a református közösség, így egy litvániai klinikán speciálisan neki készített immunterápiát kaphatott. Közben segíti a sorstársait, akik előtt nyitva a füle és a szíve.

Amikor utoljára beszélgettünk, azt mondtad, reméled, az immunrendszered felveszi a harcot. Sikerült-e felvennie?
A mögöttünk álló nyár és ősz olyan volt, mint egy film: az immunterápiáról nem tudtunk semmi hivatalosat, értékelhetetlen laboreredmény, a vérmintában túl kevés volt a fehérvérsejt. Ráadásul az itthoni kezelés mellékhatásaként kialakult egy májgyulladásom, ami miatt a hazai gyógykezelést fél évre leállították. Az MRI-vizsgálat lapján, augusztusban egy olyan mondat szerepelt, hogy a fejemben van valami, ami „progresszióra utaló jel is lehet”, azaz, lehet, hogy újra daganat van az agyamban. Mentálisan ez azért visszavetett, pedig az elején tudtam, hogy a remélt gyógyulásom nagyon hosszú folyamat. Így mentem ki aztán a második, ismételt vizsgálatra Litvániába. Az ottani orvosaim azt javasolták az MRI alapján, hogy új gyógyszert kapjak, aminek az engedélyeztetése megint nehéz folyamat volt Magyarországon, de végül megkaptam. Aztán jött az igazán csodás fordulat, az a bizonyos laboratóriumi vizsgálati eredmény pazar, elképesztően jó hírekkel szolgált: a tudomány jelenlegi állása szerint kialakult bennem az immunmemória, a szervezetem megtanulta felismerni ezt a mutáns gliasejtet, az immunrendszerem szorgalmasan gyártja azokat az úgynevezett T-sejteket, akik felveszik a harcot a kórral.

Azt is meg tudták mondani az orvosok a vérminta alapján, hogy a harc extrém magas intenzitású. Ebben bíztam. Amit éreztem, hogy nagy csata dúl a szervezetemben, az igaz volt.

Ez már a csata végeredménye?
Itt még nem hirdetnek győztest. 15 hónap telt el a diagnózis óta, képletesen szólva még abban a halálvölgyben vagyok, amit az elején mondtak. 45 hónap után talán már az orvosok is a magasba emelhetik a kezem – mint egy boxmeccsen –, de azért már ez a laboratóriumi eredmény is bizonyíték arra, hogy győzelmek vannak bennem, belül.

És amit az MRI látott?
Egy újabb vizsgálat ugyanazt mutatta. Ott vannak azok a valamik, de nem nőnek, nincs változás. Márpedig az ellenségre, akivel én harcolok, az a jellemző, hogy növekedik. Ha nem nő, akkor az nem tumor, hanem lehet például műtéti szövődmény vagy akár az immunkezelés mellékhatása. Összefoglalva: az első félidő fizikailag és lelkileg is elképesztően nehéz menetelés volt, de most úgy tűnik, meccsben vagyok.

Pásztory Ádám gyógyulásáért a református egyház is összefogott. „Felemelő átérezni a református közösség támogatását. Közösségnek élem meg, mert az én pesthidegkúti gyülekezetem, ahova a családommal tartozunk, is mellettünk áll, egy imacsoport támogat, és most már érzem, hogy a „nagy” református közösség is támogat” – mondta korábbi interjúnkban, mely ide kattintva olvasható: Megfogadtam, élni fogok.

Azt mondod, halálvölgy: érzed, hogy elkezdtél felkaptatni a völgyből?
A magyar orvosok tekintenek rám így, sőt néha kommunikálják is ezt… A hazai protokoll meg a külföldi kezelés között nincs átjárás. Persze, örül a hazai onkológusom a külföldi kollégái által leírtaknak, de a saját sztenderdjei szerint kell gondolkodnia, és azok szerint bizony még a völgyben vagyok, csak hónapjaim vannak hátra. Bizarr helyzet.

Én abból indulok ki, hogy hogy érzem magam. Ez a harc én vagyok, átéltem, éreztem a küzdelmet azokkal a sejtekkel. Mert már nem védekezem, hátrálok a betegség elől, a szervezetem felismeri a betolakodót! Nem tudja már magát álcázni. Ez tulajdonképpen azt jelenti, magamnak így fordítom le, a gyógyulás már én vagyok, mert ez a tudás itt van bennem, sejtszinten és mentálisan is. Persze ez nem egy hollywoodi történet, hogy akkor most hátradőlhetek és jön a happy end. Ugyanakkor mégis megengedem magamnak, hogy most egy kicsit átéljem lélekben ezt a győzelmet, ami a tudomány jelenlegi állása szerint a testemben megtörtént.

Vilniusban azért bátorítanak?
Az ottani onkológiai csapat nagyon-nagyon boldog volt! Úgy kaptam meg a laborvizsgálat eredményét tartalmazó e-mailt, hogy „Great News”, azaz „nagyszerű hír”, akikkel beszéltem, pozitívan nyilatkoztak, és ők erre is számítottak!

Ismét sporthasonlattal élve, van egy primer, azonnali öröm bennem, mint amikor az ember gólt rúg, és azzal megfordít egy fontos meccset. Aztán ha belegondolok az elmúlt 15-16 hónapba, elképedek, mennyi minden történt! Úgy szoktam mondani, 53 éves és 15 hónapos vagyok. Most, hogy a túlélés valóssággá válhat, úgy érzem, az idegrendszerem is változni kezd. Az az egyébként életmentő csőlátás, amivel haladtam az utamon, szűnni kezd. Jobban kinyílok az életre. A változást mutatja, hogy sorba veszem a feladataim, miben kell fejlődnöm, mit szeretnék másképp csinálni, milyen új dolgokat szeretnék kipróbálni. Szóval, van bennem egy fejlődésvágy az életvágyon túl.

Mit szeretnél kipróbálni?
Nemrég volt a lányom 18. születésnapja. Készítettem családi videókból, fotókból egy összeállítást – ahogy szoktam. Gondoltam, viszek bele valami újítást, és nem egy nagy kedvenc előadó zenéjét tettem alá, hanem írtam neki egy dalt. A dalszöveget én írtam, a zenét a mesterséges intelligencia. A munkacíme a középső gyermek balladája volt, de aztán az Itt vagyok címet kapta. Egy éjszakát bíbelődött vele a gép, de amikor reggel meghallgattam, az elképesztő élmény volt. Nórika is nagyon odavolt érte, a sok másik mellett lett egy nagyon közös zenénk. És ahogy az lenni szokott, az alkotó felismerte, mennyire benne van ebben a dalban az én életem is. Egyszóval örömöt okozott ez a kreatív elfoglaltság.

Lehet, hogy megírod a gyógyulásod történetét egy dalban vagy egy balladában? Vagy egy regényben?
Olyan élethelyzetben – vagy ha úgy tetszik halálhelyzetben – vagyok, amelyben az élet teljesen más dimenzióit láttam és magamhoz is olyan közel kerültem, ahogy soha korábban. Most a külföldi orvosok biztatnak, hogy figyelj, úgy néz ki, van még időm… attól tartok, hogy visszacsúszok a régi működésemébe, és ez az egész olyan lesz mögöttem, mintha csak influenzás lettem volna. Pedig ez nem influenza volt, hanem egy hatalmas vízválasztó, ezért van bennem vágy, hogy valamilyen egyéni formában alkossak arról, amit átéltem. Vagy még inkább az életem további részében – tartson bármeddig – megéljem azt a létformát, életfelfogást, amihez elvezetett, amit adott ez az út. Eközben persze felkavaró beszélgetéseim vannak, sok sorstársam keres, akit glioblasztómával diagnosztizáltak. Tulajdonképpen velük is szavakba öntöm, hogy mit éltem át, hogyan lehet a legnagyobb krízisből a legtöbb erőt meríteni.

Nem merít le, hogy sokaknak próbálsz erőt adni?
Futószalagon érkeznek az emberek hozzám. Van, hogy egy ilyen beszélgetés után csak ülök és nézek magam elé. A mélypont az volt, amikor megismertem a négy éves Enzót és hívő családját. Egy szabadkeresztyén kisegyházhoz tartoznak, zavarba ejtő volt – hogy szerintük én vagyok a „gyógyulás apostola”. A németországi kórház – ahova először engem is irányítottak – nem fogadta a gyermeket, mert azt mondták, nála nem lenne hatásos a kezelés. Egy roma családról van szó, kommunikációs problémáik is adódtak, a gyűjtésben is kellettek ötletek. Egy másik kezelés felé vitték a gyereket, segítettem abban is, amit tudtam, de végül nem hatott semmi, meghalt a kis Enzó. Engem ez nagyon megviselt.

Akkor értettem meg, hogy muszáj magamat védenem. Nem vagyok mindenható, mindenkit nem tudok megmenteni, és ha kimerülök, akkor senkinek se tudok segíteni. Meg kell találnom a határt, hogy ne rántson magával más élete, mert én magamért vagyok felelős. A segítő szakmában dolgozók ezt, gondolom, megtanulják az iskolapadban, én a kis Enzó történetén tanultam meg.

Általánosságban mondom: ezekben a beszélgetésekben azt próbálom elmondani a sorstársaimnak, hogy a helyzet, amiben vannak, nem a halálról szól, hanem az életről, a születésről.

Az életük vízválasztóhoz érkezett, egy új út kezdetén állnak.

Volt olyan, akinél ez hatott, és – nem azért, mert én mondtam volna neki – ráadásul még templomba járó is lett.

Mi vár rád most orvosi értelemben? Hogyan folytatódik a kezelésed, a kontrollok, és kapsz-e valaha egy pecsétes papírt, hogy meggyógyultál?
Ahogy elmondtam, most úgy tekintek magamra, hogy én vagyok a saját gyógyszertáram, működik bennem a dolog, ezért már csak háromhavonta kell járnom Vilniusba ellenőrzésre, még nem jelöltük ki ennek a végét, de nyárig biztosan így marad. A magyarországi onkológiai kezelés pedig tavaszig biztosan eltart még. Emellett vannak „szervízjellegű” orvosi ügyek, például a már említett májgyulladás, ami nem teljesen oldódott meg. Hadd mondjam el újra, mert olyan jó kimondani: nyoma nincs a daganatnak, nyoma sincs a glioblasztómasejteknek a szervezetemben! De orvosi papírt arról, hogy meggyógyultam, talán sosem fogok kapni.

Az, ha nem lesz pecsétes papírod sokat tanult orvosok aláírásával, hogy Pásztory Ádám meggyógyult, a szervezete legyőzte a glioblasztómát, feszítene téged?
Tudatosítanom kellett magamban, hogy senki nem fogja kimondani, hogy ennek itt a vége, sikerült, gratulálunk. Beszéltem olyannal, aki 9 évvel ezelőtt esett át azon, amin én. Ennyi idő tényleg azt jelenti, hogy kiszorította végleg ezt a sejtet a szervezetéből. Azért az ötéves túlélés a nemzetközi protokoll szerint már kvázi azt jelenti, hogy meggyógyult valaki. Nekem most azt mondogatják, hogy várjuk meg a második évet…

Még mindig friss glioblasztómás betegnek számítok… de még élek! Sőt, túl vagyok az ominózus „4-15”-ön.

Ez milyen szám?
Ebben a betegségben statisztikailag a nagy többségnél a várható túlélés 4-15 hónap. Eufemisztikusan fogalmaz ez a definíció, mert ez valójában azt jelenti, hogy az illető 4-15 hónapon belül meghal. Érted… ez a „túlélés”. Egyébként nem rosszindulatból mondják, hanem ez a tapasztalat. Ez a fajta daganat az egyik legnehezebben gyógyítható daganatos megbetegedés, mert gyors a lefolyása.

A „halálvölgyben” is ott van Isten?
Persze! Amikor én azt mondtam, hogy ezt születésként éltem át, akkor ebben van egy Atya, akinek a jelenléte meghatározó. A legborzalmasabb helyzetekben és állapotokban is éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ráadásul hihetetlenül szép dolgokat láttam. Például egy kórházi élményem: bekerültem az „elfekvőbe”, ahol az ott lévők döntő többsége már kommunikálni se tudott. Rájuk nézve sokszor eldönteni se lehetett, hogy még itt vannak-e, ebben a világban. Zavarba ejtő, felkavaró, ijesztő érzés volt az egész. Egy idő után valahogy azokban az arcokban én Krisztust láttam! Erős tapasztalás volt, látomásszerű, letaglózó élmény. Más azt mondaná, az maga a borzalom, ott lenni a kórházban, egy sötét szobában, ahol emberek élet-halál között nyögnek, de nekem ez az egész átváltozott a Gecsemáné-kertté, ahol ott volt velem a szerető Isten, az Atya, és azóta se hagyott el, nem engedte, hogy elnyeljen a sötétség. És meggyőződésem, hogy ez akkor is így van, ha mégis azoknak az orvosoknak lesz igazuk, akik szerint a végemet járom.

Hegedűs Márk

Kép: Sebestyén László

Kapcsolódó cikkeink:

Ahogy csodára nézni illik 
– Félsz a haláltól?
– Nem. A gyerekeimet, a családomat, a környezetemet féltem a halálomtól. De azt gondolom, hogy kiesni ebből a világból nem a legrosszabb dolog, ami történhet.

Megfogadtam, élni fogok 
„A betegség elképesztő, alapvető, kikerülhetetlen, visszautasíthatatlan változást idézett elő, ami felszabadító erővel hat rám, és én azt gondolom, hogy erre csak Isten képes. Nincs az a kiszolgáltatottság, szenvedés vagy elveszettség, amiben közvetlenül és személyesen ne tudna Isten hozzánk szólni. Az innen kivezető út a jó értelemben vett önszeretet útja, a megbocsátás útja, és a magunkba, Istenbe, az életbe, a világba, az emberi szeretetbe vetett hit útja. Másképp nincs kiút, ez a megrendítő.”