Az Atya házába léptem, és szó szerint remegtem a megrendüléstől. Olyasfajta öröm töltött be, amelyért szívesen odaad az ember mindent. Én voltam az, aki megtalálta a szántóföldben elrejtett kincset. Olyan voltam, mint a kereskedő, aki a nagy értékű gyöngyre bukkant. Vagy mint a legyőzött katona, aki a fegyverletétel ügyetlen mozdulatával maga vágta le a hízott tulkot. Életemben először tisztának éreztem magam és felhőtlenül boldognak. De ennél is meglepőbb volt, hogy bár hátat fordítottam a világnak, úgy éreztem: a valóságba érkeztem. Nem akartam többé menekülni, nem akartam máshol lenni – aszkétikus odaadással habzsoltam magát a valóságot.

Ez nem azt jelenti, hogy a megtérés azonnal összerendezte volna a belső világomat és megszüntetett volna bennem minden hasadtságot. Éppen ellenkezőleg: a hit újabb konfliktusokat hozott a lelkembe. Elkezdtem harcolni a bűnnel. Érzékeltem a szentségtelent, és valósággal irtóztam tőle. Elhagytam jó dolgokat is. Megértettem, hogy a keresztény hit időnként természetesnek tartott vágyakra mond nemet, mert azokat az isteni természettel ellentétesnek tekinti, ezért én is nemet mondtam belső vágyakra, néha arra is, amit Isten nem tiltott. Közben új vágyak is keletkeztek bennem, amelyek romba döntötték a korábban gondosan felépített egyensúlyokat. Talán érthetőbb, ha úgy fogalmazok: forradalmi állapotok voltak a lelkemben. Véget ért a bűn zsarnoksága, de az utcán még holttestek hevertek, csak bizonytalanul közlekedtek a villamosok, és nem lehetett tudni, milyen lesz majd az új rend.  

Azt azonban biztosan tudtam, hogy ezt az új rendet akarom, mert megújult természetemmel ez egyezett. Szomjaztam Krisztus igazságára. A legmélyebb vágyaim iránya gyökeresen megváltozott. Ahogy Augusztinusz mondta annak idején: szebbnek láttam a bűnnél a szentséget, és akaratomnak már Isten tüzes szeretete szabott új irányt. Rengeteg dolog emlékeztetett a régi zsarnokságra, volt, ami vonzott is, de eszembe sem jutott visszafordulni. Új szívet kaptam. Háborúban álltam a bűneimmel, mert azok idegenek lettek számomra. Nem olyan hasadtság volt ez, mint a skizofrénia, inkább olyan, mint a kemoterápia. Azért dúlt bennem harc, mert gyógyultam. Saját rákos sejtjeimmel találtam magam szemben, de azok már nem én voltam, sőt, beláttam, hogy bizonyos értelemben soha nem is tartoztak hozzám. A bűn burjánzó sejtjei egészségtelen kinövésekként pusztították bennem az Isten képmását: az életemre törtek. Most azért öltem őket, hogy éljek.

Megtérésem után néhány évvel egyik nap feltekintettem az égre, és arra gondoltam: Leonardo da Vinci ugyanazt a világot festette meg, amelyben Jézus Krisztus megszületett. Nincs két valóság. Jézus Krisztus által én is abba a valóságba születtem újjá, amelyről Leonardo festett, és amelytől korábban menekültem. Abba a valóságba érkeztem meg, amelyben eszünk, iszunk, dolgozunk, alszunk, szenvedünk és örömöket élünk át. Amelyben madarak csipognak és chipek dolgoznak, ahol szénát báláznak és autókat gyártanak, ahol az atomokat kutatják és a csillagokat fürkészik, és ahol évezredek óta elmélkednek az élet értelmén. Aztán arra gondoltam, hogy furcsa, de amióta megtértem, szeretek ebben a valóságban élni! Az egyetemet már hívőként kezdtem, és minden érdekelt. A nyelvészet, az irodalom, a pszichológia, a szociológia, a filozófia, az eszmetörténet – minden! A teológia jobban érdekelt az összes tudományágnál, de az is a többivel összefüggésben, nem külön valóságként. Fides quaerens intellectum. A hit megértésre törekszik. A hitemmel én is érteni akartam. Mindent. Mert már kőszikláról néztem a háborgó tengert.

A valóságba születtem újjá, és barátságos lett felettem az ég. Úgy is mondhatnám, hogy az ég és a föld találkozása kezdte összerendezni számomra a természet komplex valóságát. Bolyki Laci barátom mondta egyszer, hogy „a természetfeletti nem természethelyetti”. Tökéletes mondat, különösen, ha a hit megéléséről van szó. Sokszor úgy beszélünk a hitről, mint ami ellentétben áll a természetessel. Vagy orvos gyógyít meg, vagy az ima. Ha az ima, akkor nem az orvos, ha az orvos, akkor nem az ima. Vagy Isten szentel meg, vagy én csinálok rendet a szobámban. Vagy ez, vagy az. De ez egyáltalán nem így van. Amikor Isten felhozta a sáskákat Egyiptomra, nem odateremtette őket, mintha egy csapásra egy másik dimenzióból léptek volna elő, hanem a keleti széllel fújta őket oda, amely egész éjjel száguldott keresztül az arábiai sivatagon. A természetfeletti belép a természetbe, de nem helyettesíti azt. Az ég és a föld együtt képezik Isten világát.

Az új ember sem a természet helyett jön létre, hanem azért, hogy a megromlott természetet helyreállítsa. Az új bizonyos értelemben természetesebb, mint a régi, hiszen jobban illeszkedik az eredeti tervhez, mint az, ami elfajzott tőle. A rákos daganatban is van valami természetes, de a helyreállított sejt természetesebb, mert a működése egészséges. Az egészség a terv szerinti működés, a betegség elválik a tervtől. A megszentelődés egyfajta gyógyulás: Isten eltorzult képmását állítja bennünk helyre. A bűn dezintegrál, bomlaszt, erjeszt, lebont. A megszentelődés integrál, összerak, helyreállít, felépít. A Szentlélek bennünk végzett munkája eredményeként nem kevésbé, hanem jobban emberek leszünk, mint a bűn állapotában. Ahogy Hans Rookmaaker művészettörténész fogalmazott: „Jézus nem azért jött, hogy kereszténnyé, hanem hogy emberré tegyen”.   

Azonban az sem lenne önmagában igaz, ha csak annyit állítanánk, hogy a hit természetes, hiszen a Szentlélek természetfeletti munkája által születünk újjá. Az új ember új teremtés. Isten kezdetben azt mondta: „Legyen világosság!” Az újjászületéskor ez a világosság gyullad fel újra bennünk, hogy meglássuk Krisztus arcán az Isten dicsőségét (vö. 2Kor 4,6). A megváltást követte a bűn, a bűnt pedig az újjáteremtés. A keresztény élet nem csupán a természetes élet helyreállítása, hanem annál sokkal több. A keresztény hit reménységről szól, feltámadásról, új égről és új földről, az Isten országa eljöveteléről. Egy új világról, amely szétfeszíti a régi világ kereteit.

Ezért van az, hogy új emberekként már nem a régi ember mohóságával nyúlunk a természetes örömök után, hanem az elengedés készségével, mint akik új eget és új földet várunk. Tudunk nagyvonalúnak lenni, mert már minden a miénk: akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők (vö. 1Kor 3,22). Azzal a szabadsággal élvezzük a természetest, amiről Pál apostol így ír: „akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak, mintha semmijük sem volna, és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert a világ látható alakja elmúlik” (1Kor 7,29-31). Ez nem a nirvánába tartó buddhista szerzetes szenvtelen lemondása. Ez a keresztény bőkezűsége, aki az Új Jeruzsálem felé zarándokol.

Az újjászületéssel a valóságba érkezünk meg. De ez a valóság számunkra már összehasonlíthatatlanul tágasabb, mint az első teremtés. Szeretjük az első teremtést, mert Istené, de várjunk a másodikat, amelynek a bennünk lévő Szentlélek a záloga (vö. 2Kor 5,5; Ef 1,13-14). Otthon vagyunk a világban, sokkal inkább, mint azok, akikben nem kapcsolódik össze az ég és a föld, de idegenek vagyunk már benne, mert egy jobb, új világra várunk. A teremtéssel való kapcsolatunk olyan, mint az utazóé, aki gyönyörködik a tájban, de hosszú időre nem áll meg, mert a célja felé halad. A jelen világ dolgait hittel, reménységgel és szeretettel öleljük át, de aztán elengedjük azokat, hogy folytassuk utunkat a Teljesség felé.