Oltsd ki szemem világát: mégis látlak,
Siketíts meg: én hallom szavad,
És száj nélkül is dicsérlek, imádlak,
S hozzád megyek, ha inam elszakadt.
És ha letörnéd mindkét karom:
Én puszta szívemmel is megragadlak...

Mint börtönből, hol sorvad száz haláltól,
Úgy vágyik ki minden lény önmagából,
S csodák csodája mégis, hogy az élet
Él, virul tovább, s nem ér soha véget.
Ki éli hát? A dolgok lelke tán?
Mely el nem játszott, örök dallamképpen
Mint hárfában reszket az esti fényben?
A szelek, akik tengerekről jőnek,
A virágok, akik illatot szőnek,
Az ágak, akik jelt adnak egymásnak,
Az utak, merre a vándorok járnak,
A mezők, hol a báránykák legelnek,
A sziklák, hol a sasok szárnyrakelnek?
Mért él, virul hát minden élet?
Én Istenem - talán - Te éled?

Rilke

Szerenád

Mára száműztem minden földi dalt,
a lelkem messzi magasba vágyott,
adok az Istennek egy szerenádot.

S íme a felhőkárpit meghasad,
gyertyaláng libben a függöny alatt,
hogy észrevette: jelt ád az Isten.

Reményik Sándor

fotó: Budai Enikő

Krisztus követése

Uram,
bizony még nagyobb kegyelemre van szükségem,
hogy eljussak odáig,
ahol már sem ember sem egyéb teremtmény
akadályt nem vethet lém.
Mert amíg bármi is tartóztat,
hozzád szabadon nem szárnyalhatok.
Szabadon akart szárnyat bontani,
aki azt mondta:
Ki ad nekem szárnyat, mint a galambnak,
hogy elröpüljek és nyogovást találjak.
Mi háborítatlanabb a tiszta szándéknál,
és mi szabadabb annál,
aki semmi után nem vágyakozik a földön...
S ha az ember lélekben föl nem emelkedik
és minden teremtménytől elszakadva
Istennel egészen nem egyesül,
bármit tud,
bármi kincse van,
nem sokra megy vele...

Nagy különbség van
a kegyelemtől megvilágosított
imádságos lelkű ember bölcsessége
mint a tanult és szorgalmas deák tudománya közt.
Sokkal nemesebb az a tudás,
amelyik onnan fölülről Isten kegyelméből való,
annál, amelyet az emberi ész erőfeszítésével
lehet megszerezni.

Sokan vannak, akik szeretnének
az elmélkedő életben otthonosak lenni,
de nem igyekeznek gyakorolni,
ami ahhoz szükséges.
Nagy buktató, hogy megállnak a jeleknél
és az érzékelhetőnél,
nem jutnak el a teljes önmegtagadásig.

Nem tudom mi dolog ez,
mely lélek vezet minket,
és mit is akarunk tulajdonképpen,
mi akik lelki emberek hírében állunk,
hogy akkora fáradtsággal s még nagyobb törődéssel
keressük a múlandó és semmitérő dolgokat,
belső ügyeinkről pedig alig gondolkodunk,
s akkor sem egészen összeszedetten.
Jaj bizony, alighogy egy kissé
összeszedjük magunkat, máris kifelé figyelünk,
cselekedeteinket kemény számvetéssel
latra nem vetjük.
nem ügyelünk rá, merre irányulnak vágyaink,
nem siratjuk, mily mocskosak vagyunk...

Azt tudakoljuk, ki mit tett,
de azt már nem mérlegeljük olyan szorgalmasan,
milyen lélektől vezetve tette...
A természet az ember külső teljesítményeire épít,
a kegyelem a belső emberhez fordul.
Az gyakran csalódik,
ez Istenben reménykedik, hogy meg ne tévedjen.

Kempis Tamás