„Ezért kell a reformátusoknak énekeskönyv?!”

– még ma is a fülemben csengenek az akkor kilencvenhez közelítő Albi bácsi szavai, aki szatmári szülőfalum, Magosliget gyülekezetének gondnoka volt, amikor lelkipásztorunk először vett gitárt a kezébe egy istentiszteleti alkalmon. Hangjában az egyet nem értés sajnálkozással és némi megvetéssel vegyült. Mindennek közel húsz éve, de mintha egyszerre visszhangozta volna sokezer református testvérünk ma is gyakran megfogalmazott véleményét: a liturgikus térben egyedül kanonizált dicséretek szólhatnak, orgonaszó kíséretében. Persze ez csak az egyik véglet, a másikon az évszázados énekkincsünk elavultságát firtatók és a dicsőítés megújítását szorgalmazók vannak. Tapasztalatom szerint ők még mindig jóval kevesebben, és az egészséges közvélekedés szerint eleve hamis dilemma a kettő szembeállítása.

Az erről szóló diskurzus persze nem két évtizede kezdődött: a Reformátusok Lapja 1969. szeptember 7-i száma hírt adott a Tahiban tartott egyházzenei hétről – ne feledjük, két évvel korábban mutatták be a Szilas Imre Húsvéti beatmiséjét Abonyban, 1968 áprilisában pedig a Mátyás-templomban! –, ahol a legnagyobb érdeklődést „a könnyűzenének, a beatmuzsikának a térhódításáról szóló előadás” váltotta ki. Tizenhat évvel később egy szerző ugyanezeken a hasábokon amellett érvelt Gitár a gyülekezetekben című cikkében, hogy bár a hangszerről „…a mai beatzenekarok fülsiketítő – számunkra idegen – zenéje” jut eszünkbe, a pengetős hangszercsalád tiszta forrásból származik.  Hozzátette, hogy a kallódó ifjúságnak ma ez a zenei világa, így „az ő ’nyelvükön’ kell szólni az evangéliumot, hogy megértsék és befogadják.”

Egy másik idézet szintén a Reformátusok Lapjából, már 1996-ból:

„A gyakorlat azt mutatja, hogy a beat-misék és az ilyen stílusú ún. egyházi zene hatására a fiatalok nem lettek keresztyénné, de a mi ízlésünk elromlott. Ez az irányzat természetesen feleslegesnek tartja a gyülekezet énekét, a hallgatóság itt a hallott zene ’élvezőjévé’ válik csupán. (…) A másik szélsőség a múltba menekül. Olyan stílust szeretne visszahozni istentiszteleti gyakorlatba, amely kihullott az idő rostáján.”

A könnyűzene ma már ugyanúgy része dicsőítő kultúránknak, mint az egyházi komolyzene, ennek köszönhetően pedig egyre kevesebb gyülekezettől idegen a gitár vagy egy dobfelszerelés. Sokat elárul, hogy a Vallásos könnyűzene támogatása pályázat idei kiírásán közel száz, nevében is református pályázó nyert, nem beszélve a számtalan egyéni támogatottról.

Az azonban tény: a könnyűzene sehol sem váltotta ki teljesen a klasszikus hangzást – a hagyományos istentiszteleti liturgiában legalábbis. Néhol egy-egy gitár, máshol egy egész zenakar vezeti a gyülekezetet a dicsőítésben – ám az, hogy a gyülekezeti zenekar „műfaja” mit is jelent pontosan, szinte közösségenként változik. Annak érdekében, hogy erről nagyobb képet kapjunk, négy csapatot kerestem meg, két falusi, egy városi és egy budapesti gyülekezetből. Volt közöttük olyan, amely tavaly alakult, de olyan is, amely közel negyven éve gazdagítja szűkebb-tágabb pátriáját. A kirakóst nagyszerűen egészítették ki a gyülekezeti dicsőítésre nagyobb perspektívából rálátó szakemberek.  A velük való beszélgetés azonban jócskán túlmutatott eredeti terveimen: szóba került a kántori szolgálattal való párhuzam, a dicsőítés fogalmának tisztázása, a dalfordítások teológiai súlypontjai, de a jelenlegi református énekeskönyv újabb reformjaival kapcsolatos elképzelések is.

Tradíció és modernitás egymás mellett
A Kegyelemsziget zenekart a kántori szolgálat hiánya hívta életre a szigetszentmártoni gyülekezetben. „Egy idő után szerettük volna, ha hangszeren is kísérhetjük az éneklést. Amikor lett kántorunk, ő sem tudott mindig jelen lenni, így beálltam gitározni, de volt két furulyásunk a gyülekezetben, aztán csatlakozott hozzánk egy ütősökön játszó zeneiskolai tanárnő is” – mesélte Kiss Gergely lelkipásztor. A zenekar állandó tagsággal rendelkezik, de nyitott a zene- és hangszerismerettel bíró gyülekezeti tagok befogadására. Ami a repertoárjukat illeti, áthangszerelt énekeskönyi énekeket és saját szerzeményeket is előadnak, illetve régóta használják saját, missziós énekesfüzetüket is. A vasárnapi istentiszteleteken elhangzó öt énekből legalább kettőt mindig ők kísérnek, szolgálatuk nem alternatívája, hanem kiegészítése a hagyományos kántorizálásnak.

„A zenekarunk szolgál a negyedévenkénti családos istentiszteleteken, zenés áhítatokra és ünnepi alkalmakra is és egyre több helyre hívnak meg minket” – folytatta a lelkész, aki elárulta, hogy a Kegyelemsziget tagjaként mire a legbüszkébb:

„Tavaly ősszel indítottuk a Crossroadot, egy vándornapot, ahol több Csepel-szigeti református gyülekezeti zenekar játszik együtt. Forgószínpadszerűen dicsőítettünk egymás után – az alkalom közepén egy áhítattal –, a végén pedig közösen.”

Kiss Gergely hozzátette: a lehető legjobb minőséghez nem csak remek muzsikusok kellenek, hanem profi hangtechnika is. „A többi gyülekezettel közösen megfizettük ennek az árát, sőt az eszközök mellett a hangtechnikust is, digitiális keverővel, ahogyan kell – a lényeg, hogy nem sufnituninggal szolgálunk!” Azt, hogy mindezt nem öncélúan teszik, a lelkipásztor szerint jól illusztrálják a dugig telt templomok a Crossroad-alkalmakon: „Ha kétszáz ember eljön a koncertekre, az magáért beszél – így történt Taksonyban és Szigetszentmártonban is.”

Kiss Gergely örülne neki, ha máshol is születnének ilyen régiós kezdeményezések: „Ami alulról szerveződik, remek tud lenni, el tudnám képzelni a Crossroadot franchise-szerűen is. Jelenleg azon gondolkozunk, hogy kimozdulunk a templomtérből és szabad téren dicsőítünk majd, vagy esti, tűz melletti alkalmakat tartunk.”

Amikor beszélgetésünkben jelenlegi református énekeinkre terelődött a szó, a lelkész örömének adott hangot, hogy a 2021-ben megjelent új Református Énekeskönyv szerkesztői nyitva hagyták a lehetőséget a bővítés előtt. „Nem szeretném eltörölni a régit, sőt, szeretném megőrizni a ránk hagyott csodálatos énekkincset, de ehhez élővé kell tenni az éneklést.

Ha csak azért ragaszkodunk valamihez, mert benne van az énekeskönyvben, annak rossz íze van. Úgy kell megőrizni a dicséreteket, hogy jól játsszuk, jól énekeljük, így vonzóvá tesszük őket mások számára.

Azok az idősebb testvérek, akik ragaszkodnak az énekkincsünk hagyományos kíséretéhez, ők sem több százéves dalokat, hanem a 20. századi, angolszász gyökerű együtteseket, Omegát, Illést és LGT-t hallgatnak otthon” – vélekedett a lelkipásztor, aki lelkészi szolgálata mellett gyakorló népzenész. Állítása szerint a népi feldolgozásoknak semmivel sincs kisebb „sikerük”, mint a modernebb hangzású daloknak, jól példázva, hogy megfelelő tálalásban a régi és az új egyaránt gazdagíthatja a gyülekezetet.

Bízzatok!
A hatvani református gyülekezetben csaknem negyven éve létezik dicsőítő csapat különböző formációkban – tudtam meg Tatai Esztertől, a Take Heart zenekar koordinátorától. „Édesapám, Tatai István ennyi ideje végzi lelkészi szolgálatát a gyülekezetben, és a nyolcvanas években ébredő fiatalság körében igény volt a közös dalszerzésre és zenélésre, hogy ezáltal is dicsőíthessék az Úr Jézus nevét” – fogalmazott. A zenekar főként a szombat délutáni ifjúsági alkalmakból kinőtt családos istentiszteleten játszik, de fellép városi rendezvényeken, saját szervezésű és ökumenikus alkalmakon is. Meghívást kaptak korábban a Kárpát-medencei Egyházi Könnyűzenei Ünnepre a Magyar Zene Házába, a 2020-as online Sófár református dicsőítő iskola egyik esti alkalmára és a sarmasági ÉbresztŐ ifjúsági evangélizációs hétvégére is.

„A vasárnapi istentisztelet keretein belül különleges alkalmakon (pl. ifjúság vasárnapja, Izrael-vasárnap, reformáció emléknapja stb.) a zenekar vezeti a liturgia énekeit könnyűzenei feldolgozásban a református énekeskönyvből válogatva” – tette hozzá Tatai Eszter. Mint mondta, az általuk játszott dalok széles merítésből származnak: vannak köztük magyar szerzemények, a Sófár dicsőítő iskola énekei, református énekeskönyvi dicséretek, zsoltárok, valamint saját és kortárs keresztyén dalfordítások és egyéni szerzemények is születtek az évek során – dalaik YouTube-csatornájukon is meghallgathatók ide kattintva.

Nevük, a Take Heart a János evangéliuma 16. részének 33. verse angol fordításából származik:

„In this world you will have trouble. But take heart! I have overcome the world.” – „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.”

Eszter szerint, ha más szavakkal próbáljuk megfogalmazni, ez a „bízzatok” (take heart) felszólítás azt is jelenti, hogy „erősítsétek a szívetek; merítsetek bátorságot; ne veszítsétek el bizalmatokat!” „Hisszük, hogy az Úr kezében a dicsőítés nagyon erős eszköz arra, hogy jelenlétével bátorítani tudja a különböző generációkat a mostani idők nehézségei közepette is. A dicsőítő alkalmak során sokakat tudunk megszólítani az evangéliummal. Nagyon sok fiatalt ez a zenei sokszínűség és modern hangszerelés vonz be a templomba és megtérésük után maradnak is” – számolt be.

Felszabadultan dicsérni Istent
Monorierdőn 2024 áprilisában tartotta bemutatkozó koncertjét a Kairosz Worship. Kezdetben Lénárt Tibor lelkipásztor és Dókusné Kiss Livia zenélt együtt, majd csatlakozott hozzájuk a gyülekezet kántora és egy basszusgitáros, aki a hangtechnikai támogatás mellett hozta társaihoz a zenekari szemléletet. „A nevünkkel azt a minőségi időt szeretnénk kifejezni, melyet a dicsőítés során Istennel töltünk” – mesélte Livia, a jelenleg hatfős csapat énekes-gitárosa. „Fellépéseink során igyekszünk minél nagyobb teret szentelni a saját szerzeményeknek – a zenekarrá válásnak az is volt a célja, hogy a megírt dalaink konkrét formát kapjanak. Többet rögzítettünk már stúdióban és készülőfélben is van néhány” – a rögzített dalok meghallgathatóak a Kairosz Worship Youtube-csatornáján is.

A zenekar eddig még nem szolgált a vasárnapi istentiszteleteken, de több koncertje is volt már a gyülekezetben, zenéltek családi napokon és ünnepi alkalmakon, a Délpesti Református Egyházmegye Alsónémediben tartott gyülekezeti napjain, környékbeli református közösségek meghívására, a budapesti Katakomba rendezvényhelyszínen, decemberi jótékonysági fellépésük pedig második alkalommal volt része a település adventi készülődésének.

„Nekem a zenekari dicsőítéssel kapcsolatban egyik célom az, hogy felszabadítsam az embereket arra, hogy Istent bárhogyan tudjuk dicsérni: szabadon, örömmel, tapsolva, és nem kell végigfeszengeni az énekeket, ahogyan azt általában szoktuk”

– mondta Livia, aki el tudná képzelni a vasárnapi istentiszteleteken való dicsőítést is. „A zenekarral és orgonahanggal kísért énekeknek egyaránt helyük van a templomban, hiszen mindkettő középpontjában Isten magasztalása van” – tette hozzá.

Felemel és közelebb visz Istenhez
A főváros református gyülekezetei közül többen is szolgál valamilyen zenei formáció, de legalábbis része a dicsőítésnek a könnyűzene, néhány közösségből a szó klasszikus értelmében önálló zenekar nőtt ki. Sok helyen rendszeresek a dedikáltan könnyűzenés istentiszteletek is. A budafoki református gyülekezeti életnek régóta részét képezik a dicsőítő koncertek és a különféle zenés alkalmak, állandó tagságú zenekar azonban három éve működik a közösségben. „A gyülekezeti tagok igénye találkozott néhány, zenélni szerető szándékával, így született meg az 1Kor Dicsőítő Zenekar, amely rendszeresen próbáló, állandó tagokkal segít a könnyűzenés istentiszteletek megtartásában és létrehozásában. Első ilyen szolgálatunk a 2022. december 31-i évzáró istentisztelet volt” – árulta el Szilágyi Gergely, a jelenleg kilenc főt számláló – közülük többen képzett klasszikus zenészek – zenekar gitáros-vezetője, aki hangsúlyozta: a gyülekezet vezetői fontosnak tartják, hogy ezeket az alkalmakat ne könnyűzenés istentiszteletnek hívják, hanem – azért, hogy az istentisztelet megnevezés hangsúlyosabb legyen, mint a zenei szolgálat műfajának megnevezése – nevezzék például zenekari szolgálattal tartott istentiszteletnek."

Az 1Kor a magyar és külföldi kortárs dicsőítőzenei irodalomból és az új református énekeskönyvből válogatja dalait, hangzásuk meghatározó része a többszólamú, kórusszerű ének, a hangszeres részekben sok az akusztikus elem (gitár, furulya, ütősök, hegedű), ehhez társulnak a modern elektronikus hangszerek (billentyűsök, dob, basszusgitár).

„Szeretjük a hagyományos énekeket, dalokat modernebb harmóniákkal kombinálni. Nagyon fontos szempont – az istentiszteletek során különösen – hogy a gyülekezet, a hívek minél többet és minél többen énekeljenek velünk együtt”

– hangsúlyozta a zenekarvezető.

A zenekar törekszik arra, hogy ne csak tagjai által, hanem fellépéseiben is a gyülekezet szerves része legyen: „Elsősorban a budafoki református templomban szolgálunk, csak ritkán ’vendégszerepelünk’ máshol. Két-három havonta tartunk dicsőítő koncertet, ahol a dalok, énekek között igék, versek, imák, történetek is megszólalnak. Egyre többször van alkalmunk megtapasztalni, hogy a szolgálatunk, a közös dicsőítés felemeli és közelebb viszi Istenhez az embereket. Az ezekből eredő kötelék magától értetődő és nagyon erős: a szolgálatunk által a zenekarunk beépült a gyülekezeti mindennapokba” – mondta a gitáros. Megalakulásuk mellett mérföldkőnek tekinti nevük imádságban történt megszületését és a megbékélésért tartott 2025. márciusi koncertjüket, ahol két kárpátaljai gyermekotthon számára közel félmillió forint adományt gyűjtöttek össze.

2024 szeptembere óta a gyülekezetben havi három vasárnapon a tradicionális, orgonával kísért istentisztelet mellett egy másik istentiszteletet is tartanak, ahol a zenei szolgálatot a gyülekezet ifjúsági zenekara, a zenész testvérekből szerveződő alkalmi formáció, illetve az 1Kor ’vetésforgóban’ végzi. „Meggyőződésünk, hogy a zene Isten és ember közös szeretetnyelve. A szolgálatunkkal arra szeretnénk lehetőséget teremteni, hogy a hívek a zene közegében tölthessenek minőségi időt Istennel és egymással, miközben Istent, az Ő mindenhatóságát és jóságát magasztaljuk, dicsérjük. A visszajelzések szerint ez többnyire sikerül is, a testvérek örömmel hallgatnak bennünket és vesznek részt a saját alkalmainkon is” – folytatta Szilágyi Gergely, aki szerint egyszerre szeretnék maradéktalanul megőrizni a hagyományos református énekeket és modern zenei nyelven szólni. Rögzített dicsőítéseik a budafoki gyülekezet YouTube-csatornáján hallgathatók meg.

A minőségi dicsőítésért
A Sófár csaknem két évtizede támogatja a gyülekezeti dicsőítést: évente megrendezett dicsőítő iskolájuk mellett szakmai konferenciákat, lelki hétvégéket, dicsőítésvezető-szemináriumokat, közösségépítő alkalmakat és dicsőítő esteket szerveznek. Az egyesület lelkészi elnökségi tagja, Nagy Henrietta hangsúlyozta, elsődleges céljuk a dicsőítés lelkiségének megerősítése, nem pedig a modernebb zenei irányzatok képviselete. „Szeretnénk, ha a dicsőítés minőségi lenne mindenütt, különösen annak a fényében, hogy az egyházi komolyzene milyen magas szinten van sok gyülekezetben. Viszont keressük annak az útját is, hogyan épülhetnek be az istentiszteletekbe a kortárs könnyűzenei irányzatok is” – osztotta meg.

A kecskeméti lelkipásztor szerint fontos felidézni, milyen történelmi előzmények után jutottunk el a diskurzusig. „A kilencvenes években számtalan kisegyház jelent meg Magyarországon, akik teológiailag nem éppen helytállóan viszonyultak a dicsőítéshez. A református egyháznak teljesen természetes reakciója volt, hogy próbálta megvédeni saját kegyességi kultúráját a zenében, ezért sokáig nem voltak nyitottak arra a gyülekezetek, hogy más irányzatok teret nyerjenek a liturgiában. Viszont azt is tudjuk, hogy az ifiken, a táborokban már ekkor is gitárral kísérték az énekeket.”

Henrietta elmondta, hogy a 2000-es évek elején „teológiai nyugvópontra” került a dicsőítő zenével kapcsolatos párbeszéd, és a református egyházban is kezdtek megjelenni az újabb hangzású dalok már az istentiszteleteken is. „Ez ebből is látszik, ahogyan megszerkesztették az új református énekeskönyvet, de még csak most kerültek bele azok a dalok, melyeket a kilencvenes években énekeltek ifjúsági énekként. Azóta eltelt harminc év, és sokkal modernebb lett a fiatalok zenei világa is a dicsőítésben. Már angolul hallgatják az újabb dalokat, és amelyek teológiailag a helyükön vannak, azokból hamar fordítás is készül – erre mi is nagy hangsúlyt fektetünk a Sófárban.”

A több dalt is jegyző lelkipásztor szerint a lelkészi szabadságnak van egy olyan hozadéka, hogy sok helyen keresik a lehetőségét annak, hogy a modern hangzás megjelenjen a dicsőítésben – legyen szó akár új dalokról, akár áthangszerelt énekeskönyvi dicséretekről. „A missziónkban nagyon fontos szerepe van a zenének, hiszen az az istentiszteleteink egészen nagy részét kiteszi. Ha valaki nem népegyházi közegben nőtt fel – mint például én –, annak az orgonajáték nagyon magas küszöböt jelenthet, ezért beszélnünk kell arról, mennyire válunk szubkultúrává emiatt. A legtöbb embernek a négy akkordos Isten élő Lelke, jöjj szépen eljátszva és elénekelve ugyanolyan lelki élményt tud nyújtani, mintha valaki húsz év zeneakadémiai tapasztalattal a háta mögött játszaná el orgonán.”

Zenekarok esetében kulcskérdés, hogy ki az, aki a dicsőítést vezeti – Henrietta három tényezőt emelt ki ennek kapcsán. „Az egyik, hogy az illetőnek van-e elhívása erre, hiszen a Bibliában azt látjuk, a kettő erősen összefügg egymással. A második a taníthatóság, a harmadik pedig, hogy a dicsőítés legyen átitatva Isten Lelkével. Persze a profiknál is előfordul, hogy egy-egy dalt ’túljátszanak’, holott a cél az, hogy az együtt éneklés valósuljon meg, hogy a gyülekezet be tudjon kapcsolódni, és egy szívvel, egy lélekkel, egy hanggal dicsőítsük Istent.

Ha a gyülekezet nem énekel velem, akkor feleslegessé válik a szolgálatom. Fontos, hogy ismerjük azokat, akikkel együtt dicsőítünk, hogy észrevegyük a rezdüléseiket – de az is előfordulhat, hogy valaki csendben hallgatja a dalokat, mert nem szeret énekelni.”

A Sófár zenei szolgálatáról készült audiovizuális tartalmak YouTube-csatornájukon nézhetők és hallgathatók meg.

Hogy a dicsőítő kultúra ne szamizdat mozgalom legyen
Az elmúlt években országos szinten is megszületett az igény a gyülekezeti dicsőítő szolgálatok felkarolására és támogatására: a Dicsőítés – egyházi modern zene munkacsoport több fronton segíti a gyülekezeti szolgálatokat. A nyár folyamán kilencven ifjúsági énekkel bővült egyházunk hivatalos telefonos alkalmazása, a Bibliapp, elkezdték a szó szerinti és átvitt értelmében is feltérképezni a Kárpát-medencei gyülekezeti zenekarokat, dogmatikai értekezés született a dicsőítés fogalmáról, 2025. november 22-én pedig dicsőítő napot tartottak a csillaghegyi református templomban.

„Az a hosszútávú tervünk, hogy edukációs felületet hozzunk létre a zenekarok szakmai képzésének elősegítéséért” – mesélte portálunknak Brandenburg Ádám zeneszerző, egyetemi oktató. „Amellett, hogy a legutóbbi Bibliappos fejlesztésünk is ebbe az irányba mutatott, szeretnénk a jövőben egyfajta liturgikus ajánlást is tenni, hogy bizonyos énekeket milyen gyülekezeti alkalmakon lehetne használni.” Hozzátette, nem csak gyülekezeti zenekarokban gondolkoznak, szeretnék szélesebbre nyitni a diskurzust arról, hogy mit is jelent a dicsőítés, túlmutatva a hagyományos, keresztyén könnyűzenei kereteken. „A dicsőítésnek sokkal szélesebb az értelmezése, és ez klasszikus zenei, illetve egyéb, akár népzenei vagy más zenei műfajokban, stílusokban is meg tud jelenni: az instrumentális zenében és a kóruszenében egyaránt.” Ádám úgy véli, az egyházunkban a konzervatívabbnak vagy modernebbnek nevezett álláspontok szintézisére van szükség, amely ötvözi évszázados zenei hagyományainkat a kortárs műfajokkal.

A munkacsoport másik vezetője, Révész Csilla református lelkipásztor a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta a témában: „Elsődleges szempont, hogy ez az egyházban ne egyfajta szamizdat mozgalom legyen – ha végignézünk a Biblián, nem lehet azt mondani, hogy bizonyos énekcsoportok nem tartoznak a dicsőítés körébe. Sőt, ha mi Jézus Krisztus megváltott emberei vagyunk és a Lélek által szolgálunk, ahol szolgálunk, akkor az életünknek már dicsőítésnek kell lennie. Az énekek nem ebből kiemelkednek, hanem ezt a szolgálatot támasztják alá, és ezért fontos a dicsőítés fogalmát a református egyházban helyre tenni. Ezért szeretnénk párbeszédre hívni dicsőítésvezetőket, lelkipásztorokat, kántorokat.

Az AZÉ zenekar énekese hangsúlyozta,

egyházunk életében mindig annak kell lenni az első szempontnak, hogy Isten dicsőségére létezünk. „Az, hogy vannak dicsőítő zenekarok és énekek, az ennek a leképeződése. 

Nem ezek köré csoportosul a dicsőítés, hanem az Úristen köré, és mindannyian ebben a szolgálatban vagyunk benne.”

Révész Csilla felhívta a figyelmet arra az egyedülálló gyakorlatra, amit az erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület végez: „Felvállalták, hogy az összes rendezvényüket templomokba viszik, ahol nem csak dicsőítenek, hanem ezáltal református jövőképet adnak a fiataloknak. Szerintem ezt meg tudjuk tőlük tanulni úgy, hogy a fiatalok számára vonzóvá tegyük a templomi környezetet. Nagyszerűek a sportcsarnokokban, stadionokban tartott dicsőítő koncertek, sok áldott megtapasztalásom van ezzel kapcsolatban, de egy-egy ilyen rendezvény után mennyire lesz otthon a fiatalok számára egy templom? Isten háza olyan biztonságot és olyan identitást ad egy gyereknek, egy fiatalnak, egy felnőttnek, amit nem fog megkapni egy sportcsarnokban.”

Ami a látóterükben lévő gyülekezeti zenekarokat illeti, a lelkipásztor szerint nagy a szórás a néhány fős, amatőr formáció és az akár 9-10 fős, profin muzsikáló zenekarok között – örülne, ha a közeljövőben anyagilag is támogatni tudnák azokat a csapatokat, akik jó minőséget képviselnek, vagy éppen fejlődni szeretnének, de nem tehetik meg, hogy bizonyos eszközöket beszerezzenek. „A többség nem csatlakozik nagyobb, dicsőítéssel foglalkozó mozgalomhoz, hanem a saját berkein belül szolgál – minden gyülekezetbe nem is lehet ugyanazt átvinni, mert nagyon széles az ingerküszöb. Amit énekesként kifejezetten fontosnak tartok, az az énekesek képzése, nem véletlenül helyez erre a Szentírás is hangsúlyt, mivel az énekes áll a ’fronton’, mintegy közvetítő szerepben. Ezt csak hitelesen lehet jól csinálni, és nagyon fontos a minőség, hogy ne tolódjon el a hangsúly az énekről csak a zene irányába.” Csilla megosztotta azt is, milyen regionális különbségeket lát a zenekarok között: „Dunamellékről és Tiszáninnenről sok, Dunántúlról kevesebb zenekartól jött visszajelzés, Tiszántúlról szintén kevesebb regisztráció érkezett. Erdélyben rengeteg a dicsőítő csapat, Felvidéken kevesebbről tudunk, melyek ugyanakkor zeneileg magas szintet képviselnek, Kárpátalján pedig a háború sajnos ezen a téren is visszaesést hozott.”
Úgy látják, a legtöbb formáció autodidakta módon kezdett zenélni, és a lelkesedés terelte abba az irányba őket, hogy amit az interneten látnak, azt ők is meg tudják valósítani.

Beszélgetésünkben kitértünk a kortárs keresztyén dicsőítő dalok fordításában megjelenő hangsúlyeltolódásokra is: „Gyakran előfordul, hogy a dalok szövege nem éppen egyezik az egyházunk tanításával. Az egyik ilyen általánosabb példa az énközpontú megközelítés. A személyességet nem szabad kihagyni a hitből, de amikor egy dalban minden második szó az, hogy ’én’, ott el kell gondolkodni, hogy ez biztosan arról szól-e, amiről szólni akar. A régi énekekben is jellemző a saját szemszögből való közeledés, de talán sokkal nagyobb alázattal és Isten iránti tisztelettel. Érdemes óvatosnak lenni ezen túl azzal is, hogy mi a célja a sok ismétlésnek, melyek pszichedelikussá is válhatnak, főleg, ha ezek meg vannak támogatva különböző hangszerekkel, hangszereléssel, akár fényekkel. Vékony a mezsgye, a lényeg, hogy dicséretünk mindig az Isten dicsőségét szolgálja.”

A lelkipásztor kitért arra is, hogy a kilencvenes évek ébredése a katolikus dicsőítő kultúra nélkül nem jöhetett volna létre. „A mai napig hangsúlyosnak érzem Sillye Jenőék munkásságát, rengeteg olyan énekük van, amely sokat jelentett a mai negyvenes-ötvenes korosztálynak, és amelyek nem hagyhatók ki a református dicsőítésből sem.” Révész Csilla zárásként hozzátette: ha dicsőítésről beszélünk, a legfontosabb nem a zenei stílus, hanem az alázat és az Istennel való kapcsolat: „Ne az eszköz legyen az első, hanem az eszköz szolgálja Isten dicsőítését.”

Képek: 1Kor dicsőítő zenekar magánarchívum, Dezső Attila, Hurta Hajnalka/reformatus.hu, Kárpát-medencei Egyházi Könnyűzenei Ünnep, Révész Csilla magánarchívum, Sebestyén László/reformatus.hu, Macsuga Heni, Vargosz