„Egyszerűen nem fér a fejembe, miért kell a családodnak minden nyáron, a legnagyobb melegben felkerekedni, és a Király-hágón átkelve, rázkódó utakon, hosszú órákig kocsikban nyomorogva éppen Lesre utazni? A Zemplénben is vannak patakok meg hegyek! Miért éppen a Lesi-tó? Hiszen már a tó sincs meg! Nem lehetne idén kihagyni?” A férjem évente ismétlődő kérdése jogos. Vagy legalábbis racionális. Valóban egyszerűbb lenne egy medencés házat kibérelni a nagycsaládnak mondjuk a Tisza-tónál, ahelyett, hogy a Bihari-hegység szívébe indulna a családi expedíció. A gyerekek pancsolnának, a felnőttek pedig borozgatva és szúnyogokkal hadakozva beszélgetnének a fülledt verandán.

Így is lehetne. De nekünk Les kell. Magamban csak puffogok. Ezt hogy nem lehet megérteni? És akkor lassan feldereng valami válaszszerűség: hiszen a férjem nem volt ott hosszú évekkel ezelőtt, amikor először indultunk gigantikus erdélyi családi nyaralásunkra, és szinte a véletlen folytán bukkantunk rá későbbi családi törzshelyünkre. Nem járta velünk végig Váradot, Kolozsvárt, Enyedet, a Békás-szorost, a Tordai-hasadékot, Szovátát, Torockót, a Szent Anna-tavat, és nem érkezett meg elgyötörve a sok autóban zötykölődés után Lesre. Lesre, ami a legtöbb térképen jelentéktelensége folytán fel sincs tüntetve. Nem hámozta ki magát bágyadtan az autóból, és nem látta elkerekedő szemmel azt, amit mi: igazi hegyek, sziklákkal, illatos erdőkkel, páfrányokkal; mókás áfonyahuplikkal tarkított fennsíkok, ahol kolompoló tehenek, bóklászó bárányok, fényes szőrű lovak legelésznek és a kakukkfű és menta illata bekúszik az ember bőre alá.

A férjem nem fedezte fel velünk a sziklák rejtekében zubogó vízeséseket, melyekben alámerülve a jeges rémület és az adrenalin édeskés eufóriája egyszerre jelentkezik. Nem ülte körbe velünk a vidáman ropogó tábortüzet, ami felett a fényszennyezéstől mentes ég kontrasztos kupolája feszült. És nem látta a tavat, amit akkor még nem eresztettek le, hanem tele volt élettel. És a zsibongó gyerektáborokban sem volt, amikben először részt vettünk, majd segítettünk, végül szerveztünk is. És nem tudta, hogy milyen áram és fürdőszoba és óra nélkül ellenni hetekig. És azt sem tudta, milyen az, amikor napközben izzadva mártózol meg a hűsítő patakban, majd éjszaka dideregve húzódsz be a hálózsákodba, miután a téli sapkádat is a fejedre húztad. És azt sem, milyen, amikor hirtelen sereglenek össze a viharfelhők, a hegyek sapkája felől megindul a tolószél, mint valami láthatatlan lavina, mire a helyi ortodox Pópa félreveri a templomi harangot, és a hegyoldalban áfonyát gyűjtögető nénikék szoknyájukat felkapva iparkodnak fedezék alá, a csobánok pedig riadt kurjongatással hajtják be állataikat a szénatetejű ólokba, és ebben a világvége-hangulatban kezdi verni az eső a faház bádogpaláját. Az ember pedig odabent, az ágyon, jó könyvvel a kezében elnyúlva hallgatja.

Miért is jelent egy hely valakinek mindent, valaki másnak pedig szinte semmit? Hiszen a férjemnek mindent megmutattam: ez itt a ház, amiben. Ez a patak, ami. Ez a tábor, ahol. Ez a kanyar, ezek a szederbokrok, ez a meszelt fabudi, ez a második ágy balra, a süppedős matraccal, a jó forrás, az anya kisfája, ami túlnőtt mindnyájunkat. Mit nem lehet ezen szeretni? Értetlenül nézek rá, elmosolyodik, átkarolja a vállam. „Ez neked egy ablakhely”.

Most én nézek rá értetlenül. Miért éppen ablak? Hosszan hallgatok, de az arcomon már látja, hogy dolgozik a gondolata. Ablak: nyílik, valamire. Ami több. Egy hely, ami közelebb visz az örökkévalósághoz. Egy hely, ahová visszatérve újra meg újra kinézhetsz a hétköznapok szürkés szobájából a fénybe. Odakinn az emlékek, érzések, illatok, személyek, istenélmények, találkozások napfénye kavarog felfoghatatlan és leírhatatlan összetételben. Les nekem egy ablakhely.

Rádöbbenek, van egy másik is. Nekem kettő jutott. Nem sok, mert egy emberi élet kevés ahhoz, hogy csak úgy halmozzuk az ablakhelyeket, nem igaz? Idő kell hozzájuk, és az manapság luxuscikk. A legelső, ősi ablakhelyem, persze, gyermekkorom helyszíne: a Debreceni Református Kollégium. Édesapám ott tanított, majd később igazgatója is lett a gimnáziumnak, úgyhogy ott nőttem fel, szolgálati lakásban, hét testvéremmel, leírhatatlanul sok élmény közepette. Bár az épület ikonikus, sárga duplanégyszögét néhány éve alaposan kitatarozták, gyermekkori lakásunk pedig – klasszikus kortünet – kollégiumi covid-elkülönítővé avanzsálódott, mégis mindig elsétálok mellette, amikor Budapestről Debrecenbe látogatok, és a kanyarban felpillantok a volt szobám félemeleten, immár bambán és személytelenül kuksoló ablakára. Pedig hosszú évekkel ezelőtt ebben az ablakban állt morcos arccal és dacosan szétzilált frizurával egyik húgom, „fagyilkosok” feliratú táblát tartva a kezében, amikor az alant húzódó árnyas fasor tehetetlen fái a városrendezés ártatlan áldozataivá váltak. Két ablakkal arrébb pedig mindig a konyhai kislámpa fénye pislákolt. A kollégiumi főporta éjfélkor bezárt, de apa hajnalig olvasta a Times és a News Week hasábjait, úgyhogy egy-egy hosszabbra sikerült esti program után nagyobb kockázat nélkül dobálhattuk kavicsokkal az ablakot, hogy engedjen be a hátsó kapun. Ilyenkor kinyílt az ablak, és szigorúan összevont szemöldökökkel nézett le ránk. Morgó szidásaira mindig viháncolás volt a válasz.

A nagyvilágot járva mindig megdobban a szívem, amikor klasszikus, „kollégiumsárga” épületet látok. Néha az ablakok aranymetszéses arányai is egyeznek az eredetivel. Ilyenkor egy szívdobbanásnyi szünetet tartok, elvétem a lépés ütemét, és mintha egy elromlott zuhanyrózsa alatt állnék, sugárban ömlik nyakamba a gyermekkorom. Kinyílik az ablak, én pedig átadom magam a kilátásnak.

Füllesztő nyár van. A Debrecen–Budapest Intercityn nincs légkondi, együtt izzadunk, és bámulunk ki a fülkék összetapicskolt ablakain. Vajon utastársaimnak milyen ablakhelyei lehetnek? Vajon onnan jönnek, oda tartanak? Én idén nyáron is meglátogattam a sajátjaimat. Hiszen időről időre le kell törölni az üveget, szélesre kell tárni a spalettákat, és ki kell hajolni, egészen.

Kép és szöveg: Győri Katalin