Teljes gőzzel dübörög a nyár: vége a tanévnek, a diákok kézhez kapták bizonyítványaikat, kezdődnek a hosszabb munkahelyi szabadságolások, táborok, kirándulások, nyaralások, fesztiválok váltják egymást. A szabadtéri tevékenységekre szánt idővel egyenes arányban nő a közösségi médiás felületek forgalma, hiszen többet lóghatunk kedvenc platformjainkon, másrészt örömmel, büszkén, esetleg dicsekedve mutogatjuk másoknak, hogy kivel és merre jártunk, mit csináltunk, mit ettünk… a sor tetszőlegesen folytatható.

A lista örök kedvencei a gyerekek, hiszen ki ne találkozott volna a kicsik vicces, megható – vagy annak gondolt – pillanatait megörökítő szülők posztjaival, olyan képekkel és videókkal, amikor apuka és anyuka ismerősök ezrei elé tárják az első megtett lépéseket és kimondott szavakat, a paradicsomszószos arcocskát, a játszótéri idillt, az óvodai ballagást vagy az első iskolába indulást. Büszkének lenni a gyermekünkre az egyik legszebb érzés a világon, és nincs kétségem afelől, hogy minden szülő, aki gyermeke életéről rak ki valamilyen tartalmat, így érez. Lásd a „gyönyörűm” „szépem, „szemem fénye”, „mindenem” és hasonló kifejezésekkel megspékelt bejegyzéseket.

Sokan egy könnyen kezelhető online albumnak használják a Facebookot, az Instagramot vagy a TikTokot, ahová a legtöbb megörökített momentum felkerül – olyan gyakorisággal, mintha nem lenne holnap. A probléma egyik gyökere az, hogy ezeket a fotókat és videókat nem azoknak mutatjuk meg, akik a valóságban is betekintést nyerhetnek otthonainkba, hanem a boltos Marikától a főnökünkön keresztül a néhány éve egy görbe estén bejelölt, de azóta sosem látott figuráig mindenki, akivel valaha kapcsolatba léptünk. Mindezt azzal is megspékelhetjük, hogy profiljaink nyilvánosak, így valóban ország-világ láthatja Luca bilizését, vagy a kórházi ágyon bágyadtan fekvő Ádámkát.

A sharenting (az angol share – megoszt és a parenting – gyereknevelés kifejezésekből áll) az utóbbi években vált egyre gyakrabban használt kifejezéssé annak a jelenségnek a leírására, amikor a gyerekekről született posztok elárasztják a hírfolyamunkat, azt az érzést keltve, hogy szülőség az orrunk előtt folyik. „Akinek nem tetszik, az ne nézze!” – mondhatja az egyszeri felhasználó, a bökkenő azonban ott van, hogy olyanok személyiségi jogait dobja ezzel a kukába, akinek semmilyen lehetősége nincs arra, hogy azokat megvédje. Egyben megfosztja a gyereket attól az intim és bensőséges gyerekkortól, amely a biztonságos felnőtté váláshoz elengedhetetlen.

Az alfa generáció első képviselői mostanában válnak egyre öntudatosabbá, és több híresség gyermeke szégyenkezett már nyilvánosan amiatt, hogy a társai mókás kiskori képeket találtak róla a neten. Korábban azt gondolhattuk, hogy a baby boomerek, de még az X-generációsok egy része (az ún. „digitális bevándorlók”) is – akiknek jellemzően bele kellett tanulniuk a közösségi média világába – azok, akik kevésbé vannak tisztában a közösségi médiában rejlő felelőtlen posztolás következményeivel. Saját tapasztalat, hogy az őket követő Y-, vagy az elmúlt években a szülőség útjára lépő Z-generáció (az ún. „digitális bennszülöttek”) képviselői közül is sokan sutba vágják vélt vagy valós tudatosságukat, amint megszületik a gyermekük.

Az okok szerteágazóak: a fent említett büszkeség listavezető, de nagyban befolyásolja ezt az álságos társadalmi nyomás, hogy ha a szomszéd is naponta tesz ki valamit a gyerekéről, nehogy már mi maradjunk le a sorban. A sokak által követendő példáknak tartott influenszerek tömegei árusítják ki pénzért nem csak saját, gondosan megkreált életüket, de gyerekeikét is, akik bociszemekkel bámulnak a telefont/kamerát arcukba nyomó anyura vagy apura, semmit sem ismerve az őket körülvevő világ működéséről. (A külön gyerekek nevére létrehozott fiókok garmadájáról nem is beszélve.) A posztokra érkezett reakciók és kommentek tovább táplálják a szülők büszkeségét, az aktiválódó dopaminok növelik a jutalomérzést, gyakorlatilag egy véget nem érő spirálba taszítva az egyént, aki szép lassan saját gyereknevelését is az interakciók számában méri. Sok lájk = jó szülő vagyok, kevés lájk = rossz szülő vagyok. Pláne ha látja a másik bejegyzése alatt burjánzó kedveléseket.

„Napjaink közösségi média platformjai lehetővé teszik a szülők számára, hogy gyerekeik adatait digitális hirdetőtáblákon tegyék közzé korlátlanul minden autópálya mentén, minden országban, az egész világon” – foglalta össze velősen a „túlposztolás” veszélyeit Leah A. Plunkett, a Harvard jogi iskolájának oktatója.

Az „ami az internetre felkerül, az ott is marad” mondás régóta lerágott csont, a sharenting esetében azonban a gyermek egész életét meghatározhatja az, amit vele kapcsolatban kiraknak – a mesterséges intelligencia vagy a deepfake pedig csak éppen kezdi megmutatni valódi arcát. A Deutsche Telekom tavalyi, „ShareWithCare” (kb. „odafigyeléssel megosztani) kampányában videót készítettek egy kilenc éves kislányról, Elláról, amint a mozivászonról – egyetlen kép és a MI segítségével létrehozva – már felnőttként üzen szüleinek a róla megosztott tartalmak lehetséges negatív következményeiről: ellopott személyazonosság, szülők megtévesztése haszonszerzés céljából, pornográfia…

Már a 2018-tól alkalmazott, európai uniós GDPR (általános adatvédelmi rendelet) is kitér a gyermekek adatainak jogszerű kezelésére, de elsőként a francia parlament márciusban fogadott el olyan gyermekvédelmi törvényt, amely megszabja, hogy a szülőknek közösen kell védeniük gyermekük képmásához való jogát, illetve életkoruknak megfelelően be kell vonniuk a gyereket annak gyakorlásába. Ha a megosztott vagy megosztani kívánt tartalom sérti ezeket a jogokat, az egyén, de egy illetékes intézmény ó gyermekjóléti szolgálat is bíróságon szerezhet azoknak érvényt. Hasonló törvényjavaslatot nyújtott be nemrég egy kétpárti koalíció Olaszországban, a példa tehát adott.

Az okoseszközök mindennapjaink elválaszthatatlan részei, a szórakozás, információszerzés és munka egymásnak adja a kilincset rajtuk, gyerekeink közöttük nőnek fel. Amellett, hogy fiainkat és lányainkat tudatosabb használatukra tanítjuk, ne sajnáljuk az időt arra, hogy az előnyeik mellett hátrányaikkal is képben legyünk, különösen akkor, ha a szívünknek legkedvesebbek is érintettek. Igen, örökítsük meg a fontos pillanatokat és osszuk meg azokat a hozzánk közel állókkal – de legyen mindez a saját emlékünk, nem pedig egy adatbank, amit később ki tudja ki és mire használhat fel. Gyermekeink ezért is hálásak lesznek.

Fotók: Freepik