Épp búba-bánatba veszni készült Lázár Ervin, mikor 1996-ban megszólítottam. Meséit szerető könyvtáros lévén író-olvasó találkozóra hívtam, de azt jelezték az Írószövetség felől, hiába hívnánk, idén nem megy sehova. Nem én lettem volna, ha lemondok a lehetőségről, hisz írásai nyomán régtől szerettem volna megismerni. Levelet küldtem hát, ő válaszolt, mesét írtam neki, ráfelelt. Tíz éven át leveleztünk.
Lehet ezt rosszul érteni, de tudom, szüksége volt rám, aki az eget ostromolja – érte is. Majd minden hónapban postáztam legalább egy kiadós levelet. Hogy szívét deríthesse az, amiről meséinek bábozása után beszélgettünk a kicsikkel. Majd száz levél, amire ő alig negyvenszer válaszolt, és ezek egyharmada is, ahogy ő nevezte, kutyafutta, röstellvény. E tíz év alatt ötször találkoztam vele. Ezekből három különféle író-olvasó találkozó volt, kettő ifjúsági tábor, ahova előadónak hívtam (a harmadikra már nem tudott jönni). Nevet adott a mi négyszögletű kerek erdőnknek, és írt nekem egy nyúlfarknyi, folytatásért kiáltó mesét (el is kezdtem, de azóta se tudtam befejezni). Lehet ezt elmondani, lehet mindezzel mások elébe állni? Meg kéne próbálni. Kerek évfordulós az idén. Nyolcvan esztendős lenne, ha volna, de tíz esztendeje nincs itt közöttünk…
A mesék világában az ünnep három nap, három éjjel tart. A mi lehetőségünk három estidőbe futó délutáni óra. Lázár Ervint idézzük, ki teste nyűgét, lelke röptét ólomsúllyal is derűt fakasztó szóba tudta tenni, mely ha érint, ha eltalál, holnapot áhító, holnaputánt remélő (virág)koldussá tehet …

dr Michna Ottóné Ablonczy Ágnes