Hogy vagy most, Ádám?

Sporthasonlattal, készülődőm a döntőre, várom, hogy megkapjam az immunvakcinát. Jó híreket kaptam néhány hete egy MRI vizsgálaton – ez mutatja legpontosabban, hogy mi van az agyam elzárt sötétjében. A mindig visszafogott és óvatos sebészorvosom lelkes lett, ahogyan a kisgyerekek tudnak örülni. Azt mondta, rendeződtek a dolgok a fejemben, nincs visszanövés, nincsen tumor az agyamban. Ez nagyon jó hír, mert az immunterápiának úgy van a legnagyobb esélye, ha nem egy kifejlett tumorral kell megküzdenie, hanem a sejtszinten „bujkáló” glioblasztómával. A szigorú diétának köszönhetően pedig soha nem volt ilyen jó a vérképem.

Az is kiderült az elmúlt időszakban, hogy a betegségem nem örökletes, hanem spontán alakult ki – ez megnyugtató a gyerekeimre nézve.

Gyógyszert kell szedned?

Igen, a kemoterápia folytatódik, de a német laboratóriumi vizsgálat kimutatta, hogy a kemoterápiás szer, amit a nemzetközi protokollt követve kaptam, káros volt rám nézve. Megneveztek egy másik gyógyszert, ami elég drága. Aggódtunk. De kiderült, megint feleslegesen. Mivel ez a gyógyszer törzskönyvezett és használatban van Magyarországon, illetve a magyar onkológiai team elfogadta a német vizsgálat eredményeit, végül minden illetékes szerv rábólintott a cserére és most már ezzel kezelnek. Egyébként ugyanez a német molekuláris diagnosztikai elemzés azt is megállapította, hogy a bennem kifejlődött sejt rendkívül „immunogén”, azaz nagyon nagy a valószínűsége a szükséges immunválasz kialakulásának. Olyan ez, mint egy krimi, ahol azonosították a betolakodót – a gyilkost – és most már cselekedni kell, azaz el kell kapni.

És hogy bírod ezt a – krimikre jellemző – végig fenntartott feszültséget?

A legnehezebb időszak az október-november volt, amikor rengeteg minden történt egyszerre. Ráadásul mindegyik megoldandó feladat kulcskérdés volt, ha akár csak egy is kútba esett volna, az egész immunkezelés ment volna csődbe. Mentem, csináltam, hajtottam, szerveztem, teljesítettem a feladatokat, mint egy bányaló. Az életemért játszom, ennek elképesztő tétje van. Mindenki csodálkozik azon, hogyan született meg, tart ki ez a mentális erő. Tényleg, heteken keresztül fegyelmezetten dolgoztam az ügyön, de mivel ember vagyok, eközben egy láthatatlan stressztartály folyamatosan töltődött, majd egyszer csak kiömlött belőle a felgyülemlett félelem. Nagyon durva stresszrohamaim voltak, amelyeket – mivel megint csak új életélmények voltak – meg kellett tanulni kezelni.

Milyen egy stresszroham?

Nem nagyon kontrollálható. Egyszer csak elöntött a stressz, szétáradt bennem a feszültség, a 22 fokos lakásban, melegítőben úgy rázott a hideg, hogy a fogaim is kocogtak. Egy újabb magával ragadó, felkavaró létélmény volt. Ahhoz tudom hasonlítani, amikor szeptemberben közölték velem az agydaganat diagnózisát.

Azon is aggódtál, mi van, ha nem lesz meg a szükséges pénz a kezeléshez?

Az egész helyzetet éreztem elsöprőnek, mintha egy lavina sodorna el. A pénzen nem sokáig aggódtam, mert hihetetlen történetek jöttek. Amikor kiderült a terápia 85 ezer eurós költségigénye, az egyik barátom azt mondta, hogy neki épp most járnak le a lekötései, így az összes megtakarított pénzét nekem tudja adni. Ami pont ennyi pénz. Mondtam, hogy ezt ne tegye, mert ez a tőkéje, az öröksége, ebből tud majd előrelépni. Erre azt mondta, hogy „Ádám, ha én ezt neked odaadom, attól én gazdagabb leszek.” Amikor ezt a mondatot hallottam, tudtam, hogy össze fog jönni a pénz, azt éreztem, hogy az emberek mellém fognak állni.

Inkább az az extrémhelyzet okozta a stresszlavinát, amikor ebben a labirintusban időnként úgy éreztem, elakadhatok. Például a további kezeléshez, a laboratóriumi vizsgálathoz kellett volna a „tumorblokk”, amit a fejemből kioperáltak, de kiderült, hogy azt nem a kórházban, hanem egy partnerintézményben tárolják. Jött az adminisztrációs tortúra, és aggódtam, hogy meglesz-e, vagy honnan tudom majd, hogy a lelet az enyém-e. Belegondoltam, hogy ha véletlenül összecserélik, az végzetes lehet.

Vagy amikor kiderült, hogy mégsem tudnak Németországban fogadni, mert nincs hely a járóbeteg-rendelésen. Egy litván intézmény átvett, úgy, hogy a laborvizsgálat és a vakcinagyártás Németországban maradt, ami jó hír, de mégis más, mint amire készültem.

Racionális ember vagyok, ódzkodtam a misztikától, a tapasztalati teológiától. De ebben az időszakban mégis megtapasztaltam egészen apró dolgokban is, milyen közel van Isten. Érzem, hogy ami történik, az nem büntetés. A stresszrohamoknál pedig volt egy vers, amit ha a tükör előtt elmondtam, lenyugodtam.

Megosztod velünk?

Szécsi Margit mottóverséről van szó:

Úgy nézek magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára. (Elcsuklik a hangja – a szerk.)

Az eredeti versben múlt időt használ a költőnő, én jelen időben mondtam ezeket a sorokat. Erősen hatnak rám most is, felidézik azt az érzelemi turbulenciát, amiben elhangzottak. Ez a négy sor adott erőt, mert a gyűjtés sikerességéről, a gyógyszerkálváriáról, a laboratóriumról, a kezelésről, a külföldi klinikaváltásról, az elmúlt öt hónapomról és persze a saját életemről, harcomról sem tudok máshogy gondolkodni, mint egy csodáról.

Összegyűlt a gyógyításodhoz szükséges 85 ezer euró (~35 millió forint). Mesélj még erről: hogyan élted ezt meg?

Hihetetlenül gyorsan összegyűlt a pénz, ez is lavinaszerűen. A barátom, aki az összes megtakarítását felajánlotta – ő volt az első jele annak az erőnek, amiből megéreztem, hogy össze fog jönni. Csaknem 2500 ember állt mellém adományokkal, imádságban, jó gondolatokkal! Hálás vagyok mindenkinek.

Van egy történet, amit szeretnék elmesélni. Sötét este itthon voltam, még a gyűjtés legelején, talán összesen 125 euró volt még csak a támogatói oldalon. Ekkor megcsörrent a telefonom, ismeretlen szám. Fölvettem. Egy vörösbortól és cigarettától karcos férfihang szólt bele: „Helló, Ádám! Találkoztam a történeteddel az interneten, és szeretnék segíteni.” Mondtam neki, hogy nagyon köszönöm, és kezdtem darálni, hova tud utalni. Közbevágott és elmondta, mennyire utálja az internetes utalásokat, és – ne ijedjek meg –, de itt van lent a házunk előtt, és szeretné látni az arcomat, személyesen beszéljünk, mielőtt pénzt ad. Szerintem mindenki fennakadt volna kicsit ezen a forgatókönyvön. Aztán arra jutottam, hogy a titokzatos látogató nyilván tudja, nincs nálam semmi pénz, illetve egy friss agyműtött megverésének sincs komoly sportértéke. Mit veszíthetek? Lementem. Olyan férfit láttam, aki, ha szembe jön veled, inkább átmész az utca túloldalára. Pár percig beszéltünk általános dolgokról, például, hogy mit ehetek. Végül azt mondta, oké, azt látta, amiben reménykedett, ezért szeretne egy jelentősebb összeggel segíteni. Aztán pacsira nyújtotta a kezét, összepacsiztunk, és a tenyerében – mint a gengszterfilmekben – összegumizott pénzguriga lapult. Utána szóltam, hogy legalább a nevét mondja meg. „Ádámkám, András vagyok, te meg gyógyulj meg!” – mondta, aztán megölelt, majd eltűnt az éjszakában. Rögtön megszólalt a bibliai vers a fejemben: „tudtotokon kívül angyalokkal találkoztok”! Nem a pénz miatt mondom. Persze, örültem, de nem emiatt emlékezetes, hanem mert elképesztő erő áradt ebből a pillanatból. Éreztem, hogy össze fog gyűlni a pénz. Van egy Szövetségesem, aki ezt az egészet így intézi. Az erőforrásai korlátlanok. Mondjuk ki: ez a férfi valószínűleg egy „félvilági” figura volt, de Isten ide vezette, hogy segítsen nekem! Ezekből a pillanatokból fakad a reziliencia, amivel igyekszem minden nehézség ellenére a következő lépésre koncentrálni. Az ellenálló-képesség témája sokakat foglalkoztat, több önismereti csoportba is meghívtak, hogy erről meséljek.

Mész, mesélsz?

Meglepnek a meghívások, mert szemérmes típus vagyok. Elgondolkodom, ha hívnak. Eszembe jut az az egy-két grammos ember, akivé váltam, amikor megkaptam a diagnózist, miszerint 10-15 hónapom lehet hátra. Aznap estére elveszett a lelki és fizikai térfogat-érzetem. Súlytalan voltam, kiszolgáltatott. Mondhatnánk, hogy végletekig beszűkült állapot volt, de utólag, a robbanáshoz vezető útként is felfogható, hiszen annak is ilyen a természete: besűrűsödés és bumm! Robbanáshoz vezetett a diagnózis, de nem tépett szét, hanem extrém helyzethez illő extrém energia, erő szabadult fel bennem és főleg körülöttem. Életvágy, szoros kapcsolat önmagammal, hit, mentális erő a gyakorlati feladatokhoz, egyensúly. A szaknyelv szerint szeptember 26-án felszínre tört a reziliens énem, amit tápláltak az események. Isten angyalokat is küldött a családom, a barátaim mellé.

Közben sok barátom eltűnt mellőlem, akik nem tudják kezelni ezt a helyzetet. Az emberek 95 százalékának az van a fejében, hogy ha valaki daganatos betegséggel küzd Magyarországon, az bele fog halni. Ha ebből indulok ki, nem tudom, kinek érdekes velem beszélgetni. Valószínűleg annak, aki erőt akar meríteni. Ez az erő a kegyelmes Isten ereje.

Hogy bírod ezt, hogy másoknak is erőt adsz és bizonyságot teszel? Nem könnyű most neked. 

Különös, de megszületett bennem egy erő. Mondják, hogy a gyógyulás és a gyógyítás képessége kéz a kézben járnak. Először úgy éreztem, hogy valami széttép és magamba zár. De amióta képes vagyok megnyílni, a vihar elcsendesül és kinyílik a világ előttem, például már belátható távolságba kerül a litvániai kezelés. Hála Istennek, a fizikai állapotom is teljesen rendben van, újra elkezdtem futni, és jól vagyok. Eleget tudok tenni a meghívásoknak is. Remélem, tudok segíteni. Egyre többen foglalkoznak önismerettel, pszichológiával, ez fontos, főleg egy ilyen mentálisan megterhelt országban, mint a magyar.

Missziós lehetőség is minden előadás. Például karácsonykor írtam egy levelet azoknak, akik támogatták a kezelésemet. Többen válaszolták, hogy nemkeresztyénként is megfogták őket a karácsonyról, adventről, reményről, hitről szóló gondolataim.

Hogyan tovább? Mikor kapod az első vakcinát?

A tervek szerint március elején kapom meg az első adagot Vilniusban, Litvánia fővárosában. Az elején sűrűn kapok majd, aztán ritkábban: az első héten naponta többször is, aztán az utolsót valamikor két év múlva. 

Tartasz attól, hogy mi történik majd veled?

Új korszak lesz, új fejezet, a döntő meccs, amire hónapok óta készülünk. Az első eredmények májusban, júniusban várhatóak, amikor vérvételből, laboreredményekből kiderül, hogy sikerült-e az immunrendszeremet felébreszteni és harcra bírni.

Aztán ha minden jól megy, utána is hosszú évekig hivatalosan Glioblastoma-beteg maradok. Olyan ez, mint a drog- és alkoholfüggőségből kigyógyult emberek helyzete, akik azt mondják: alkoholista vagyok, de nyolc éve nem ittam. Tehát ez még gyógyulás esetén is hosszú árnyékot vet majd az életemre. Egyébként orvosi értelemben, hivatalosan öt év a gyógyultnak nyilvánítás. Beszéltem sorstársakkal, például olyasvalakivel is, akit hat-nyolc éve kezeltek hasonló módon, és azóta tünetmentes.

Félsz a haláltól?

Nem. A gyerekeimet, a családomat, a környezetemet féltem a halálomtól. De azt gondolom, hogy kiesni ebből a világból nem a legrosszabb dolog, ami történhet.

És persze, eszembe jut az, hogy az előttem álló kezelésnek két kimenetele lehet. Kedvezőek az előjelek, mindenki nagyon bizakodó az orvosok közül, de ahogyan a litván onkológusom is mondta, ennek a vakcinának bennem kell működnie, amikor belém adják. Ez is egy olyan sarokpont, amiben van rizikó. Ennek a feszültsége kétségkívül bennem van, a korábbi stresszrohamok is ezt mutatták, de most kisimultabb, koncentráltabb minden, ismét sportnyelven szólva: győzni megyek Vilnusba.

Pár napja a villamoson utazva ugyanazt a tünetegyüttest éreztem, amivel az egész kálvária indult 2023–2024-ben, újra ott volt az az íz a számban, mint az elején. Először elkomorodtam, de aztán „elmondtam” ennek a sötétben motozó, szervezkedő sejtnek, hogy elkéstél… hamarosan megkapom az első vakcinát és képes leszek odabent is megkülönböztetni a jót a rossztól!

Hegedűs Márk

Képek: Sebestyén László

Kapcsolódó cikkünk:
Megfogadtam: élni fogok
Pásztory Ádám teológus, a Magyarországi Református Egyház korábbi kommunikációs vezetője egy ritka, agresszív agydaganattal küzd. Egy németországi immunterápia ad reményt számára, hogy nem csak hónapjai vannak hátra földi életéből. A református egyház összefogott gyógyulásáért. De hogy érzi magát? Miért akar élni? Mit tanult az elmúlt hetekben?