„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Ajtókat nyit
Ez az írás arról próbál szólni, hogyan jött létre Zoltai Bea Hiány és jelenlét – a pápai zsinagóga című, hatvanhét festményt felvonultató kiállítása, amely szeptember végéig tekinthető meg a tavaly megnyílt Pannonia Reformata Múzeumban. Vannak dolgok, találkozások, amelyekről valamiért nehéz beszélni.
Én így emlékszem, te úgy, más él bennem, mint benned. Szép feladat, amikor mégis együtt kellene megelevenítenünk valamit mások előtt – segíteni abban, hogy ők is emlékezhessenek.
A magyarországi zsidók tömeges elhurcolásának és elpusztításának hetvenötödik évfordulóján adná magát a magyarázat a pápai zsinagógáról szóló képekhez: emlékkiállítás született, amely az áldozatok előtt tiszteleg, és arra figyelmeztet, hogy a történelem soha többé ne ismételhesse meg önmagát. De a kiállítótérbe lépve feltűnhet, hogy egyik festményen sem szerepelnek emberalakok. A hatalmas épület belső emlékképei apró képecskékre porladnak szét a szemünk előtt, úgy visszük magunkkal a látványt, mintha egy kavicsot tennénk a zsebünkbe a zsinagóga udvaráról. Kerek egész, pedig csak töredéke a nagyobb létezőnek, amely talán be sem fogadható a maga valóságában, de súlya van, szorongathatom, az enyém, bármilyen kicsi is, velem marad.
A kiállítás egyszerre a szétszóratás és összerakás aktusa, ahogyan arról a Prédikátor is ír: „Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának.” (Préd 3,5) Különösen megrendítő, hogy a pápai Ótemplomban egyszerre teljesül az ige két szakasza: a pápai zsinagóga kövei a sok vihart megért, türelmi rendeletes református templom falai között állnak össze Zoltai Bea festményein. Zsinagóga a templomban, szent tér a szent térben, hajlék az örökkévalóságban. Fontos gesztus ez a befogadás – és a hajlék elfogadása is.
Magyarország harmadik legnagyobb, neoreneszánsz stílusú zsinagógája ugyanabban az utcában áll, mint a református Ókollégium. A Petőfi Sándor utcának a tanítási időszakban mindig is volt valamilyen rejtélyes kettőssége. Az utca közepén álló internátus kapuján naponta többször több száz diák lépett ki és be, kontrasztanyagként keringve a városka vérkeringésében az iskola és a kollégium között. Az alig száz méterrel a diákszállás mellett magasodó zsinagóga mellett sosem haladtak el tizenéves tömegek – mindössze egy-egy magányos vagy magányra vágyó kamasz húzta meg időnként magát a kollégiumi nevelők szeme elől elrejtett, belső udvaron. Az a hely – és az oda vezető sikátorok, pápaiasan mondva: közlék – volt a sehol, ahová időnként jó volt kitérni a megszokott útvonalakról. Persze felnőtt fejjel mókás megérteni, hogy a függöny mögé rejtőzött gyermekkel szemben tanúsított irgalom tehette csak azt az új építésű házakkal szorosan, tolakodóan körülvett, aprócska udvart azzá, ami nekünk, refiseknek lett: menedékké. Szerettem a zsinagógát, nagyon szerettem, pedig hat év alatt, amíg ott laktam, egyszer sem tudtam oda belépni.
2015-ben, az Izraeli Kulturális Intézetben kiállítás nyílt a pápai zsinagógáról. A kiállító művész, Zoltai Bea képein azt a zsinagógabelsőt láttam, ahogyan az én lelkemben is élt a titokzatos tér. Tavaly, amikor ismét Pápán jártam, már nem is tudom, miért, de elmentem a zsinagógához. Legnagyobb meglepetésemre nyitva találtam a kapuját. Olyan volt, mint a bethlenszentmiklósi kastély, amelyet csak a téesz gépállomásán keresztül lehetett megközelíteni, és amelyből harsogott a madárcsicsergés (nézzétek a mező madarait, ebben a csodálatos épületben készítek nekik szállást, amelyet az emberek magtárnak használnak, hogy vígan énekelhessenek szép dicséreteket): pusztulásában is megrázóan szép. Egyszerre megértettem azt, amit Zoltai Bea írt a kiállítása katalógusában a mennyezetig érő, hűvös, körülölelő csendről – arról, hogy a kiüresített zsinagóga most így, ebben az állapotában ürességgel van tele.
Zoltai Bea az üresség különféle tartalmait keresi és jeleníti meg a festészet eszközeivel, így talált rá az épületre, és ebből lett az a másfél évig tartó munka, amelyből az Izraeli Kulturális Intézetben, később pápai Pannonia Reformata Múzeumban látható, április 13-án megnyílt kiállítás képei megszülettek. Beát az épület belseje ragadta magával, engem a külseje: ugyanannak a témának a két oldala. Amiben mindketten biztosak voltunk, hogy a képeknek Pápán van a helyük. Isten pedig sorra nyitotta meg az ajtókat: sokan örültünk meg egyszerre annak, hogy végre kezdhetünk valamit a zsinagógával, ki-ki a maga módján és tehetsége szerint.
A pápai tárlat nem jött volna létre, ha nincsenek emberek, akiket egymás iránti, akár megelőlegezett tisztelet és bizalom köt össze, ha nem akarták volna teljes elszántsággal mindazok, akik részt vettek a létrehozásában: Zoltai Bea, Halászné Kapcsándi Szilvia múzeumigazgató, Köntös László gyűjteményi igazgató, Körösvölgyi Zoltán művészettörténész, Simon Zsolt helytörténész, Kisantal Tibor grafikus, a múzeum munkatársai és még sokan mások, akik velünk álmodtak és lelkesedtek. Persze, fordítva is nézhetjük a kérdést: megszülethet-e egyáltalán bármi ott, ahonnan hiányzik az alapvető szeretet és bizalom?
A közös, másfél hónapos munka nagy tanulsága, hogy mindegyikünknél van valami, amit hozzátehetünk mások, a másik boldogságához. Előttem van a kép, amikor már javában készültünk a megnyitóra, és összefutottunk Beával egy pesti pódiumbeszélgetésen. Ő szégyenlősen dugdosta a kezeit, de a szeme csillogott, „én most éppen nagyon festek”, mondta. „Te jóságos ég”, mondtam magamban, „hát az a kiállítás már készen volt”, aztán megéreztem Bea festékfoltos kezében a bizsergést. Olyankor nincs mese: nem lehet az élet útjába állni. Isten ajtókat nyit, tulajdonképpen mindig egészen szokatlan helyeken: most a pápai zsinagógáét a dunántúli református múzeum kiállítóterében.
(Zoltai Bea: Hiány és jelenlét – a pápai zsinagóga. Megtekinthető szeptember 30-ig Pápán, a Pannonia Reformata Múzeumban.)
