Késő este ért haza. Nem is akart hamarabb, egész este a várost járta. Örült, hogy van bérlete, mindenfelé mászkált, keresztül- kasul bejárta a metró vonalakat, azután leszállt a belvárosban, a Ferenciek terénél és elindult gyalog. Lesétált a Duna-partra és sokáig, hosszan, csak nézte a vizet. Nézte, ahogyan folyik – áramlik, soha meg nem szűnik ez a mozgás, ahogyan soha meg nem szűnik - az élet sem. Mi az, ami megállíthatná ezt az őrült, erős folyamot? Van-e olyan valami, ami gátat szabna ennek az elemi erőnek, ami túlmegy a természet erején? És egyáltalán, mi is az a természet? Élünk, létezünk, azután eltűnünk a semmiben? Folyik az életünk, egy nagy folyam részesei vagyunk, nagy boldogan összekapaszkodunk és folyunk – folyunk egyenesen a cél felé, majd pillanatok alatt beleolvadunk a nagy tengerbe, ahogyan itt ez a sok-sok víz? De mi is ez a víz? Cseppekből lett folyam, ami nagyképűen mutatja az erejét, az erőt, melyet tömegéből adódóan bír. Sok kis vízcsepp, egy nagy egésszé összeállva, és minden kis vízcsepp nagy büszkén sodorja magával a többit.

Pedig először mindegyik csak egy csepp volt, egyetlen árva kis vízcsepp. Végtére, most is csak az, megy a maga útján, nem törődve a többi vízcseppel, amelyek körbeveszik, amelyek nélkül nem lehetne folyó, csupán egy csepp, egy észrevétlen kis csepp, melynek nincs ereje, sodrása, a felkelő nap az első sugarával felszippantaná, elpárologna, és örökre eltűnne a semmiben. Ha most kiemelnék a többi közül, vagy irányt váltana és elhagyná a biztonságos folyómedret, akkor ott állna árván, és egyedül soha többé nem találna vissza a folyóba. Pára lenne, egy pillanat törtrésze, egyetlen lehelet az ablakon…

 

Míg ott állt, a Vigadó hajóállomás mellett és nézett lefelé a vízre, arra gondolt, hogy hány milliárdnyi csepp folyik pillanatonként itt el - előtte. És hirtelen egyetlen vízcseppnek érezte magát, egyetlen árva cseppnek, ami kicsúszott a mederből. Kapaszkodna a többi cseppbe, vissza akar jutni a mederbe, de semmi, senki nem segít. Ott áll árván, elhagyatottan. Felkel a nap, és el fog párologni. Talán egy felhő része lesz, talán soha többé nem láthatja a folyót, és nem úszhat a többi vízcseppel, de főleg, soha nem juthat el a tengerig!

 

Hogyan juthatott idáig? Miért pont ő? Miért éppen neki kellett kicsúsznia, kirekesztődnie, amikor olyan sokan tovább haladhattak, nevetve, vidáman úsztak el mellette, mit sem törődve azzal, hogy ő ott áll elhagyatva, árvasága teljes tudatában.

 

Harcolni kell, de mi értelme, milyen harc az, ahol biztos veszítésre állunk már a kezdetben?

 

Mégiscsak haza kellene menni.

Otthon várnak a gyerekek, a férj. Soha nem szokott elmaradni, nem is érti, vajon miért nem telefonáltak már aggódva, hogy merre jár, mi történt vele? Egyáltalán feltűnt nekik? Vagy észre sem vették a hiányát? Nem is törődnek majd vele, hogyha nem lesz? Ha eltűnik az életükből, akkor sem történik semmi, tovább folyik az életük – nélküle. Először talán furcsa lesz, de idővel megszokják a hiányát, és mennek tovább, sodródnak a tenger felé és nélküle is eljutnak a célba.

 

Még egy ideig nézte a vizet, de azután csak elindult, visszafelé a Duna- korzón, aztán fel, egészen a Váci utcába. Egy csomó ember mellett haladt el. Férfiak, nők, fiatalok, idősek, sok-sok boldog ember. Nézte az arcokat. Nem sokan mosolyognak, sőt, akár gondterheltnek is tűntek volna még tegnap, vagy fáradtnak, idegesnek.

Tegnap még másképpen látta az embereket. Másként látta a világot. Ma mindenki boldognak tűnt. Olyannak, mint amilyen még ő is volt - tegnap.

TEGNAP…

Milyen szép lett hirtelen ez a szó: tegnap. Eddig semmi igazi értelme nem volt, semmi jelentősége, semmi hatalma. Elmúlt, vége – talán ezt jelentette. Most pedig maga az élet lett – a tegnap.

Tegnap délután még hétköznapi problémákkal a fejében ment hazafelé a munkából. Mit kellene vásárolni? Mit fog főzni? Mit kellene befizetni a gyereknek az iskolába? Mikor is lesz a szülői értekezlet? Nem felejtette-e el feladni a férje a csekkeket a postán? Tudnak-e nyaralni menni idén? – annyira szerette a tegnapot!

Bárcsak tegnap lenne – örökké.

MA…

Ez lett a legutálatosabb szó a világon.

Ma reggel, amikor munka előtt még beszaladt a kórházba a leletekért. Még az jó volt, a ma reggel. Amikor felébredt, belegondolt a napjába, amikor elindult és az autóban bekapcsolta a kedvenc zenéjét – az még jó volt, nagyon.

 

Bárcsak ma reggel lenne – örökké.

A kórházban nagyon udvarias volt vele az asszisztens –talán túlságosan is udvarias. Ez gyanús volt, bár még nem volt különösebben ijesztő, csak amolyan kedves gesztusnak vélte. A fura az volt, hogy nem adta oda az eredményeket. Kérte, hogy várja meg az orvost – mindenképpen. Még akkor sem gondolt semmi rosszra, csak dühös volt, mert tudta, hogy az orvos csak egy fél óra múlva kezdi a rendelést, neki pedig addigra be kellene érnie a munkába. Csak azért aggódott, hogy mit fog szólni a főnöke! Mit mond majd neki?

Ezért aggódott? - milyen furcsa ebbe most belegondolni… Csak egy fél nap telt el, és mennyire nem érdekli már, hogy mit szól a főnöke, vagy bárki! És mennyi minden nem érdekli már, ami reggel még életbevágóan fontos volt, ami nélkül elképzelhetetlen volt az élet!

Végre, megérkezett az orvos, leültette a fehér székre. Visszataszító volt az a szék. Az ítélet széke!

És elmondta. Az ítéletet. Rák. Egészen biztos. Meg kell operálni. Drasztikus műtét, nem ám olyan kis kimetszés, vagy ilyesmi – teljes eltávolítás. Csak akkor biztonságos, mert valami sokgócú, de nem értette igazán, csak próbálta elraktározni a sok információt, de hiába. Hallotta, amit az orvos mond, de mintha az agya egy torzító – szűrő lett volna. Az az agy, amelyik két idegen nyelvet is könnyedén megtanult, amelyik Summa Cum Laude diplomázott, amelyik most is lazán kiadta Pilinszky összes verseinek legalább a felét, (régen mindet tudta kívülről) és könnyedén megoldotta a hetedikes fia matekleckéjét, amire különösen büszke volt - egyszeriben elhomályosult, mintha egy szürke köd ereszkedett volna le benne, mely jótékonyan elfedett mindent, mindent, ami a jelen, a valóság.

Írja alá – a beleegyező nyilatkozatot – kemoterápia – neoadjuváns – Mit jelent ez? - Hiszen az imént mondtam el - Nem értettem, bocsánat – Műtét előtt, mert túl nagy a daganat, hogy megkisebbedjen, meg lehessen operálni – három hónapig, utána teljes emlőeltávolítás. Azután valószínűleg megint infúziók, sugárkezelés, hormonkezelés, de az még nem biztos, majd a szövettani eredménytől függ – Mennyi idő? Az megint fél év, vagy több. – De hát, mi lesz a családdal? Dolgozhatok? - A haja kihullik, hányás, fáradékony lesz, ne dolgozzon, egyelőre. – Doktor úr! Túlélem? Túl lehet ezt élni???

Nincs több válasz. Vagy volt, csak nem fogta fel, mert a kegyes, kíméletes agy – kiszűrte.

Kedvesen mosolyogtak, az orvos is, az asszisztens is, és tolta az orra alá a papírt. Alá kell írni. Mit tehetne? – aláírt. Megkapta az időpontot, fehér kis kartonon, egy dátum. Nézte a kis papírdarabot. Úgy tartotta a kezében, mint egy bírósági ítéletet. A legfelsőbb bíróságét. Visszavonhatatlan, nem lehet fellebbezni sem.

  

Minden ember a szeretetre vágyik – és azt szeretné megkapni.

Nem érti, nem tudja, csak valami hiányzik, 

amitől nem teljes az élet, a lényeg hiányzik belőle.

 

Sok változata van a hiánynak: önfeláldozó lesz, mártír lesz, olyan nagyon jó akar lenni, hátha akkor majd - lesz. Tenni akar valamit, csak nem tudja  igazán jól  csinálni.

Folyamatosan veszít, de hitegeti magát, megszépíti a valóságot, mert nem akar szembenézni, mivel összeomlana a magáról gondolt kép.

Ez kergeti a mókuskerékbe és az önfelmentés – ami szükséges, hogy ne érezze magát kisemmizve, kihasználva és megalázva.

 

Hamar hazaért a metróval. Alig merte kinyitni a bejárati ajtót. Mit fog mondani, hogyan fogja elmesélni?

Amikor belépett, a férje az ebédlőaszatnál ült, előtte egy megbontott doboz sör. Letette az újságot a kezéből és meglepetten nézett rá, de nem kérdezett semmit. Köszöntek egymásnak, azután belekortyolt a dobozba és folytatta az olvasást.

A lánya kiszaladt a szobából és az orra alá tolta az ellenőrzőt. Büszke volt, dicséretet kapott a dolgozatára, ja, és szerdán szülői értekezlet lesz – alá kell írni (megint). Aztán már szaladt is vissza, mit sem törődve vele. A fia elő sem bújt. Bekopogott a szobájába, hogy köszönjön, az odabiccentett a fejével, a kezeit sem vette le a gitárról. Szépen játszott, pedig csak alig egy éve kezdte, tehetséges gyerek – gondolta.

Bement a nappaliba és letette a táskáját, melyben ott lapultak a bűnjelek – a lemez a CT felvétellel, és az a bizonyos kis kartonlap, a tájékoztatók a kemoterápiáról… Nézte a táskát. Csak el kellene kezdeni! De hogyan fogjon hozzá?

Mit fog mondani? Hogy mostantól megváltozik az életük? Hogy ki tudja, hány hónapig, vagy még tovább megkeseríti majd mindnyájuk életét? Állandóan kezelésekre fog járni, műtét, kórház, megint kezelések – ez az idei terv, nem a nyaralás! És mindezt miért? Hogy meghosszabbítsák az életét? Mennyivel? Pár évvel, vagy csak hónapokkal? Az is lehet, hogy túléli, de vajon a család hogyan éli túl? Látni fogják, ahogy szenved, ahogy fájdalmai vannak, ahogy rosszul lesz. Most olyan boldogok! Hogy teheti velük ezt, miért kell elvennie tőlük ezt a harmóniát, ezt a boldogságot?

 

Mennyivel egyszerűbb lenne most rögtön meghalni. Megspórolná a családjának a sok-sok aggodalmat, a ki tudja, milyen hosszú agóniát, a rossz élményeket, ami egész életükre kihat majd. És megspórolna magának egy csomó szenvedést.

Bárcsak meghalhatna – most azonnal!

Leült a kanapéra és megint olyan árvának érezte magát, mint a folyóparton. Hiába van itt a családja, hiába szereti őket olyan nagyon – igen, szereti őket és ők is nagyon szeretik őt – mégis, olyan egyedül van! Egy igazi, nagy űrt érzett. Nem szomorúságot, aggodalmat első sorban, hanem egy űrt a szíve mélyén, ami már régóta jelen volt, de most érezte igazán, erőteljesen. Valami nagyon hiányzott, de fogalma sem volt róla, hogy mi…

 

A szeretet biztonságot ad, örömöt, megnyugtatást és békességet,

amiben jó lenni.

Nem kérdéseket gyárt, nem kétségeket szül – mert nem erről szól. Meg akar nyilvánulni – mert jót akar.

Nem lehet elrejteni, nem lehet visszafogni, ha valahol felbukkan.

Olyan, mint a víz a száraz földnek: megy, mert nagy a szükség, életre akar kelteni minél nagyobb területet.

 

Próbálta magában megjósolni, hogy mi fog történni. Ismerte a családját – legalábbis eddig úgy gondolta. Elmondja nekik, ők sírni fognak, vagy együtt sírnak majd, azután elkezdenek arról beszélni egymás között, hogy mi lesz, hogyan tovább.

Majd elkezdik felosztani a vele való foglalkozás terhét. Mert teher lesz, az biztos. Hiába is fog tiltakozni, mindig el akarja majd valamelyik kísérni a kezelésekre, ott fognak állni, mikor kitolják a műtőből, ez olyan kötelezőféle, ha már az anyádat vagy a feleségedet műtik. Aggódni fognak, éjjel-nappal. A gyerekek majd rosszabbul tanulnak ezért, a férje is elhanyagolja a munkáját, talán le is adja az osztályát, mégsem lehet osztályfőnök, ha egyszer a felesége halálos beteg! Törődni kell vele valakinek. Ebben fognak élni. Soha nem lesz már semmi a régi, soha!

És ott a pénz kérdése is. Miből fognak megélni? A táppénz semmire nem elég. Megszokták a jólétet, hogy megengedhetnek maguknak dolgokat. A férje tanári keresete, az bizony, nagyon kevés. A gyerekeknek még évekig iskolába kell járniuk, jó lenne, ha egyetemre mehetnének, hiszen olyan okosak! Az viszont nagyon sokba kerül. Nélküle, az ő keresete nélkül, szinte lehetetlen, hogy kifizessék.

 

EDDIG.

Eddig minden egyszerű volt. Eddig olyan magabiztos-fajta asszonynak számított, aki azt gondolta, hogy mindent képes egyedül megoldani, nincs előtte akadály, nincs neki szüksége semmire és senkire. Okos volt, diplomás – biztos, jól fizető állással, szép házban éltek, jó kocsival járt. Ő volt a családfő. Így alakult ki az évek során, mivel ő kereste a több pénzt, ő hozta meg a döntéseket. A férje jó partner volt ehhez. Örült, hogy nem neki kell gondolkodni a dolgokon. Kényelmes volt.

 

Eddig sosem gondolt abba bele, hogy nincs ez így rendjén. Most viszont érezte, hogy valami nagy hiba van itt, valami nagy baj, valamit nagyon elrontottak. Nem ez az élet rendje.

De mi is az, és ki fogja megmondani, hogy mi itt a gond?

 

Össze kellene szednie magát. Eddig az EDDIG volt, de most már a MOST van! Oda kell állni eléjük, beszélni kell, családi tanács, vagy ilyesmi.

 

Majd a szeretet segít, az mindent megold. De elég lesz-e a szeretetük ahhoz, hogy ezt túléljék? Mennyi vajon az ő a szeretetük, és hogyan, mivel lehet lemérni - a szeretetet? Honnan való ez egyáltalán? Egymástól kaptuk, vagy örököltük, vagy csak úgy megvan bennünk, mint minden más tulajdonságunk? Mint a hiúság vagy a gonoszság, vagy a rosszakarat? Akkor mégis mitől különb ez a többinél? Lehet, hogy semmire nem elég, vagy csak a sajnálatra, a szánalomra. Akkor mit fog tenni?

 

Bárcsak valaki megmondaná, hogy mit tegyen!

 

Úgy érezte nincs semmije, kiürültek a raktárak, hiába akarja, ezt a helyzetet már sem az esze, sem a pénze, sem a józansága nem tudja kezelni.

A vízcsepp lassan kezdett elpárologni, semmivé válni…

 

Sok embert megérint a szeretet és szinte minden ember tudja, hogy ha ez érinti meg – mert akkor megmozdítja belül a lelkét, a szívét.

Nem a vágyát, az egészen más.

Mindenképpen reagál valahogy, a maga lehetőségeivel, képességeivel megpróbálja, mivel nem tud mást, csak azt, ami benne van, amire képes.

 

Nem tanítható a szeretet. Nem lehet ismeretként kezelni. Nem lehet utánozni. Nem emberi teljesítmény. Ezek az utánzatok megszűnnek, eltöröltetnek, mivel nem állja ki a próbát, kiderül, hogy semmit nem ér.

 

Nem is értette, miért jutott eszébe a nagymamája. Régen meghalt már, még amikor ő gyermek volt. Mégis, most tisztán ott volt előtte az arca. A mindig mosolygó, a mindig kedves asszony - mindenki szerette. Emlékszik, senki nem akarta elhinni, hogy meghalt. Nagyon megdöbbentek, amikor kiderült, hogy régóta súlyos beteg. Soha nem látszott rajta. Vidám volt, életerős, kiegyensúlyozott. Tudta, hogy haldoklik, de nem félt, inkább a többieket biztatta, erősítette, támogatta még akkor is, amikor már az utolsó napjait érte.

Egyszer - az utolsó hónapokban - nála aludt. Este, lefekvés előtt felolvasott neki egy részletet – a Bibliából. Valamit, az örök életről és Jézus szeretetéről.

Azt kérdezte tőle (pedig nem is tudta, hogy beteg, talán gyermeki megérzés lehetett): „Nagyi, te nem félsz semmitől? Nem félsz a haláltól?” – erre Nagyi nevetve válaszolta: „Ugyan, miért félnék, te gyermek! Hiszen félnél te, ha egy hosszú, fárasztó utazás után, amikor már minden porcikád sajog, minden lépés nehezedre esik – végre hazaérnél? Tudnád, hogy ott vár az Atyád, aki magához ölel, aki a karjaiba zár és ott a hely, ahol végre megpihenhetsz? Félnél-e akkor?”

Visszagondolt arra, amit akkor érzett – gyermekként. Jót nevettek, mindketten, hogy dehogy félne… pedig nem teljesen értette, de amikor lefeküdt aludni, elalvásig ezen a képen járt az esze. Hogy vajon a Nagyi hová fog hazaérkezni? Mégsem kezdett el ezen akkor mélyebben gondolkodni. Gyermeki egyszerűséggel elfogadta és szíve mélyén tudta is - a választ.

 

Akkor még tudta, bár most is tudná!

De a gyermeki szív már tovatűnt és vele együtt az ismeret is.

 

Azóta senkivel nem beszélt erről és ezt semmilyen iskolában nem tanították, soha.

 

A szeretet: nem azt jelenti, hogy örökké, hanem, hogy sokáig, hosszan. Tehát csak hosszútűrő, de nem végleg beletörődik, elfásul és belenyugszik, mivel nem is tud, nem képes erre.

A tűrés egy nagyon aktív állapot, a remény motiválja.

A szeretet megnyilvánulni akar, társat keres és ez nem beletörődés, vagy megalkuvás. Nem az jellemzi, hogy belenyugszik abba, ami nem jó – hanem javítani akar: életet akar teremni.

 

Mivel a szeretet emelni akar, felemelni magához, ezért tud kegyes lenni. Magasabb szintről kezeli a helyzetet, ezért van lehetősége rá.

 

Mivel a szeretet adni akar, ezért képtelen irigykedni – teljesen ellentétes a természetével. Nincs is mire, mivel a szeretet adja az értéket, a szemétre pedig, a hamisítványra miért is lenne irigy?

Nem érdemeket gyűjt, nem jócselekedeteket teljesít, hanem állapot, amiből nagyon sok jó cselekedet fakad.

 

 

Lehet, hogy nem kellene szólnia. Akkor senkit nem bántana. Csak tűrne, és titokban végigcsinálná az egészet. Hazudna valamit, hogy elutazik egy hosszabb külföldi útra, vagy munkát vállal külföldön és közben végigcsinálná a kezeléseket. Nem okozna fájdalmakat, aggodalmakat.

Meg tud ő küzdeni ezzel az egésszel - egyedül is!

 

A kegyes hazugság – ami kegyetlenné válik, ha kiderül. Márpedig úgyis kiderül.

Tovább lépett gondolataiban, már nem tetszett neki az ötlet annyira, mint először. Nem volt biztos benne, hogy túlélné a család ezt a hazugságot.

Bár sok hazugságot túléltek már.

Amikor pár éve annyira elhidegültek egymástól. Kiderült, hogy a férje találkozgat az egyik volt egyetemi évfolyamtársával, és erre ő úgy reagált, hogy elment a főnökével egy hétre Ausztriába. Soha nem derült ki, hogy semmi nem történt, a bosszú, csak az volt a fontos. Nehogy kevesebbnek látsszon, nehogy már ő legyen a sértett fél!

Nem beszéltek róla többet.

 

A család - a szeretet jelképe.

Az együtt töltött élmények, az ünnepek, és a megszokás, a mindennapok forgataga. Vajon, csak ez tartotta össze őket eddig? Vagy tényleg volt - van közöttük igazi szeretet?

Újra a férjére gondolt. Mostanában csak úgy élnek – egymás mellett. És, ahogy belegondolt, rájött, hogy az a „mostanában” bizony már években mérhető. Mindketten végzik a napi munkájukat, otthon megosztják a teendőket a háztartásban, a gyerekekkel. Igaz, soha nem volt köztük nagyobb konfliktus, de… mi is van köztük? Mi ez a kapcsolat? Se nem hideg, se nem meleg, olyan langyos. Néha még a szex is szóba jön, de tényleg csak néha. Egyikük sem hiányolja, nem reklamálja, nem is téma.

Most mégis, mennyire szörnyű belegondolnia, hogy többé már nem akar elé kerülni – meztelenül, soha! Milyen lesz a teste? Soha többé nem lesz nő. Csak egy torzó, egy szörnyszülött! Kopasz, félmellű asszony! Kinek kellene egy ilyen?

Jobb lenne, ha elengedné. Ha mehetne, kereshetne másik nőt, egy igazi nőt, aki még boldoggá teheti. Hiszen, olyan fiatal még! Élnie kellene, szeretnie, szárnyalnia. Ott van az az új kolleganője, a Nóra. Régóta figyeli, hogy milyen sok időt töltenek együtt, sokszor még leveleznek is, az egyik csevegő oldalon, az interneten. Eddig ez hidegen hagyta, vagy inkább szó nélkül tűrte – örökre azért nem maradhat így, ebben biztos volt, de tenni, szólni nem akart – félt a következményektől. Ám most, ebben a helyzetben irigyen gondolt rá, rossz érzéssel töltötte el, hogy milyen szép és kedves teremtés ez a Nóra. Neki bezzeg nincs oka az aggodalomra! Ő bezzeg nem beteg, nem fog hányni, nem hullik ki a haja, nem lesz nemsokára a teste egy rosszul sikerült, torz báb!

 

És a gyerekek? Az jutott eszébe, amikor még voltak kicsik.

Olyan jó volt visszaemlékezni, a pici babaruhákra, a kiságyakra, a babillatú fejecskékre. Vagy amikor még az volt a vitatéma, hogy a lányával babázzon, vagy a fiával tologassák a kisautókat. Amikor biciklizni tanultak és mellettük futottak, felváltva a férjével, kifulladásig. Az első nyaralásra, amikor apró békákat gyűjtöttek a tóparton egy csónakba, és a tulajdonos visított, amikor meglátta. Vagy, amikor először látták a tengert! Emlékezett a fia arcára, csak nézett csillogó szemekkel és annyit mondott: Hú, de nagy!

Mi lesz, ha nem látja őket felnőni? Elképzelte a szalagavatókat, az érettségik, a felvételik izgalmát, az első szerelmeket, a csalódásokat – neki kellene akkor vigasztalni, bátorítani, mellettük állni. Oly sokszor szinte látta maga előtt a lánya esküvőjét, ahogyan segít majd neki az öltözködésben, fésüli, szépítgeti. Odaadja neki az édesanyja gyöngysorát. Minden asszony azt viselte az esküvőjén, már emberöltők óta a családban. Mi lesz, ha nem lehet ott? Ki teszi akkor azt a lánya nyakába? Hiszen az ő nyakába is az édesanyja tette! Az az ő dolga lenne! Talán egy idegen nő? Egy mostoha?

És a fia? Kivel fogja eltáncolni a keringőt a szalagavatóján? És, vajon milyen lányt választ? Ki ad neki tanácsot, ha meglepetést akar szerezni a szerelmének?

 

Nincs az a lelki fájdalom, mely mérhető lenne ahhoz, amit érzett, amikor arra gondolt, hogy lehet, hogy mindezeket nem láthatja, nem érheti meg.

 

Nem segít, ha elmondom, hogy szárazság van. Az sem, ha nagy árkokat ások – ha nem jön az eső, nem ér semmit.

Szeretet nélkül semmi az egész.

 A szeretet olyan titok, amit nem tudni kell, nem előadni, hanem megélni.  Ha nincs – semmi vagyok, akármilyen okos, akármilyen ügyes, akármennyire is akarom, teljesítek, előadok – nem azt mozdítja meg, mint amit a szeretet,

 csak azt, ami semmit nem ér. Ami nem szeretetből van romlott, és a romlottat mozdítja. A termés is az lesz.

 

Gyümölcseiről ismerni meg a fát.

 

Mégiscsak meg kellene halni! Akkor a férje mehetne Nórához, a gyerekek is hamarabb túl tennék magukat a történteken és még biztosításuk is van, pénzük is lenne!

Bár meghalhatna! Milyen kár, hogy ebben nem dönthet. Vagy mégis?

Kósza gondolatok kezdtek szállingózni a fejében, ügyesen megtervezett öngyilkosságról, csak nehogy kiderüljön, mert akkor nem fizet a biztosító!

És akkor, valami láthatatlan erő beférkőzött a fejébe és felmutatott egy stoptáblát, ami megállt parancsolt a szörnyű gondolatoknak. És a tábla lassan tükörré változott, melyben látta saját magát – holtan. Majd látta benne a férjét, amint értetlenül áll a holtteste felett, azt sem tudja, mi tévő legyen. A keservesen zokogó lányát, amint megtudja, hogy meghalt az édesanyja és összeomlik. A fia arcát a temetésen… és a kép lassan elhomályosult.

Elképzelte, hogy milyen lenne, ha gyermekei végül megtudnák, hogy megfutamodott. Hogy nem harcolt. Mindig arra nevelte őket, hogy ilyet nem szabad csinálni, hogy harcolni kell, feladni soha! Folytatni a harcot akkor is, ha kilátástalannak tűnik.

Könnyű út lenne, de valami azt súgta, hogy nem választhatja ezt a könnyebb, egyszerűbb utat.

 

Hirtelen megint a nagymamára gondolt. Ő soha nem adta volna fel!

 Mosolyogva járta végig az emelkedőket és a völgyeket, a széles utakat és a keskeny ösvényeket. Egyszer azt mesélte, hogy, ha elfárad, valaki viszi őt a hátán, segít neki, és, ha elesik, felemeli. Egy verset is elmondott, ami a lábnyomokról szólt, amik a homokban látszanak. Nem emlékezett pontosan, csak a jó érzésre, amit gyermekként megértett belőle, hogy valaki, aki addig mellette ment, a nehézségeken átsegítette, sőt, a hátán cipelte, azért látszik csak két lábnyom, nem négy – a legnehezebb útszakaszon.

A nagymama mindig a Bibliát forgatta. Az éjjeliszekrényen tartotta, nem volt szép, inkább ócska, ütött – kopott, még bele is volt firkálva néhol egy gondolat, aláhúzva egy-két fontosabb igeszakasz. És tele volt tűzdelve könyvjelzőkkel, melyeket ő maga horgolt.

A Biblia.

Az ő szülei soha nem olvasták a Bibliát, így ők sem, és a gyerekeknek sem beszélt róla – senki. Nem volt tabutéma, csak, szóba sem került, soha.

Isten sem, sőt, mostanában már a nagymama sem!

 

 

Nem jó szeretetlennek lenni, mert az semmi jót nem épít,

csak rombolja a jót.

Olyan, mintha büntetésben lenne az ember, ha nem tud szeretni – és közben egy kényszerpályán vergődik.

A szeretet szerény, tapintatos, nem mond és nem ígér nagyokat, odafigyel a másikra, nem felcsigázza, felingerli a másikat, nem belekergeti valamibe, hanem a társát keresi. Nem leértékelni akarja a másikat, megalázni, kihasználni – hanem a másik a fontos.

Nem számol, nem mérlegel, hogy megéri-e.

Önzetlen.

A harag teljesen idegen a szeretettől mert  szeretet marad akkor is, ha nem becsülik, ha megtapossák, ha lejáratják. 

 

A szeretetben még a problémák is mást eredményeznek, minden a javukra válik. Még a gondok is közelebb hozzák egymáshoz az embereket, ajándék lehet a kapcsolat javítására.

 

Felállt, hogy megkeresse a könyvet. Vajon hová tehette? Legalább emlékezne! Amikor tavasszal takarított, akkor még megvolt. Leporolta, erre biztosan emlékezett. Gyönyörű rendszerben és sorokban álltak a polcokon a könyvek. Az egyiken szépirodalom, a másikon a szakkönyvek – egyikhez sem passzolna. Kilógott volna a sorból, ide biztosan nem tette. Híres volt a pedánsságáról. Az előszobában állt egy kis ládika, amolyan lomos. Hátha ott lesz. Felnyitotta a tetejét, és megpillantotta a kis fekete könyvet.

Az első oldalon ott állt a nagymama neve.

 

Nézegette, de nem mert belelapozni. Hol nyissa ki, hiszen olyan vastag, egy csomó rész, mit kezdjen el olvasni? Összerezzent a hirtelen hangra.

 

-       Anya, mit csinálsz te itt? – kérdezte a lánya. Ott állt mögötte és figyelte, ahogy az anyja tétován tartja a Bibliát a kezében.

-       Csak úgy, eszembe jutott… még a nagymamámé volt – mutatta a könyvet.

-       Tudom, én néha elő szoktam venni, amikor nagyon szomorú vagyok, vagy amikor úgy gondolom, segítségre van szükségem.

-       Te? Elő szoktad venni? Még… soha nem említetted? Miért nem mondtad? – döbbenten figyelte a kamasz lányát, most értette meg igazán, mennyi mindent nem tud róla.

-       Nem is tudom, ez olyan dolog, ami csak rám tartozik. És Istenre. Tudod, Vele beszélgettem, olyankor. Magánbeszélgetés volt!

-       És, mond csak, ez, honnan jött neked, hogy beszélgess Vele, vagyis, csak azt akarom mondani, hogy tudod, mi soha…

-       Soha nem beszéltetek nekem Istenről.

-       Igen, ezt akartam mondani. Sajnálom. Talán hiba volt.

-       Igen, talán. De másról sem beszélünk túl sokat. Anya, mi szinte soha nem beszélgetünk!

-       Igen, igazad van. Szeretném, ha ezentúl nem így lenne. – őszinte volt. Érezte, hogy nem volt jó az irány, hogy jó lenne másfelé menni, és sokat beszélgetni a gyerekekkel, a férjével. Nem is számít már más. Csak túl lenne már ezen az egész vallomás – dolgon!

-       Anya mi történt veled? Olyan más vagy ma. És mit akartál a Bibliával? Valami baj van, ugye? – a kamasz szemek kérdően villantak rá. Nem húzhatta tovább az időt. Fel volt dobva a labda.

-       Elmondom, mindjárt. De, mielőtt behívnánk a többieket is, kérlek, mutasd meg, mit szoktál olvasni a Bibliából, amikor segítségre van szükséged?

 

Leültek a kanapéra.  Óvatosan kivette anyja kezéből a könyvet, és összevillant a tekintetük. Olyan cinkos összepillantás volt ez, amiben minden benne van.

 

Hosszú ideig ültek ott, a lány megmutatta a megjelölt részeket. Együtt nézték most már, együtt olvasták, ketten – egy furcsa, újfajta közösségben – hogy, hogyan adta oda egyetlen fiát Isten, hogyan áldozta fel magát Jézus önként, csak, hogy segítsen az embereknek, hogy eljuthassanak az örök életre, hogy hazajuthassanak az Atyához, ahogyan a nagymama is mondta.

Azután, azt, hogy, akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.

Elolvasták azt is, hogy pillanatnyilag ugyan semmiféle rossz nem látszik örvendetesnek, hanem csak keservesnek, de mindennek oka van – csak az ő érdekükben történik, minden. Később az igazság és a békesség gyümölcsét termi majd.

Csak türelem kell!

És hinni kell!

Hinni, hogy van, aki átvette és átveszi a terhet, a fájdalmakat, ha összerogyna - a hátára veszi majd, és úgy cipeli, és többé sosem lesz egyedül. És végül – még egy ígéret, hogy mindig velük marad, mindig, azzal, aki egyszer befogadja - elolvasták együtt az ígéret végét: a világ végezetéig!

 

Istenem, segíts! – igazi könnycseppek gördültek le most már az arcán.

 

Nedves szemekkel ültek ott ketten, szótlanul, sokáig. Végül a lány szólalt meg:

-       Elmondod?

-       Igen. Kérlek, hívd be az öcsédet, és Apát is! – már nem aggódott. Nem félt. Tudta, mit kell tennie.

 

Minden szó hat ránk – és amíg nincs fülünk a hallásra, nem tud az ember mit kezdeni – hiába is érzi belül,

valahol el akarja magával hitetni, amit szeretne.

 

Önámítás.

 

 Az ember szenvedélyesen hazudik önmagának, mégis a másikat fogja vádolni. Nem is érti, fel sem fogja, mekkora bajban van, mennyire reménytelen a helyzet.

 

Amíg Isten nem könyörül...

 

Kíváncsian ülték körbe a kis dohányzóasztalt. Hárman a kanapén, ő velük szemben a kényelmes bőrfotelban. Hirtelen az jutott eszébe, hogy most ő a bíró, aki elmondja a családnak az ítéletet. Aztán gyorsan elhessegette magától a gondolatot.

A fia minden lelkesedés nélkül nézett rá, inkább kicsit idegesen – haragudott, amiért abba kellett hagynia a gitár gyakorlását, amikor már olyan jól ment. Egyáltalán nem érdekli, hogy hová mennek nyaralni – nem is akar velük elmenni. Biztos erről akarnak beszélni. Bár már kezdené, akkor legalább hamarabb vége lenne!

A férje szíve a torkába ugrott. Tudja. Biztosan rájött, vagy kifigyelte őket, amint csevegnek a számítógépen, vagy még az is lehet, hogy valaki látta őket tegnapelőtt a cukrászdában. Megmondta Nórának, hogy nem ülhet be vele csak úgy beszélgetni, hiszen ő egy családos ember. Tanár. Sokan ismerik, még a szájukra veszik. – Biztosan tudja, de akkor miért nem vele beszéli meg, miért a gyerekek előtt? Lehet, hogy előjön a válással, mint hat éve?

A lánya szeme könnyes volt. Ő tudta, hogy nagy lehet a baj. – Istenem segíts neki, adj neki erőt, bármivel is harcol. – gondolta és hitte, hogy néma kérései meghallgatásra találnak.

 

Elővette a leleteket és belekezdett. Elmesélt mindent, részletesen. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott, próbálta úgy előadni, hogy senki se ijedjen meg túlságosan, de azért ne is legyen elbagatellizálva, hiszen ott a baj, ez tagadhatatlan. Közben magán is csodálkozott, soha nem hitte volna, hogy képes lesz ilyen józanságra. Olyan hálát érzett érte, hogy még el is mosolyodott.

 

A család elképedve bámulta. A szemek nedvesen csillogtak, de szólni egyelőre senki nem mert. Pedig gyűltek a kérdések, mindenkiben.

Hosszú percek után az első kérdést a fia tette fel. Ismerős volt és egy kicsit vicces is:

-       Nem félsz?

Nyugodt mosollyal válaszolt:

-       Nem, nem félek. Már nem. Benneteket féltettelek, mert tudtam, hogy nagyon meg fogtok ijedni. Nagyon fogtok aggódni. De már nem féltelek, mert tudom, hogy jó kezekben vagytok. És én is abban vagyok. Megértettem ma délután valamit. Semmi nem múlik rajtam, rajtunk. Attól féltem, hogy miattam most összedől a család. Rádöbbentem ma, hogy már rég nem vagyunk a helyünkön. Nem tehettünk róla, hiszen nem tudtuk, nem is akartuk megtudni, hogy mi a baj. Ez egyedül soha nem is sikerülhet. De nem vagyunk egyedül. Már tudom. Ezért nem félek!

 

Amíg zene nélkül táncol – addig a lépésekre figyel,

a testi lépésekre – és nagyon profi lesz, nagyon érzéki – zene nélkül is.

De ha füle lesz, hallja, mit mond a lélek: az egész korábbi világa omlik össze.

Ez a győzelem, amikor elvesztem.

Ha meg akarom őrizni a régit, nem tudom megnyerni az újat.

Nem elhatározás kérdése, hanem szabadulás kell.

 

Van másik irány!

Isten kegyelme, ha valaki elkezdi érteni, és hit támad benne. Hit kell, mivel nincs más, megtapasztalni később fogja,

igazán érteni is.

 

A hitet pedig Isten adja – nem a mi produkciónk, nincs nekünk.

 

Senki nem felelt. A férfinép értetlenül nézett, de látszott rajtuk, hogy erősen törik a fejüket. Soha nem hallottak még ilyen szavakat a szájából. Teljesen ellentétes volt minden eddigi hozzáállással, semmi racionalitás, semmi tényszerűség.

A lánya értette és hálásan gondolt Istenre. Meghallgatta őt, ez kétségtelen. Most majd erőt kell kérnie, Anyjának és az egész családnak. Hogy is olvasta ott, abban a részben, amit a dédmama csillaggal jelölt? Nem a félelemnek lelkét kaptuk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Igen, érzi ezt az erőt, a szeretet erejét, a jelenlétét, hiszen mellettük van most is, mindig, - hisz megígérte!

-       Nem lesz baj, Anya, együtt végigcsináljuk! Isten majd segít, erőt ad, pont annyit, amennyire szükségünk van, tudod! – odalépett édesanyjához és átkarolta.

-       Tudom, tudom. Köszönöm.

 

A férje nézte őket, ahogyan ölelik egymást. Neki is oda kellene mennie, talán. De nem bírt. A gyomra facsarodott, érezte, ahogyan a lelkiismerete, mint egy tüske, belefúródik a szívébe. Amint belegondolt, nagyon szánalmasnak érezte magát, hogy pár perce még azért aggódott, hogy ártatlannak vélt kis flörtje lelepleződik. Hogy felesége esetleg válni akar. Micsoda férj ő, micsoda férfi, hogy észre sem vette, mekkora a baj. Gondolnia kellett volna, amikor későn ért haza, amikor látta a kisírt szemeket. De ő csak önmagával törődött, olvasta tovább az újságot, itta a sört és Nórán járt az esze.

Ha Isten tényleg létezik, hát megnézheti magát, ha számonkérésre kerül a sor. Talán éppen így bünteti. Hogy elveszi őt, akit pedig – tényleg szeret. Csak mostanában soha nem gondolt rá így. Olyan túl megszokott volt minden, és jól esett megint udvarolni, hogy bebizonyosodjon, hogy még férfi, még fel tud csípni egy fiatal nőt és tetszelegni előtte. Nagyokat mutatás, értéktelen, éktelen, hazug kapcsolat – ennyi. Közben otthon a dráma.

De, miket beszélt ez az asszony? És ez a lány? Jól hallja, Istent emlegetik?

 

Végül döntött. Kiküldte a gyerekeket a szobából. Amint becsukódott a nappali ajtaja, megszólalt, halk, remegő hangon.

 

-       Mit mondanak…? Mik az esélyek? Túl fogod élni?

-       Túl fogom élni, hiszem, hogy igen. De tudom, hogy ezt nem én döntöm el. Valamiért most ezt a próbatételt kell kiállnom, kiállnunk. Még nem tudom, miért, azt sem értem pontosan, mi az, hogy próbatétel. És mit jelent, hogy gyümölcsöt teremhet az életemben, vagy az, hogy minden a hasznomra válik. Nem értem, de hiszem, hogy így lesz. Még túlságosan új nekem ez az egész érzés, hogy tudom, nem kell egyedül küzdenünk. Azt is hiszem, hogy hamarosan megkapom a válaszokat.

-       Én sem értek semmit, főleg nem téged! Nagyon furcsa, idegen, amiket mondasz, soha nem használtál ilyen szavakat és lenyűgöz, hogyan tudsz ilyen higgadt maradni ebben a helyzetben. Higgadt és mégis, talán – zavarodott? Hiszen soha nem hittél Istenben, eddig.

-       Hidd el, nekem is furcsa, de nagyon jó! Olyan, mintha valaki lenyúlt volna hozzám, átkarolt volna, és feltöltötte volna az eddig üres akkumulátoraimat – igazi szeretettel. Sosem éreztem ilyet. Szeretném, ha le tudnám írni, el tudnám mondani, de nem tudom. Az lenne jó, ha te is éreznéd ezt! Mert szeretlek!

A férfi most már nem bírta, az ő szemei is megteltek könnyel. Mikor mondták ezt egymásnak utoljára? Már nem is emlékszik. Odament hozzá és átkarolta. Így álltak némán, összeölelkezve, de nem is volt szükség szavakra. Valami - a szavaknál, a tetteknél, a vágyaknál, a reménynél, a gondolatoknál - sokkal nagyobb erő tartotta őket.

  

A szeretet egy állapot, egy lelkület, a józanság lelke munkálja, nem szentimentális,

hanem őszinte.

Nem naiv, hanem a remény vezeti.

Nem hiszékeny, hanem tudja, hiszi – hogy a szeretet kegyelem.

 

A halál árnyékának völgyén megyünk keresztül, de a cél felé.

 

 Ha valaki erre a keskeny útra kerül, szeretni fogja a Megváltóját és képes lesz igazán szeretni.

 

- - -

 

Nézte a fehér és zöld falakat. Ridegek voltak és közömbösek. Fájt mindene, égett a teste, és sajgott a lelke is. Túl van rajta. Elveszített valamit a testéből, de sokkal többet nyert a szívében! Milyen jó, hogy tudta ezt így látni!

Valaki kinyitotta a vízcsapot. Hallotta a csorgást és eszébe jutott, amikor a folyóparton állt. Olyan távolinak tűnt már az egész, az aggodalmak, az árvaság érzése. Bár sok minden nem változott, most is csak egy vízcsepp maradt, csakhogy már nem akart visszakerülni a mederbe. Nem akart sodródni az árral. Sőt, örökké hálás lesz annak, aki kiemelte onnan!

 

Egy újabb lépést tett előre a csatamezőn, sok lépés van még, hogy mennyi, azt nem ő dönti el. Többé nem is akart dönteni.

 

A harc folytatódott, de megváltoztak az erőviszonyok. Hiszen már az ő térfelén harcolt a Szeretet Ura.

A kimenetel biztos. - Csak győzhet!

 

Nem mi vagyunk erősek, hanem aki tart, az erős!

És tudjuk, mert mondta, hogy egyetlen hajunk szála sem esik le az Ő tudta nélkül.

 

Ha a Fiát adta értünk, akkor nagyon fontosak vagyunk.

Ha valaki ezt megérti, megváltozik az élete.

 

Ez a szeretet.

 

-       Anya, felolvashatom neked…?

-       Mit szeretnél felolvasni…?

-       A Szeretethimnuszt…

-       Nagyon gyenge még édesanyád, jobb lenne, ha hagynád pihenni…

-       Nem, hagyd csak, semmi baj, örülnék neki...

 

 

„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

 

És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.

 

És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. 

 

A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. 

 

Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. 

 

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. 

 

Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. 

 

A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. 

 

Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk. 

 

Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. 

 

Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

 

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.

 

Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1 KOR 13)