„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Akik előtt Krisztus jár
– Üres és erőltetett, amikor csak térjmegek vannak. Abban viszont az Isten Lelkének ereje van, amikor arról beszélünk, hogy mit tesz Isten közöttünk.
A diósdiak megtalálták az otthonukat a festői szépségű településen, valamit mégis hiányoltak. Évekig imádkoztak saját gyülekezetért. Ma már nem csak lelki szemeikkel látják: Istennek terve van Diósdon. Pogrányi Károly és Mária társak ebben a tervben. A fiatal lelkészházaspár január óta szolgálnak a formálódó gyülekezetben.
Épül a lelki ház
Diósd 8900 fős település a főváros közelében. Szőllősi István presbiter meséli, hogy már jó húsz éve, amikor a település lakossága negyedannyi volt, mint ma, a kisszámú református lakosság igényelte az egymással való közösséget.
– Megtaláltuk az otthonunkat, de nem találtunk még hitbeli otthonra – fogalmaz. A maroknyi hívő tudatosan kezdte el építeni a diósdi gyülekezetet az érdligeti lelkésszel, Csákány Tamással együtt, aki eleinte havonta, majd vasárnap reggelenként tartott istentiszteletet a településen. Sokat imádkoztak a gyülekezet növekedéséért és önállósodásáért.
Míg a katolikusok már évtizedekkel ezelőtt is a saját templomukban miséztek, addig a reformátusok négy-öt éve még a közeli Érdliget gyülekezetébe jártak istentiszteletre. A diósdi reformátusoknak idén már saját lelkipásztora van. Pogrányi Károly lelkész és felesége, Mária január óra szolgálnak a gyülekezetben. Szőllősi István szerint a lelkész házaspár érkeztével nagyobb lendületet kapott a közösség élete, ám szerinte az imát nem lehet abbahagyni. Jelenleg harminc-negyven fő fordul meg a gyülekezeti alkalmakon, de úgy véli, van még mit tenni, hiszen a legutóbbi népszámláláskor a településen kilencszázan vallották magukat reformátusnak.
Istenben függeni
Vasárnap tíz óra előtt néhány perccel a gyülekezeti tagok az istentisztelet megelőzően székekkel töltik meg a diósdi közösségi ház termét. Mivel nincs sem templomuk, sem gyülekezeti házuk, minden alkalommal pakolnak, de nem bánják.
Bakos Judit gyülekezeti tag szerint ez is olyan próbatétel, amely megméri a közösséget: valóban komolyan gondolják-e, hogy gyülekezetként akarnak élni.
Abroszok kerülnek az asztalokra, virág a főhelyre, és még egy szokatlan kellék: egy csomag színes lufi. Ezúttal ugyanis családi istentiszteletet tartanak. Nem ez az első alkalom, hogy az istentiszteletek és a bibliaórák mellett rendhagyó közösségben vannak a gyülekezeti tagok. Tartottak már bográcsos családi napot a település kőbányájában, szabadtéri úrvacsorás istentiszteletet a közösségi ház előtti zöldövezetben, részt vettek református labdarúgó-mérkőzésen, a diósdi tavaszi fesztiválon pedig gyülekezeti standot állítottak fel.
A családi istentiszteleten a lelkész, Pogrányi Károly az első sorba ülteti a gyerekeket. Jókedvűen és türelmesen vonja be őket a liturgiába. Az igazi szőlőtő példázatához kapcsolódóan a kicsik bátran sorolják a gyümölcsök közé nemcsak a málnát, de az uborkát és a sárgarépát is. Kisvártatva a nagyok is megmutathatják, mit tudnak. Az egész gyülekezet talpra ugrik, és fújja, kötözi a léggömböket. Néhány perc múlva hatalmas szőlőfürt kerekedik ki és csüng alá a plafonról. A lelkész arról beszél, bármit teszünk, hiábavaló, ha nem Istenben függünk közben.
Nemzedékek találkozása
– Néhány évvel ezelőtt félő volt, hogy nyaranta kiapad a gyülekezet – meséli Bakos Ferencné Jutka néni az istentisztelet után. – Mindig arra kértem a jó Istent, hogy nehogy vége legyen a gyülekezeti összejöveteleknek. Hála legyen a jó Istennek, irányított bennünket, áldását adta, és szépen gyarapodunk. Az idős hölgy hozzáteszi, meg kellett szoknia a gyülekezet növekedésével beálló változásokat. – Régi református családból származom, a régihöz voltam szokva. Kezdetben furcsa volt a változás, de örülök, hogy meg lettek szólítva a fiatalok, és elhozzák a gyerekeket is. Így nyüzsisebb a gyülekezet élete. Ők lesznek a jövő nemzedék, kell, hogy velük is törődjünk. A tiszteletes úrék nagyon lelkükön viselik a gyerekes szülők életét, sorsát.
Jánosi Emőke és családja is szerette volna református hitben nevelni a gyerekeit, de sokáig nem tudtak arról, hogy lenne református hittanoktatás az iskolában. Az elmúlt tanévben beíratták a gyerekeket hittanra, azóta járnak az istentiszteletekre is. Emőke és tizenegy éves lánya, Orsolya elmondja, befogadó és segítőkész közösségre lelt a diósdi reformátusok között.
Nem őket várták
– A feleségemmel újra és újra tudatosítjuk magunkban, hogy Istennek terve van Diósdon. Szép, hogy ez a terv nem velünk kezdődik – állapítja meg Pogrányi Károly lelkész. Már huszonévvel ezelőtt is jártak ki lelkészek Érdligetről Diósdra. A mostani lelkipásztor szerint érződik ennek a gyümölcse. A fiatal lelkész és felesége missziói gyülekezet vezetésére kaptak megbízást a Dunamelléki Egyházkerület vezetőségétől. – Derült égből villámcsapás volt a gyülekezet számára, hogy mi érkeztünk oda. Nem tudták, hogy az egyházkerület kihelyez ide egy lelkész házaspárt, mégsem álltak föl, nem lázadtak – számol be a lelkész. Az egyik gyülekezeti tag elmondta neki, nem őket várta, de végigimádkozta, és elfogadta a fiatal házaspárt Istentől. A következő hétfőn az első telefonhívás is tőle jött. – Elmondta, hogy mindenben mögöttünk áll, és akarja, hogy érezzük a támogatását – meséli a lelkész, aki – saját meglepetésére – lendületesen és lelkesen kezdte Diósdon szolgálatát. – Láttam, hogy a gyülekezetben Isten ügye kibontakozóban van – mondja. Noha a gyülekezet mögött nehéz, konfliktusos év van, a közösség megnyílt, és nagy szeretettel fogadta a házaspárt.
Mivel nem volt önálló lelkészük, aki közösségként összefogja a gyülekezetet, az új lelkész és felesége egyik első feladata az volt, hogy a kapcsolatok kialakítására ösztönözzék a tagokat. Kiadós ebéddel, ismerkedő játékkal és gyülekezeti fórummal kezdték a közösségépítést. A fórumon a gyülekezeti tagok hangot adhattak saját vágyaiknak, elképzeléseiknek. – Ezzel azt akartuk kifejezni, hogy nem azért jövünk ide, hogy a magunk szándékait valóra váltsuk. Szeretnénk éreztetni velük, hogy fontos, ami bennük van, és számítunk rájuk – árulja el a lelkész. Idővel kiderült, az új arcok között vannak, akik családjukkal együtt frissen csatlakoztak a gyülekezethez, éppen annak hatására, hogy érzik, valami elindult a közösség életében.
Lehet véleményük
A gyülekezetben az istentiszteleten kívül hetente tartanak bibliaórát. – Arról beszélgetünk ilyenkor, hogy hogyan éljük meg a vasárnap elhangzott ige mondanivalóját, és hogyan küzdünk meg vele. Örülök, hogy nem korlátozódik olyan válaszokra a párbeszéd, hogy keveset imádkozol vagy olvass több bibliát. Együtt sírunk, együtt imádkozunk, együtt örülünk – számol be a lelkipásztor. A lelkészcsalád igyekszik a gyülekezeti tagokat meglátogatni az otthonukban, hiszen fontosnak tartják, hogy megismerjék őket. Mivel csak ősztől lesz hivatalosan missziói egyházközség a diósdi gyülekezet, így még nincs saját presbitériuma, ezért a fórumokat is megtartják bizonyos időközönként. Ezeken az alkalmakon közösen kiértékelik az elmúlt időszak eseményeit, és felkészülnek a következő programokra. – Nem lehet eléggé nyílttá és közvetlenné tenni a kommunikációt, elégszer megadni rá a lehetőséget. Annyi félreértés adódik egy gyülekezetben, és annyiszor nem mondanak el gyülekezeti tagok a lelkésznek valamit. A fórum lehetőség arra, hogy visszajelzéseket adjanak, megosszák az elképzeléseiket, és tényleg érdekel is a gyülekezet véleménye – teszi hozzá a lelkész. Pogrányi Károly azt állítja, a közösség életében mindenki részt kell hogy vegyen ajándékai szerint.
– Nem a lelkész az egyedüli megajándékozott a gyülekezetekben, és nem úgy oszlik meg a szolgálat, hogy a lelkész a lelki, a gyülekezeti tagok a fizikai munkának a felelősei. Miközben a családokat látogatom, azt is keresem, kinek milyen tulajdonságai és lelki ajándékai vannak, amelyekkel szolgálhat – árulja el. Szerinte a közösség tagjai is így érzik saját magukénak a gyülekezetet. – Jó látni ebben a gyülekezetben, hogy mivel évekig nem volt önálló lelkipásztoruk, ezért aktívak, és nem bólintanak rá szolgaian mindenre; van véleményük. Fontosnak tartom azt is tudatosítani a gyülekezeti tagokban, hogy a családjukban és a munkahelyükön is Isten küldöttei, követei.
Nem olcsó evangéliumot hirdetnek
Pogrányi Károly és felesége, Mária, aki maga is lelkészként szolgál a gyülekezetben, azt tartják szem előtt, hogy a Szentlélek Isten merre akarja mozdítani a közösséget, hogyan akarja meghirdetni Krisztus üzenetét.
– Nem állítom, hogy soha nem akarom a kezembe venni a dolgok irányítását, de igyekszünk továbbra is a nagy Istenre hagyatkozni, ahogy azt megtanultuk más missziói gyülekezetekben töltött gyakorlati éveinkben. A lelkipásztor vallja, hogy a gyülekezet Isten missziói népe. Szerinte a közösség lényéből kell fakadnia, hogy az evangéliumot a környezetének szavakban és tettekben hirdesse. Mint mondja, ez nem választás kérdése, hiszen ebben az Isten jár előtte. – Abban is előttünk jár, hogy Jézus Krisztus nagyon hétköznapi és nagyon mai. Ahogy az evangéliumokban látjuk, kortársai számára jóval érthetőbb is, mint a vallási elöljárók. Ez valamiért ma is így van. Mi túl tudjuk bonyolítani a kérdéseket, elvonttá tudjuk tenni a problémákat. A misszió viszont annyit tesz: kommunikálni az eleve érthető evangéliumot, és nem félni, hogy bekerül a hétköznapi beszélgetésekbe – állítja a lelkész. Hozzáteszi: – A diósdi hónapjaim alatt fogalmazódott meg újra bennem, hogy amikor csak térjmegek vannak, az üres és erőltetett, és abból vallásoskodás lesz. Amikor viszont arról beszélünk, hogy mit tesz Isten közöttünk, abban az Isten Lelkének ereje és munkája van. Az evangélium nem az, hogy tarts bűnbánatot – ez következménye az evangélium megtartásának. Az evangélium az, hogy mit tett Jézus. Erre adjuk azt a választ, hogy gyere, térj meg; ha kell, tarts bűnbánatot, Jézus Krisztus vár téged. Nem olcsó az evangélium, de ingyen van, és ezt fontos hangsúlyozni.
„Többnek érzem a házunkat..."
Ifj. Kugel Tibor családja már kétszer adott otthont a házi bibliaórának. A nappaliban időjárás-jelentést játszunk. Mindannyian érezzük, veszítenénk, ha hallgatnánk a viharokról. – Többnek érzem az egész házunkat azzal, hogy részese voltunk ennek. A hívő emberek is többek, talán becsületesebbek, tisztábban gondolkoznak. Nem énközpontúak, hanem másokra is gondolnak – állítja a fiatalember. Tibort megragadta, hogy az egyik gyülekezeti tag az imaközösség alkalmával a mellette ülő terheit hordozva könyörgött Istenhez. Bár ő maga korábban nem járt el a gyülekezetbe, szívesen beszélget a nála néhány évvel idősebb lelkésszel, és kér tőle tanácsot a családalapítás és a gyermekvállalás kérdésében. El is fogadta a meghívását a gyülekezetbe. – Még nem nagyon tudtam koncentrálni Isten szavaira, de az tetszik a közegben, hogy mindenki átéléssel van jelen – vall tapasztalatairól. Tibor szerint rendjén van, hogy aki előzmények nélkül belecsöppen a gyülekezeti életbe, nem a gondolatok ragadják meg, hanem az az érzés, amit a közösségben megtapasztal. Úgy véli, ő maga még ebben a fázisban van. Bár még kétkedik, szerinte a hitnek több előnye van, mint hátránya. Arról beszél, hisz Isten létezésében, de van, ami vele kapcsolatban ellentmondásosnak tűnik számára.
A házi bibliaórán találkozom Takács Gábor nyugalmazott pedagógussal is. Beszélgetésünk közben kiderül, az idős férfi sokgyermekes, hívő családból származik. Arról mesél, hogy szüleivel és testvéreivel számos viszontagságon ment keresztül az ötvenes években. Több mint hatvan éve jár az Úr útján, és ma a diósdiak közösségét erősíti. – Én azért botorkálok még itt, mert az Úr ad egy kis munkát. Mindaddig, amíg itt vagyok, azt szeretném csinálni, amit ő csinál. Az a kívánságom, ami az Úré, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére – mondja elcsukló hangon.
Harangoznak?
A diósdi reformátusoknak nincs saját templomuk, még imaházuk sem. Bakos Éva gyülekezeti tag elárulja, szeretnék, ha református harangszó is megszólalna a településen vasárnaponként, mégis türelmesek. Tudják, hogy mindenekelőtt a gyülekezetnek kell növekednie mind létszámban, mind lélekben.
Amikor először jártam a diósdi református gyülekezetben, nekem is a katolikus templom tornya mutatta az irányt. A nyáresti bibliaórán az omladozó falú közösségi ház előtt ülve beszélgettünk az igéről. Kérdések, beismerések és könnyek áramában a szél játszva repítette a súlyos szavakat.
Harangot ugyan egyszer sem hallottam, de azok a szavak ma is visszhangoznak bennem.
Jakus Ágnes