Egyetlen képeslapon sem látni olyan szentestét, mint a mostani volt: az utca kövei feketén fénylenek, a város szennyét elfedő hótakaróra még sokáig várni kell. Sötét van, lassan minden elcsendesedik. A hajléktalanszálló udvarán égőkbe burkolózott karácsonyfa hirdeti az ünnepet, az ablakokból fény szűrődik az utcára.

A szenteste mindig visszafogott nálunk, nincs nagy vidámság, bolondozás. Mindenkinek eszébe jut, hogy itt ül, és nem a családja körében, a szeretteivel, otthon – mondja Liebszter Mária, a Tiszta Forrás Alapítvány hajléktalanszállójának vezetője. Az Üllői úti szállón nagyjából húsz fedél nélküli férfi tölti az szentestét, és invitálnak engem is az asztalukhoz. Az ünnepi vacsora marhapörkölt nokedlivel, és kerül hozzá savanyú uborka is. Valóban úgy van, ahogyan Liebszter Mária mondta, nincs viccelődés, nevetgélés, a hajléktalanszálló lakói szinte szótlanul kanalazzák az ételt, majd szép lassan elszivárognak a szobáikba. Vajon mi járhat a fejükben, miközben csendesen fekszenek a félhomályos szobákban?

Álljon itt néhány rendezetlen mondat a szentestéről:

Hajléktalannak nem születik senki sem, ez egy folyamat vége: végigélni, hogy lepusztultam, tönkrementem, elittam az agyamat, az egészségemet, a lakásomat, tönkretettem a családomat, ez a hajléktalanság, ez a teljes csőd. Isten azonban azt akarja, hogy ezeknek az embereknek az életében szülessen meg Jézus.

El kéne tenni egy kis pörköltet, meg bejglit, hátha befut még Pista!

Mindig igyekszünk ünnepet szerezni, házi sütit és ételeket készítünk, hiszen a hajléktalanok nem jutnak házi süteményhez, házias ételekhez, amiket az anyukájuk készített.

Itt kedvesek, aranyosak, próbálnak úgy tenni, mintha család lennénk, de hát nem vagyunk azok!

Sokak számára az ünnep összekapcsolódik az ivással.

A megbocsájtást hirdeti Jézus, én pedig pont magamnak nem tudok megbocsátani. Többször voltam már úrvacsorán, ahol a lelkész azt mondja, hogy a „bűneitek meg vannak bocsátva”, én mégsem érzem úgy, hogy megbocsáttatott a bűnöm.

Itt nincs dúskálás, nincsenek nagy ajándékok, mi tényleg csak Őt várjuk.

Nem mondom el, mert nem akarok sírva fakadni.

Jó látni ezeket az embereket, akik itt megszelídülnek.

Azt szokuk mondani, hogy ez itt az Isten háza, mert ha összejövünk többen az Ő nevében, idejön az Úr Jézus is közénk. És tényleg.

Hallgassa meg szentesti riportunkat :
„Szenteste a hajléktalanok között"

Szöveg, hang és kép: Fekete Zsuzsa