Méltatlanul. Háttérbe szorított dunamelléki református lelkészek az 1950-es években címmel jelent meg Lányi Gábor lelkipásztor-egyháztörténész új tanulmánykötete, amely a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Reformáció Öröksége Műhelyének negyedik kiadványa. A mű az ötvenes években a Dunamelléken huszonhét, politikai okokból háttérbe szorított lelkész sorsát dolgozta fel tudományos igénnyel, de a nagyközönség számára is befogadható módon – a korábbi kötetekhez hasonlóan ez is letölthető a műhely honlapjáról.

Az közismert, hogy a keresztény felekezetek a berendezkedő kommunista hatalom célkeresztjében álltak, de arról már kevesebbet tudni, hogy a Rákosi-diktatúra milyen manipulációval érvényesítette érdekeit a hazai egyházakon belül. Lányi Gábor munkája dokumentációs mélyfúrással mutatja be, ahogy a korabeli egyházvezetés teljesítette a hatalom elvárásait, ugyanakkor arra is bizonyíték, hogy minden eset különbözik, és gyakran az egyházi fegyelmezés menthette meg a renitens lelkészeket a még súlyosabb állami büntetésektől. A könyv a gyakran megrázó személyes életutak bemutatása mellett azt is feldolgozza, hogyan vonta ellenőrzése alá a totalitárius rendszer a református egyházat.



A kötet apropóján beszélgetett a HIT Talk podcast 7. adásában Ablonczy Bálint, a KRE Reformáció Öröksége Műhely vezetője a református egyházvezetés kommunista diktatúra alatti felelősségéről Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével, a KRE Hittudományi Kar Egyháztörténeti Tanszékének vezetőjével, illetve a könyvet szerző Lányi Gábor lelkipásztor-egyháztörténésszel, aki docensként szintén az egyháztörténeti tanszéken tanít. Cikkünk ennek a beszélgetésnek az összefoglalója.

Kényszerpálya?
Az egyház és az állam ötvenes évekbeli kompromisszumkényszerének történelmi okai is lehettek, ezért megértésükhöz ezeket is figyelembe kell vennünk. Földváryné Kiss Réka arra emlékeztetett a podcast adásában, hogy a magyar reformátusság 1867-ig azért küzdött, hogy – Ravasz László szavaival – másodrendű államegyházzá vállhasson, annak minden hátrányával és semmi előnyével. A református egyház a dualizmus alatt sem tudta fenntartani iskolarendszerét, ezért anyagilag egyre inkább kiszolgáltatottabbá vált, miközben feladatai megnövekedtek. Ez kényszerpályára állíthatta az egyházat. Másrészt hagyománya van annak, hogy a reformátusság az oktatásban és tudományban a társadalmi számarányán túl reprezentált, és ez a szellemi elit az egyházvezetésben is szerepet kapott.

Míg más egyházak esetében Rákosiék a kemény kéz politikáját választották és saját kezűleg végezték el az egyházvezetés megtörését, addig a református egyház kapcsán inkább az oszd meg és uralkodj elvét használták, mert egyfajta őrségváltás volt a céljuk, hogy az egyházon belülre kerüljön a probléma. Az 1919-es Tanácsköztársaság tapasztalataiból azt a következtetést vonták le, hogy a hosszú távú berendezkedéshez nem elég a szovjet hadsereg, kell valamiféle társadalmi legitimáció is, ezért ravaszabban álltak hozzá az egyházhoz. Ráadásul a ‘45 utáni újrakezdés során az egyetlen szervezett társadalmi erő az egyház maradt, ezért nem indíthattak totális támadást ellene, helyette marxista módon értelmezték újra a protestáns szabadelvű függetlenségi hagyományt.



„Megpróbálták a Bocskai- és Kossuth-féle irányzatokat egyfajta internacionalista, Habsburg-ellenes mázzal leönteni, azt mondván, hogy a református egyház Tisza Istvánnal lépett le erről a progresszív útról, amelyhez vissza kell találnia” – fejtette ki Kiss Réka. „Amíg a katolikus Mindszenty József és az evangélikus Ordass Lajos ‘45 után került egyházvezetői pozícióba, addig a dunamelléki református püspök, Ravasz László támadható, zsarolható, kijátszható volt a Horthy-korszakkal. Vele szemben ott volt már a generációs váltás igénye az egyházban: Bereczky Albert és köre, akik a diktatórikus hatalomátvételtől függetlenül is szerettek volna pozícióba kerülni. Megújulást hirdettek, nem feltétlen Ravasszal szemben, mégis belső feszültséget eredményezve, amit a kommunisták ki is használtak.”

Árnyalt motivációk
Lányi Gábor szerint a korszak megítélésének egyik nehézsége, hogy nem szabad általánosításokba bocsátkozni: minden egyes történet külön vizsgálandó, mert sokszínűek a résztvevőket mozgató motivációk. Előfordulhatott, hogy az államhatalom nem is tudott a nevében zajló belső hatalmi harcokról, de olyan is, hogy maga avatkozott közbe. Olykor, amikor az egyházkormányzat politikai okokból adott kilövési engedélyt egy lelkészre, valódi problémákat, hibákat vett elő érvként. „Ezek a problémák persze akkor kerültek csak elő, amikor a lelkész már politikailag is útban volt, de figyelmen kívül hagyták az ellenérveket, és bármiből vádpontot kreáltak, ha fel lehetett használni. Ha azonban az egyházfegyelmet nem arra használják, amire való, akkor az az egyházfegyelem bűnbeesése” – vélte Lányi.

Maga Bereczky Albert püspök is védhető lenne azzal, hogy eljárásaival megmenthetett embereket attól, hogy fejjel menjenek a falnak. Ugyanakkor nem tudta kontrollálni azokat az opportunistákat és karrieristákat az egyházban, akik kihasználták a korszak lehetőségeit. 1954-ben maga is észrevette, hogy addigi egyházpolitikája zsákutcának bizonyult. Próbált korrigálni, például az állam által favorizált Fekete Sándor helyett Pap Lászlót nevezte ki főjegyzőnek. De Bereczky ezirányú igyekezete eleve kudarcra volt ítélve, mert nem a valós problémák megoldására koncentrált, csak saját hatalmi pozícióit igyekezett megerősíteni. „Fekete Sándort hasonló koncepciózus módszerekkel állították félre, mint amelyeket ő alkalmazott másokkal szemben. Ez is az egyházfegyelem bűnbeesésének példája.”

Földváryné Kiss Réka szerint a református egyházvezetésen belüli valós dilemmák és döntések ott keresendőek, hogy mikor válik a rendszer embertelenné. „Az igazán embertelen oldalát mutatják be ennek például azok a csuklóztatások, amelyek nem lettek volna kötelezőek; vagy amikor a belső törvényeket úgy alakították, hogy az ellenlábasokat ellehetetlenítsék, így az egyházon belül korábban is meglévő konfliktusok politikai dimenzióba kerültek. Sokszor politikai eszközökkel toroltak meg személyes ellentéteket, és a rendszer egészében kiszolgáltatottá vált a gyalogpapság” – sorolta a történész. „Amikor tehát szét akarjuk szálazni ezeket a nem egyértelműen fekete vagy fehér történeteket, azt kell megnéznünk, hogy hol kezdődik az egyházvezetés részéről az erkölcstelen eljárás.”

Az erkölcsi autonómia feladása
Amikor Ravasz László megvonta a Bereczky-korszak mérlegét, azt egyértelműen negatívként értékelte. „Azt mondta, ha kell, akkor mindent fel lehet adni, ami kulturálisan fontos, még ha fájdalmas is: például az iskolákat és szociális intézményeket. De csak akkor fogadható el ez a kényszer, ha az evangéliumot továbbra is tisztán lehet hirdetni. Ravasz szerint Bereczkyék pont ez utóbbit, a teológia tisztaságát áldozták fel az államhűség oltárán, és tették propagandává. A korszakot illető másik kritikája az volt, hogy a gyülekezeteket szembefordították az egyházvezetéssel. A harmadik, hogy sok esetben olyasmiket is feláldoztak, amit az állam nem is várt el tőlük. A negyedik, hogy a korrupciót egyházi szintre emelték, és tékozoltak a javakkal, miközben a gyülekezetek szegények voltak” – magyarázta Kiss Réka.

„Ritoók Zsigmond professzor úr egyszer úgy fogalmazott: az egyház nem sírt együtt a sírókkal. Nem vigasztalt. Amikor többen próbálták a kitelepítetteket támogatni, akkor Feketéék ezt letiltották, pedig hagyhatták volna, hogy megtegye helyettük más, vállalva a kockázatot. Ezeken a pontokon ragadható meg a felelősség: az egyházvezetés feladta az erkölcsi autonómiáját.” Hozzátette: nem mindegy, hogy az egyházról vagy az egyházvezetésről beszélünk. „A negyvenes évek kapcsán rengeteg feldolgozatlan dokumentumunk, forrásunk van, ezeket érzelemmentesen kell újra elővenni, mert kiderül belőlük, mi az, amit az egyházvezetés tett. Az ötvenes évek kapcsán viszont inkább az a fő kérdés, hogy mi az, amit nem tett meg. Ezt óriási különbségnek érzem a két korszak között.”



Elhangzott még, hogy Karl Barth szerint a magyar református egyházvezetés olyan történelmi pályára állt rá, amelyen fennmaradását, intézményeinek megerősítését és társadalmi súlyának előmozdítását abban látja, hogy jó viszonyt tart fenn a mindenkori államhatalommal. Emiatt korszakokon át úgy érezhették, hogy szükségük van a politikusi támogatókra. Kiss Réka szerint a valós kép azért ennél árnyaltabb volt. „Annyi biztos, hogy hatalmas bizalomvesztést eredményezett, amikor az egyházvezetés nem ült le együtt sírni a sírókkal, és ennek utóhatásai szerintem máig tetten érhetőek” – mondta minderről Lányi. „Ez mintha törésvonalat eredményezett volna a gyülekezeti lelkészek és a zsinat között. Tudatosítanunk kellene, hogy ez történelmi múltunk máig ható következménye.”


Képek: peceliszilankok.hu, pestbuda.hu, kre.hu