Alapon nem csak szlogen volt a testvéri közösség – Szabó Julianna lelkész templomában, amelyet bátyja, Szabó Imre tervei alapján és felügyelete mellett újítottak fel, ifjabb testvére, Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök prédikált, illetve a lelkésznő legidősebb és legfiatalabb keresztlánya is szolgált: előbbi a bécsi Staatsoper magánénekeseként egy Händel-áriával, utóbbi, egy alapi kislány pedig egy szavalattal. A mezőföldi, Sárbogárdtól tíz kilométerre fekvő település neve újabb szóviccre csábít: Alapon alapozni kell. Különösen, ha erre a napi újszövetségi igeszakasz is apropót ad. A Rómabeliekhez írt levél 9. részének utolsó három versében a megütközés kövéről, a megbotlás sziklájáról van szó – az egyház alapjáról, Jézus Krisztusról. A nyugati ember a kudarctól, a keleti ember a szégyentől retteg leginkább – mondta prédikációjában Szabó István. A magyarok pedig valahol a két világ metszetében élnek – így lehet öngyilkos egy szégyenbe keveredett, de sikeres ember, illetve maradhat a közéletben egy hitelét vesztett, de több területen is sikeres másik. Aki a Krisztusra alapoz, nem szégyenül meg, mert tudja, hogy folyamatosan mozgásban lévő életében mindig Istenhez közeledik.

Felépülni
Ez a hit a templom felújításához is kellett. Illetve már kicsit korábban is: amikor lelkipásztor nélkül, a szomszédos gyülekezetek lelkészeinek segítségével próbált életben maradni az alapi közösség, vagy amikor a gyülekezet jelenlegi pásztora heteken át kómában, élet és halál között feküdt a székesfehérvári kórházban. Alapon és környékén minden gyülekezetben, és még számos közösségben kitartóan könyörögtek gyógyulásáért. Nem hiába: a lelkészasszony csontsoványan, reszelős hangon, de csillogó szemekkel szolgált 2009 karácsonyán a templomban. Az ő felépülésével a gyülekezet belevágott épületei helyreállításába. Pályázati, önkormányzati, egyházmegyei és egyházkerületi segítséggel, valamint a régi református iskoláért kapott kárpótlásból megindult a munka. 2010-ben a templom külseje, 2011-ben a templom belseje és a gyülekezeti terem újult meg, több mint 15 millió forintból. Ahogy a betegért közbenjárásban, úgy az alapi templom megújulásáért is összefogtak a környéken a jóakaratú emberek.

Falusi ária
Alap hagyományosan katolikus falu. A 19. század második felében kezdtek ideköltözni a környékből reformátusok. Az ősök zsindelytetős istenháza ma már egy piros cserepes, hófehér falú, zöld ablakkeretes kis ékszerdoboz, helyi műemlékvédelem alatt áll. Ha mindenki eljönne, aki a névjegyzékben szerepel, még kevés is lenne a templom százharminc ülőhelye. Egy átlagos vasárnap elég szellősen vannak a hívek, de a hagyományos egyházmegyei férfikonferencián ugyanúgy megtelnek a sorok, ahogy megteltek most, a hálaadáskor is. A maroknyi templomba járó áldozatkész közösséget alkot, akik nem kímélik magukat, ha munkáról vagy adakozásról van szó. Járt már ebben a templomban teológiai professzor, államtitkár, történészprofesszor és szabadult szenvedélybetegek is – ellenben még sosem énekelt itt operaénekesnő. Keszei Bori áriájakor az egyik szöszke hittanosra tévedt a szemem. A falu legszélén laknak, sok testvére van, elég szegény a család. A kisfiú csillogó szemmel, csodálkozva hallgatott – talán most találkozott életében először és utoljára azzal, hogy így is lehet az Istennek énekelni.

Kemény kő
Az alapozáskor el kell mondani, mire is építünk – nem úgy, mint a wellnessközéletben, ahol csak simogatni szabad. Az alapban, amire az egyház épül, megüthetik a bokájukat, akik a törvény útján szaladnának az üdvösség felé. Ugyanis „a pogányok, akik nem törekedtek az igazságra, megragadták az igazságot, mégpedig azt az igazságot, amely hitből van; Izráel viszont, amely kereste az igazság törvényét, nem jutott el a törvény szerinti igazságra." (Róm 9,30–31) Nem a cselekedetek, hanem hit szerint kell járni – figyelmeztet Pál apostol. „Hinni annyit tesz, hogy tudom, nem jár nekem a siker, a célba érés öröme, de gyermekien bízni Istenben, aki kegyelméből megadja mindazt, amit még nem is kértünk tőle. Ezért áll ez a templom – hogy ne valljon kudarcot, aki Istenben bízik" – szólt a prédikációban Szabó István.

A gyülekezet szekere
Az ünnepségre a gyülekezet régebbi lelkipásztorai is eljöttek. Egyiküknek sorra mutatkoztak be a közben felcseperedett fiatalok, akiket még ő keresztelt huszonegypár éve itt. Sorjáztak az emlékek a nagy szaladgálásokról, apróbb felújításokról, például, amikor épp nem volt a lelkészlakásban fürdőszoba, és a parókia kertjébe került ki a zománckád. A kertben a kád helyén most egy régi szekér áll – Gerard Hofman, az alap-alsószentiváni lelkész férje nagy szeretettel újítgatja-szépítgeti. Gerardnak oroszlánrésze volt az elvégzett felújítási munkákban. Ugyanazt tette az épületekkel, mint a régi, korhadt szekérrel: sok munkával késszé tette rá, hogy újra nekiinduljon, és úgy menjen, mint fénykorában. Már csak annyi kell, hogy minél többen beálljanak az igába – mint egykor az alapi templomépítők.

Bagdán Zsuzsanna
fotó: Bagdán Miklós