Nagyi letette az almát, amit reszelt, gyorsan megmosta a kezét, és kis unokája mellé telepedett a régi, kopott, hajdanában zöldnek nevezett kanapéra. Az almás pite várhat. És az is, hogy kimondja azokat a mondatokat, amik elsőként születtek benne: „De hát itt vagyok és vannak barátaid, no, és a szüleid…” Nem szólt, csak rámosolygott. Fájós háta mögé párnát tett, próbált kényelmesen elhelyezkedni, remélve, hogy hosszan fognak beszélgetni.

– Magányos? Kicsi Kincsem. Az nagyon nehéz lehet.

– Igen, engem senki nem ért. Tudod, én más vagyok, mint a többiek. És ez így olyan nehéz. Olyan akarok lenni, mint ők! Mint Lili. Ő olyan szép is, és kedves. És, persze, okos. Mindig tudja, hogy mikor mit kell mondani. Barátságos. Még a fiúkkal is tudja, hogy hogy kell beszélni.

– És te? Te milyen vagy?

– Én? Hát én… Apa mindig azt mondja, hogy olyan vagyok, mint te.

Ez a válasz meglepte. Nem erre számított.

Hátradőlt. Fáradt, öreg kezébe vette a kislány kezét. Megsimogatta.

„Tudod, sokáig én is azt hittem, hogy magányos vagyok. És más, mint a többiek. Talán valamennyire az is voltam. Furcsa, különleges, nehéz természet, abnormális, ilyesmiket hallottam magamról. És el is hittem. Elolvastam sok könyvet, kutattam, hogy ki vagyok, miért vagyok ilyen. Bezárkóztam. Sajnáltam magam. Csak azokat a helyzeteket láttam, amik azt bizonyították, hogy más vagyok. Egy idő múlva már nem is akartam olyan lenni, mint a többiek. Egyre jobban kirekesztettem magam a világból. Megteremtettem a saját kis világom. Egy ideig jól éreztem ott magam. Biztonság volt. De szeretet nem sok. Egy ideig el tudtam hitetni magammal, hogy jól van ez így, de egy idő után hiányozni kezdett az Élet. Ekkor következett a legnehezebb időszak az életemben. Küzdelmes, fájdalmas napok, hetek. Nagyon-nagyon nehezen találtam meg magam ebben a zűrzavarban. És azt, hogy ki akarok lenni, hogyan akarok élni. Hogyan akarok kapcsolódni. És kihez. Abban biztos voltam, hogy Jézushoz igen. Ő volt az, Aki mutatta, hogy ki vagyok. Biztosan, sziklaszilárdan, még akkor is, amikor már én magam sem tudtam, a visszajelzések tengerében pedig már fuldokoltam.

Tudod, az emberek tükröt tartanak. És mi ezekből a tükörképekből próbáljuk összerakni magunkat. De ezekben a tükrökben összekeveredik az, aki tartja, és te magad. Nem mindegy, hogy fényben áll a tükörrel valaki, vagy árnyékban. Nem mindegy, hogy szemben veled, vagy melletted. És nem mindegy, hogy csak hirtelen odadugja az orrod elé azt a tükröt, vagy hosszan nézheted. Az is lehet, hogy törött az a tükör valami miatt. Fontosak ezek a képek magunkról. Néha el kell vonulni velük, megnézegetni őket. De nem szabad, hogy csak ez számítson, hogy csak erre tekintsünk.

Sokszor vágytam két gépre. Egy időgépre, amivel akár az Édenkertig visszamehetek, és végignézhetek a napjainkig ezen a világon. Tudom, hogy felfoghatatlan lenne az a rengeteg változás. A testünk, a természet, a technika, a növények, az állatok, az agyunk… Ezért kellene egy másik gép. Amivel az ember lelkét látnám. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ha ebbe a gépbe belenéznék, akkor azt látnám, hogy a lelkünk az egyetlen dolog, ami az Édenkert óta nem változott. A lelkünk az édenkerti állapotokra teremtetett. Arra, hogy alkonyatkor Istennel sétálgassunk. Ott lenne otthon. Te meg én talán ezért illeszkedünk nehezebben a világhoz. Mindenkiben megvan a hiány, a vágy. Mindenki hordozza ennek a sebét, senki nem tud ehhez a rengeteg változáshoz az ő édenkerti lelkével illeszkedni. És mindenki próbál. Mégis. Hisz nem tehetünk mást. Nekem és neked talán nehezebb. Fájdalmasabb. Tovább tart.

Máig emlékszem arra a tavaszi reggelre, amikor a hullámok hátán, a nagy viharban megérkezett hozzám csendesen, halkan az az érzés, hogy ebben a világban akarok élni. Ebben a félelmetes, érthetetlen, csúnya világban. És szeretni akarok. A lelkemből.”

Hetvenöt év alatt keserű és édes morzsákból összegyúrt már egy kis cipónyi bölcsességet. De így mindezt nem mondta ki. Hanem csak még közelebb húzta magához a kicsi lányt. Megsimogatta fényes, fekete haját. Belenézett nagy, gesztenyebarna szemeibe:

– Holnap délután hívjuk át Lilit. Hadd nézzem meg magamnak azt a lányt! Most pedig, gyere, süssük meg ebből a megbarnult almából a világ legfinomabb pitéjét mi, ketten.

Már mosolygott. Mire ő nehézkesen, lassan felállt, a lány már a konyhából kiáltotta:

– Tegyünk bele sok fahéjat! Apa és nagyapa is úgy szereti. És holnap hívjuk át Ágit is! Jaj, Nagyi! Úgy szeretlek!


Nem telt bele sok idő és fahéj illata töltötte meg a lakást és még valami más is. Valami édes, lágy, mennyei illat.