Egyre több ember fogalmazza meg, hogy túlterheltté vált ettől az advent és a karácsony. Arra vágynak, hogy a karácsonyi stresszes, tülekedős bevásárlás helyett nyugodt, csendes ünnepük legyen. A fogyasztói karácsony helyett valami meghitt, bensőséges ünnepre vágynak.

Szinte felkiáltottam örömömben. Olyasvalakit hallani a fogyasztói karácsonyról kritikát megfogalmazni, aki nem vallásos, nagy előrelépés. Mintha kimondták volna azt, ami fontos lépés az igazi ünnep felé: nem jó ez így. Valamin változtatni kell.

Azért is fontos nekem ez a rádióbeszélgetés, mert sokszor az az érzésem, amiről mi, keresztyének beszélünk, úgy hangzik a mai világban, mintha őrültek mondanák az agymenéseiket – és sokszor így is tekintenek ránk. Ez a pont azonban jó lehetőség arra, hogy kapcsolódjunk azokhoz, akik – bár nem vallásosak – valami többre vágynak karácsonykor.

Alternatív karácsony
Amellett, hogy nagyon meg akarjuk mondani, miért is fontos ünnep a karácsony, kit is ünneplünk ilyenkor, először magunknak kell ezt mondanunk. Minket is bedarál a fogyasztói karácsony, elkap a gépszíj, és tülekedünk az ajándékvásárlás lázában. Kergetjük a tökéletes karácsony képét, minden apróságot beszerzünk az ünnephez, mindenre van figyelmünk, mindent megtervezünk, kitalálunk, megvalósítunk. Aztán fáradtan, stresszesen és ingerlékenyen rogyunk a karácsonyfa alá. És nem értjük, miért nem tökéletes az ünnep, miért nem érezzük jól magunkat. Ha pedig homokszem kerül a gépezetbe, valami nem úgy sikerül, ahogy akartuk, akkor végképp csődtömegnek érezzük a karácsonyt. Ezért van szükségünk nekünk is arra, amit azoknak üzenünk, akik nem vallásosak: alternatív karácsonyra.

A mainstreammel szemben megmutatni a lehetséges alternatívát. Azt az alternatívát, ami számunkra életünk főáramlata. A karácsony igazi fényét, meghittségét, csöndjét. Nemrég láttam egy érdekes videót. Egy asztalosmester kiment az erdőbe érdekes, girbegurba, göcsörtös ágakat, fákat keresni. Kiválasztott néhányat, amit bevitt a műhelyébe. Egyesével feltette az esztergagépre és elkezdte megmunkálni. Addig dolgozott rajta, amíg a külső kéregdarabok, egyenetlenségek, göcsörtök el nem tűntek és a fa megmutatta igazi, belső színét, árnyalatait. A karácsonyt le kell tisztítanunk a sok külső, rárakódott, megkérgesedett felszíntől, hogy az alatta rejtőző igazi színeket, árnyalatokat, tartalmat megláthassuk.

Túl sok a fény
A fény régóta része az ünnepnek. Eljutottunk oda, hogy most már túl sok a fény. A rengeteg apró izzó, lámpa, gyertya, csillagszóró fénye túl harsány. Nem emeli, hanem beszennyezi az ünnepünket. A betlehemi csillag nem is látszik a lámpák mindent túlharsogó fénye miatt. Érdemes az igazi fénynek megadni a lehetőséget, hogy ragyogjon. A hamis fényeket kioltani, lekapcsolni, elfújni, hogy az igazi világosság beragyoghassa a sötétséget. Betölthesse küldetését, messze űzze a homályt.

Szinte a csapból is az ünnep meghittsége, szeretettel telisége folyik. Ebben az időben a legkeményebb szívű emberek is meglágyulnak kissé, több kerül a hajléktalanok markába az apróból, eszünkbe jutnak azok, akikkel évek óta nem beszéltünk, már nem is tudjuk, mi miatt. De ez olyan, mint a cukormáz, amit rácsorgatunk az odaégetett piskótára. Szépen néz ki, édesebb lesz, de az égett, keserű ízt nem tudja teljesen elfedni. Az erőltetett, sekélyes meghittség alól kilátszanak a magányosan ünneplők, akiknek a karácsony nem ünnepet jelent, hanem a szomorú emlékezést, a magukra hagyatottságot. A családokban előjönnek a feszültségek, a régi sérelmek, a meg nem értettség. Nemcsak a bejgli reped meg, hanem repedések keletkeznek a meghittség törékeny mázán. Az igazi meghittségért meg kell dolgoznunk. Rendbe kell tenni a kapcsolatainkat. Beszélnünk kell a nehéz dolgainkról. Főleg azokkal, akikkel együtt fogunk ünnepelni. Szembe kell néznünk önmagunkkal, emberi gyarlóságainkkal. Ha átéljük, hogy lelkileg olyan szegények vagyunk, mint a pásztorok, lehetőséget kapunk, hogy megéljük a valódi meghittséget a jászol körül.

Ha a Gyermek kerül az ünnep középpontjába, akkor megélhetjük a valós meghittséget. Azt a magához ölelő szeretetet, hogy így is, ahogy vagyunk, szerethetőek vagyunk. És Isten így szeret minket. És így tudjuk megölelni egymást a nehéz érzéseinkkel, veszekedéseinkkel, csalódásinkkal, egymásnak okozott sebeinkkel együtt.

Isten szeretetnyelve
Az információs társadalom rengeteg mindennel megajándékozott minket. Egyvalamit azonban biztosan elvett: a csendet. Már pár perc csend is feszültté tesz. Okostelefon, zenehallgatás, játék, internet, bármi, amivel lefoglalhatom az agyam, ami így estére teljesen elfárad. A csend annyira idegen a számunkra, hogy megijedünk tőle.

Pár éve néhány napra egyedül visszavonultam egy csendes helyre. Kikapcsoltam a telefonomat, nem beszéltem, csak hallgattam. A csend először rémisztő volt. A külső zaj elhallgattatása utána a belső zaj erősödött fel. Ijesztő volt mindezt meghallani. Aztán lassan elcsendesedett minden. És végül Istennel találkozhattam a csendben. Valaki szerint a csend Isten szeretetnyelve. A csendben tud igazán szólni hozzánk, megmutatni azt, amit máshogy nem látnánk meg. A régi karácsonyok csendes ünnepek voltak. A betlehemesek, gyermekek dalain, a templomi énekek dallamain kívül nem szólt más. Erre a régi csendre újra rá lehet találni. Ha mindent kikapcsolok, ha a belső zajokat is elhallgattatom, megérkezem a csendes ünnephez. Ebben a csendes ünnepben pedig megszólal Isten. Arra irányítja a figyelmemet, ami igazán fontos. A csend lehetőség, hogy meglássam azt, ami eddig rejtve volt előlem. Csöndesen elinduljanak a szavaim a másik felé. Újra beszélgetni kezdjünk csak úgy, vagy arról, ami igazán fontos. Vagy csak egyszerűen hallgassunk, hogy a csend érlelje bennünk az ünnepet.

Kicsit félek a mostani karácsonytól. Félek, hogy túlpörgetem, ahogy sokan mások. Félek, hogy túl nagyot álmodom és nem sikerül megvalósítanom. Ezért is inkább a fényre, a meghittségre, a csendre koncentrálok. Hogy az ünnep mélyén lévő színek, árnyalatok, formák utat törve maguknak megmutathassák igazi valójukat.