Tíz éven át érlelte magában képeit, képi látomásait Benda Iván fotóművész, aki saját bevallása szerint nem többre és nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy feltárja azt az utat, amely ehhez a népirtáshoz vezetett hazánkban. A millennium évében lett április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 1944-ben a náci megszállók és a magyar államigazgatás ezen a napon kezdte meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján. A gettósítást követően május közepe és július eleje között a teljes vidéki zsidóságot Auschwitz-Birkenauba deportálták.

Közös emlékezetre hívja a Zsilip Kulturális Központ a zsidó és keresztény, vallásos és nem vallásos látogatót. Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség félkész épületében mintha a nyers falak is valamifajta újraalapozásról beszélnének: tisztán ábrázolnak, hivalkodás és belemagyarázás nélkül. A kiállítás helyett sokkal találóbb lenne mégis a beengedés szót használni. Már a tárlat ki- és bejáratánál lehetőség nyílik az emlékezés személyes rítusaira, egy fehér kő elhelyezésére vagy egy mécses meggyújtására.

Megnézni tehát nem lehet, csak bevonódni – legalábbis erre igyekeztem, pontosabban ezzel a reménnyel lassítottam egy-egy tabló előtt megállva. Van valamifajta ritmusa annak, ahogy az alkotó felidézi azt a folyamatot, amely már a húszas évektől kezdődően egyre tapinthatóbb körvonalakkal rajzolt ki egy mögöttes szándékot a zsidóság likvidálására. A Benda-féle elbeszélés azonban nem valamifajta előzetes narratívára épül, hanem sokkal inkább szeretné a dolgokat annak látni, amik valójában.

Időbe is telik felfogni a korabeli plakátokon szereplő feliratok jelentését, amelyek súlyos szankciókkal fenyegetik a zsidók lepecsételt házait feltörni próbálókat, a vagyontárgyaikat rejtegetőket vagy éppen azt, ha valaki szomszédjának, ismerősének kísérelne meg titkos menedéket nyújtani. Megszabadulni tőlük, és megszerezni, ami az övék – első, kiábrándító következtetésem a törvényrendeletek láttán.

Pedig a tények beszélnek, és persze, azok a szavakon túli víziók, amelyeket az alkotó képeibe sűrít: emberarcok, nemzedékek, családok, életek. A képeket látva arra gondolok, ha én is üldözött lettem volna, nem éltem volna túl azt a kort, vagy csakis erkölcsi bukás árán menekülhettem volna meg. Ha pedig az elkövetők helyébe képzelem magam, arra jutok: előbb volt az irigység, aztán a fajgyűlölet. A rendeletek és törvények a zsidók befolyását akarták visszaszorítani, míg végül, amikor már az életük forgott veszélyben, utoljára kikötötték azt is, hogy a közfürdőkben nem tartózkodhatnak.

Egyéni kínból alkotni nemzeti identitást ön- és közveszélyes – tűnődöm. Felfuvalkodás, ami a félelem sajátja. Ha Isten fennhatósága alá vonjuk magunkat, csakis akkor vagyunk képesek önmagunkat meghaladni. Szeretni. És csakis így gyógyulhat az egész rendszer, közösség, társadalom, amit együtt alkotunk. Nem pedig mások ellehetetlenítésével – azokéval, akik sérelmeink, hiányérzeteink megtestesítői, tükrei (szerintünk okozói).

Csakis az az igaz, ami egyetemesen az – jutok a végső következtetésre. A valódi kereszténység egyetemes érvényű. Emberi, mert nem más, mint az emberré válás útja. A korabeli plakátok és hirdetmények megfogalmazói és jóváhagyói bűnözőnek tüntettek fel egy embercsoportot – ám nem hoztak számukra megváltást.

Benda Iván közös gondolkodásra hív, nem ítélkezik, csak megfigyel. Azt mondja, azok, akik a zsidótörvényeket hozták, valószínűleg álmukban sem gondolták, hogy milyen lavinát indítanak el. A csendesen meginduló görgeteg mekkora pusztítást végez. Más kérdés – mondja –, hogy a keretlegények milyen fékevesztett indulattal hajtották végre a parancsot. „Az izgatott, hogy tud az ember idáig eljutni, és én mit csináltam volna abban a helyzetben” – vallja meg egy kávé mellett, nem messze a kiállítás helyszínétől. „Nem szeretnék ítélkezni, mert én nem tudom, mit csináltam volna akkor. Nem vagyok benne biztos, hogy azok között a kiválasztottak között lettem volna, akik hősökké váltak és embereket mentettek. A képek mögött a saját magammal szembeni kérdőjelek is ott vannak.”

Az igazán jó kép, persze, mindig befejezetlen, akár a jó tréfa – a hiányzó láncszemet a befogadó teszi hozzá a megfejtéshez. Benda Iván nem akar kontrollt gyakorolni, elfogadja, ha a néző másként értelmez. Még akkor is, ha szándéka az, amire a kiállítás címe is utal: emlékeztetni. Szerinte az értelmiség felelőssége azonban nem több, mint az, hogy a saját háza táján seperjen, vagyis hiteles maradjon, azaz képviselje az igazságot egy hazugságokkal megmételyezett világban. „Az emlékezés kultúrája nagy feladat a jövőben minden társadalom számára. A zsidóknak ebben nagy előnye van, hiszen a templom lerombolása óta legnagyobb ünnepeik, például a pészah, családi ünnepek lettek. A történetelbeszélés, az ismétlés, a hagyományok átadása számukra teljesen természetes.”

De vajon miért visszatérő alakjai a Zachor képeinek Mária és Jézus? – kérdezem. „Aki legyilkolja a zsidó Máriát, a zsidó Jézust, az megöli a kereszténységet is. A nácik törzsi gondolkodók voltak, a mi kultúránk a második világháború és a holokauszt óta konszenzusos kultúra” – magyarázza. „A kereszténységnek egyetlen szövetségese van a mai világban: a zsidóság. Amiről úgy gondolják, hogy elválasztja őket, az csak képzelt szakadék, hiszen az ő értékrendjük áll a legközelebb egymáshoz.”

Benda Iván óva int könnyelmű és túlzó párhuzamok vonásától az akkori események és a mai társadalmi, illetve politikai berendezkedés között. Elvárást sem fogalmaz meg, csak óvatos reményt azzal kapcsolatban, hogy az emberség a legrosszabb körülmények között is megmarad. „Az én szüleimet a Regnum Marianum sekrestyése mentette. De fontos tudni, hogy nem mindenki alkalmas erre. Ám ami a bűntudatot illeti: ma senki sem vállalhat felelősséget azok helyett, akik elkövették ezt a szörnyű tettet. Fontos az empátia, és hogy helyén kezeljük a történteket, de az is, hogy a mai nemzedéket ne terhelje emiatt bűntudat. Én megtettem, amit tehettem.
 

A hívő zsidók fakoporsóba temetkeznek, gyalulatlan, szögmentes fakoporsóba. Akik ott, a háborúban elpusztultak, nem lettek eltemetve, ezért a képeimet ilyen keretekbe helyeztem, így akartam őket eltemetni. A tanulságokat le lehet vonni, sőt, emlékezni kell – zachor –, mert ezzel lehet a legjobban rávilágítani arra, hogy milyen utakat nem szabad még meg sem közelíteni. A holokauszt egy azon dolgok sorában, amelyekre emlékezni kell. De nem lehet reggeltől estig ezzel foglalkozni, azok se kívánnák ezt, akik akkor meghaltak. Az biztos, hogy elfogadnák, hogy emlékezünk rájuk, de ők is azt mondanák, hogy az élet szép – tessék hát tovább élni.”

Benda Iván Emlékezz! – Zachor című fotómontázs-kiállítása május 16., szerdáig tekinthető meg a Zsilip Kulturális Központban (1137 Bp., Újpesti rakpart 1). Nyitvatartás: hétfőtől csütörtökig 9 és 3 óra között.

Jakus Ágnes
Képek: Benda Iván