Közkeletű tévedés, hogy a mesék örökérvényű igazságokról szólnának, vagy hogy változatlan formában őrizték volna meg többszáz évvel ezelőtti világok legfontosabb igazságait – hangzott el a Károli Podcast tizenharmadik epizódjában, amelyben a mesék szerepéről, az olvasóra és hallgatóra gyakorolt hatásairól kérdezték Dr. Hermann Zoltánt, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi docensét, a Gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szak szakfelelősét.

A szakember a beszélgetés során kifejtette: a mesék szimbolikájukban nagyon sok egymástól igen távol eső kulturális réteget kapcsolnak össze, elsősorban pedig ahhoz a korhoz kötődnek a legszorosabban, amelyben eredetileg elmondták az adott mesét. A népmese például a szóbeli paraszti kultúrákhoz kapcsolódik: Magyarországon a huszadik század elejéig éltek azok a falusi közösségek, amelyben a mesemondásnak ez a fajta szóbeli hagyománya élt. Amikor azonban leírják ezeket, már át is alakulnak.

Párbeszédben a hallgatósággal
A mi mesefogalmunk a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján alakult ki, amikor nálunk is elkezdték összegyűjteni a meséket. A podcastból kiderült: ehhez a mintát a Grimm testvérek adták, akiknek a mesegyűjteménye 1812-ben jelent meg először, követendő példát adva nemcsak a mesekutatásnak, hanem gyerekkönyvek kiadásának is. Az első magyar mesegyűjtemény, Gaál György gyűjtése Bécsben jelent meg 1822-ben, de ez még német nyelvű volt. Az 1850-es években adták ki Bécsben és Lipcsében az első erdélyi szász népmese-gyűjteményt, Josef Haltrich munkája nyomán.

Az eredeti szóbeli mesehagyomány eltért ezektől. Egyrészt voltak meseelemek, amelyeket a tizenkilencedik századi gyűjtemények nem rögzítettek, másrészt a mesemondónak élő kapcsolata volt a közönségével: párbeszédet folytat vele, gesztusokat gyakorolt feléje, játszott a hanghordozással és egyéb módon is színészkedett – sorolta Hermann Zoltán. Egy élő mese elmondása másfél, két óra is lehetett, míg a mesekönyvekben csak a rövidített váznak jutott hely, elsősorban a karakterekre vagy történésekre koncentrálva. Ugyanakkor az írott meséket is lehet párbeszédszerűen használni, ha nem felolvassuk a gyereknek, hanem vele együtt olvassuk, ő ugyanis akkor is figyeli az előtte lévő szöveget, ha nem tud olvasni. Ezt a német szakirodalom vezetett olvasásnak hívja, a lényege pedig, hogy a gyerek nem magával a szöveggel foglalkozik, hanem az olvasóval.

Az élő mesemondásnál – akár városi környezetben, akár falusiban zajlott – egyszerre több generáció is jelen volt, és a mesemondók egyszerre mindannyiukhoz szóltak. Minden korosztály lélekben azokra a konfliktusokra rezonált a tartalomból, amelyekhez saját élményei és tapasztalatai alapján kapcsolódni tudott. Ezek közül a ma embere számára horrorisztikusnak számító elemek még a legfiatalabbak számára sem lehettek igazán rémségesek, mert nem látványként észlelték azokat, hanem a saját fantáziájuk alkotta képekké őket. Vizualitásra fókuszált kultúránkban mi már korábban látott rémképekkel társítjuk ezeket, ezért tartjuk félelmetesebbnek ezeket a meséket.

Család, közösség, társadalom
A mese a család fogalmához kötődött, annak is a pozitív működéséhez, ezért jelentek meg benne olyan motívumok, amelyek a legtöbbször családi konfliktusok megoldásaihoz kapcsolhatók. A szakember szerint nagyon jól kimutatható, hogy a lejegyzett meseanyag az akkori, konkrét társadalmi és közösségi problémákra fókuszált. Nagy részük városi környezetből származott, ellentétben a paraszti társadalomból eredő magyar népmesékkel. Grimmék ismert embereket és családokat kerestek fel, mint például a patikust, a fogadósnét, akiknek történeteiben a gyerek-szülő konfliktusok megoldása volt a tét. Megjelennek bennük a mostoha szülők és mostoha gyermekek problémái, a mozaikcsaládok helyzete, és hogy egy közösség hogyan tud a szülő nélkül maradt gyerekeken segíteni. Az erdélyi szász gyűjteményben is kifejezetten sok árván maradt gyerekről szóló mese van – az 1848-1849-es hadiállapotok miatt sok gyerek lett árva.

A tizenkilencedik századtól nemcsak lejegyeztek, de írtak is meséket, elsősorban a romantikus szerzők. H. C. Andersen meséi például a romantikus novellairodalom részeinek tekinthetőek, de Oscar Wild meséinek is nagy kultusza volt Európában. A mesék egyik jól ismert szelete a tündérmesék vagy varázsmesék. Ezeknek a kötött szerkezetét – amely meglepően nagy területen működött azonos módon az európai meséktől kezdve az ázsiai mesékig – a huszadik század első felében Vladimir Propp tárta fel. A meseirodalom a későbbi korokban is egyre érzékenyebben reagált a saját korára, ennek egyik szembetűnő bizonyítéka az volt, hogy az 1960-as évek utáni mesékben egyre gyakrabban jelentek meg az egyszülős családok. A mesék a közösségek sokféleségét is vissza tudják adni – tudtuk meg Hermann Zoltántól.

Mi, magyarok alapvetően a falusi-paraszti környezetben gyűjtött meséket tekintjük népmeséknek. A mai folklorisztika ezeket szigorúbb elnevezéssel parasztmeséknek nevezi. Dokumentumok bizonyítják, hogy nálunk is volt más társadalmi rétegekből, közösségekből származó meseanyag, például polgári és kisnemesi mesék az 1790-es években, de a tizenkilencedik században nem ezeket gyűjtötték össze. A későbbi meseíróink nagyjából az Arany László gyűjtéséből származó népmesei elemekből építkeztek. Benedek Elek például nemcsak átdolgozott meséket, de önálló szerzőként is írt, mert nagyon jól megtanulta, hogy a székely parasztemberek hogyan mondtak meséket. A huszadik század második felének meséi és a kortárs mesék már nálunk is azt mutatták be, hogy társadalmunkban nagyon sokfélék vagyunk: sokféle családban, élethelyzetben élünk, sokkal bonyolultabb kérdésekkel fordulunk a mesékhez, azok ezért láttatják velünk összetettebben a mai világot.

Az olvasásra nevelés dilemmái
Amikor az olvasás megszerettetésének nehézségeiről esett szó, Hermann Zoltán leszögezte, hogy az alapprobléma nem új keletű: már az 1980-as évek óta lehet érzékelni, és a médiafogyasztások megváltozása miatt alakult így. Az egyik kapcsolódó kutatás szerint a magyar társadalom közel hatvan százaléka funkcionális analfabéta. Ma már rövid szövegek metaforikus tartalma alapján próbálunk esztétikai vagy ahhoz hasonló élményhez jutni, tehát a történetmondásról általában kezdünk leszokni, nem egyszerűen a mesékről. A szakember szerint ez azért baj, mert az elmúlt évszázadokban kialakult olvasáskultúránk rendkívül összetett információátadásra képes, ezért az olvasásra nevelést társadalmi szinten is komolyan kellene vennünk.

Az egyetemi docens a kötelező olvasmányokról ugyanakkor úgy véli: ezeknek az erőltetésével föl kellene hagyni, és nemcsak névleg, ajánlott olvasmányokká átkeresztelve őket, hanem ténylegesen is. Eötvös József és Trefort Ágoston oktatási reformjában az általános kulturális minimumra való törekvés nagyon is innovatívnak számított a maga korában, de az a világ még alapvetően az olvasás médiumára épült, ráadásul a társadalomról alkotott képünk is sokkal összetettebb lett azóta – fejtette ki. Kulturálisan is és szociálisan is rétegzettebb lett a mai társadalom, ezért az országos szintű egységesítés egyre kevésbé járható út.



Vannak iskolák, ahol a diákok többségének ötödikes vagy hatodikos korban nem okoz problémát egy-egy régi történelmi regény értő elolvasása, máshol viszont csak névlegesen mennek végig ezeken a műveken. Utóbbi helyeken szerinte más, rövidebb műfajokkal lenne érdemes kísérletezni, nagyobb szabadságot adva ebben a helyi pedagógusi közösségeknek. Ha a tanárok saját környezetük tradícióit és szerzőit vihetnék be az iskolákba, az jó lehetőség lenne a helyi közösségek identitásának a megerősítésére is – és ezzel talán visszakaphatnának valamennyit saját történeteikből.


Barna Bálint
Képek: Károli Podcast, Deutsches Textarchiv, pexels.com