Egészen más az érintettektől hallani, mi történt a világháborúban, mit jelentett a nemesi rangúakon állt bosszú, vagy hogy miként viszonyultak az oroszok és a magyarok egymáshoz 1956 után, mint a történelemkönyvben olvasni ugyanerről. Életük történetét, melyet a genfi magyar gyülekezet gondnoka és felesége osztottak meg velünk, számos kontinensen át húzódó, három évszázadon át sejlő szálak fonják össze.

A család nappalijában helyet foglalva nem vendég és házigazda szólítják meg egymást először, hanem a tárgyak minket. Fekete-fehér fotográfiák, az ősök portréfestményei és egy különös textília helyezkedik el a falakon.
– Orosz nagyapám volt az üzbég Bokhara (ma Buhara) első civil kormányzója. Az övé volt a lótakaró, az ottani szultántól kapta ajándékba, már akkor is régiségnek számított. Emlékszem, gyermekkoromban még sötétvörös volt az anyaga, de az argentin nap teljesen kiszívta, pedig mindig egy benti falon volt – meséli Natasa asszony, a ház úrnője. Nem tűnik fel, hogy bár orosz édesapától és magyar édesanyától született, anyanyelve nem a magyar, és nem is az orosz, hanem a spanyol. Argentínában nőtt fel, de hogy szülőhazájából hogyan került a világ túlsó felére, azt később tudom meg.

Előbb egy másik kép ragadja meg a figyelmem. A kandalló fölött egész alakos portré: gróf Teleki Tibor koronaőr méltósággal viselt, díszes ruhában, rokonszenves mosollyal.
– Nagyapám nagyon mulatságos ember volt, akárcsak a bátyja, Józsi bácsi, akit még ismertem. Ő sokáig a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka volt – magyarázza Teleki Gábor, a házigazda. Majd hozzáteszi, a tradíció, miszerint a Teleki család református ágának tagjai kiveszik részüket a református egyházi szolgálattevésből, számára is nagyon fontos. Édesapja a pomázi gyülekezet főgondnoka volt, ő maga a genfi magyar protestáns gyülekezetben látja el a gondnoki tisztséget.

Igaz, nem Svájc a szülőföldje. Egészen 1956-ig Magyarországon élt, ott „építette a népi demokráciát", vagyis a proletárdiktatúrát– nevet. Nem önszántából persze.
– 1950-ben érettségiztem a cisztereknél, akiknek az iskoláját addigra már államosították. Az egyetemre nem vettek fel, de a telefongyárba igen, szerszámkészítő tanoncnak. Jól ment a munka, de aztán kitelepítettek Pestről Besenyszögre, Szolnok mellé, később munkaszolgálatra hívtak be. 1953-ban kerültem Pestre, csakhogy rövidesen meghalt Sztálin, és ezzel megtorpant az egész szörnyűség. Ekkoriban kőműveseket kerestek Esztergomba, és sorstársaim biztattak, hogy tartsak velük, majd kitanulom a szakmát. Így is lett, leszerelés után okleveles kőművesként kerestem a kenyerem, majd később nyugaton a szakma nagyon is hasznomra vált.

A gróf az 56-os forradalmat követően, huszonnégy évesen hagyta el az országot szüleivel együtt.
– Amikor bejöttek a szovjet csapatok, nagyon kilátástalan volt minden. A szüleim Belgiumba mentek a nővéremhez, aki már ott élt, én viszont tovább mentem, az Egyesült Államokba.
Magyarországon származása miatt nem végezhetett egyetemet, az Államokban viszont egy híres massachusettsi egyetem hallgatója lett fizika szakon, majd elektromérnöki tanulmányokat folytatott. Diákként viszont szakmunkásként pótolta ki ösztöndíját.
– Édesanyám mondogatta is mindig, hogy hozzámentem egy jóravaló kőműveshez – nevet Natasa asszony, aki New York-i baráti társaságában ismerkedett meg a magyar arisztokratával. Ahogy saját, keleti partig vezető útjáról mesél, a legmerészebb filmforgatókönyv jelenik meg lelki szemeim előtt.

– Édesapám az 1917-es forradalmat követően hagyta el a szüleivel Oroszországot, majd Konstantinápolyban (ma: Isztambul) telepedtek le. Előzőleg itt volt nagykövet a nagyapám, ezért a követség egy darabig menedéket nyújtott nekik. Csakhogy amint Kemal Atatürk köztársasági elnök lett, a családom kénytelen volt továbbállni. Az édesapám Ciprus szigetére költözött, de a nagynénje, aki magyar diplomata felesége lett, hívta őt is Magyarországra. Húzódozva, de elutazott legalább látogatóba. A nagynéni nagy bridzsező volt, ahogy az édesanyám is. Ennek köszönhetően találkoztak édesapámmal, aki szintén nagyon jól játszott. Nagy volt köztük a szerelem, noha az édesapám franciául, angolul, oroszul, törökül és görögül beszélt, magyarul nem. Az édesanyám bátyja elvitte őt a Tiszti Kaszinóba, ahova rendszeresen eljárt ezután, és meg is élt a játékból. Amikor megkérte a Mami kezét, a nagyapám azt mondta neki: „Figyelj ide, fiacskám, az, hogy menekült vagy, hagyján; hogy nem vagy magyar, az is; hogy nem vagy katolikus, még az is hagyján; de hogy kártyából tartsd el a lányomat: azt már nem." Erre tisztességes munkát keresett, a BBC-nél (brit közszolgálati műsorszolgáltató) helyezkedett el. Az esküvő után hárman születtünk gyerekek, Ausztria, Németország, Franciaország és Anglia után Argentínában telepedtünk le. Én már ott jártam ki az iskolát, ott végeztem el az egyetemet is.

A második világháború után rengeteg menekült árasztotta el a világot, ám a bajbajutottak özönét nem fogadták szívesen, Natasa asszony családja ezért vándorolt országról országra. Édesapja úgy látta, nem térhet vissza Magyarországra, míg a szovjetek nem hagyják el az országot, hiszen szülei a bolsevikok által megdöntött cári rendszerben szolgáltak. Bár megpróbált Európában maradni, végül Argentínába hajózott feleségével és gyermekeivel, ahol úgy érezték, szívesen látják őket. A latin-amerikai országban harmincezres magyar kolónia jött létre.
- Az Egerből kitett angolkisasszonyok egész zárdája kitelepült Argentínába, ők nyitottak ott magyar iskolát, üdülőt hoztak létre, cserkészetet alapítottak, ifjúsági kört szerveztek. De volt több protestáns és katolikus gyülekezet, irodalmi kör is. A szombatokat mindenki epedve várta a cserkészet és a társasági élet miatt, amihez nem kellett pénz. Ennek a szép magyar életnek köszönhetem én is, hogy ilyen jól beszélek magyarul. Kicsik voltunk, mikor oda kerültünk, a húgom és az öcsém nem tudtak magyarul, korábban a Papa és a Mama is franciául beszéltek egymással.

Natasa asszony még számos idegen nyelvet elsajátított, évtizedekig dolgozott ENSZ-tolmácsként New Yorkban és Európában is.
– Sosem lettem argentin, sem amerikai, pedig Amerikában éltem húsz évet, és bár harminc éve vagyok itt, mégsem lettem svájci. Ha csak egy pár éve kaptam is meg a magyar állampolgárságot, mindig magyarként tekintettem magamra. De Argentína volt az a hely, amelyet második otthonomnak éreztem. Voltak barátnőim, akik az Államokban telepedtek le, velük éreztették, hogy bevándorlók. A gyerekeik kérlelték őket: „Mami, ha az iskolába viszel, ne magyarul beszélj velem". Ez akkoriban az amerikai külvárosokban vagy kisebb városokban nagy probléma volt.

Bárhol élt, mindig a magyar társaságot kereste – árulja el.
– New Yorkban is így tettem, és úgy tűnt, tényleg befogadtak. Érdeklődtek a déli életem felől, és azt hittem, őszinte a kíváncsiságuk. Egy nap azonban kezembe került egy argentínai magyar levele. Ez válaszlevél volt egy korábbi üzenetre, amit a New York-i „barátaim" küldtek neki. „Minden igaz, amit a nő mond" – ezzel kezdődött a levél. Megerősítette, hogy valóban orosz az édesapám; azért tudok minden magyar nótát, mert a cserkészetbe jártam, és tényleg arisztokrata vagyok, bár nem beszélünk róla. Rájöttem, hogy a baráti köröm meg volt győződve róla, hogy orosz kém vagyok. Azt sem értették, hogy játszhattam színtársulatban, amikor sosem játszottam Szeleczky Zitával, mint ahogy ők hitték. Bár ő is megfordult ugyanabban a társulatban, ő nyilas volt, ezért nagyon hamar elment onnan, mert az a társaság nem volt az. Bármit meséltem az argentínai életemről, ők kikérdezték egy ismerősömet, hogy ellenőrizzék, igaz-e, amit mondok. Ez nagyon megrázott.

De ennél sokkal megrendítőbb emlékekről is szó esik. A Teleki család több tagját kitelepítésre, teljes vagyonelkobzásra és börtönre ítélték. Teleki Gábor azt a napot említi, amikor családját minden együttérzés nélkül kirúgták a saját otthonából. Tizenhárom éves volt ekkor.
– Gyermekként sokkal méyebben érintett ez, mint a felnőtteket. De az is igaz, hogy a szüleim sohasem mutatták, milyen borzasztó kálvárián mentek keresztül, ahogy sokan mások is akkoriban.

A szülei kálváriáját fájlalja Natasa asszony is.
– Borzasztó lehetett menekülni a bombák alatt, mínusz fokokban egy nyitott teherautóban ülve, három pici gyerekkel. És a kétséggel, hogy vajon utolérik-e őket a szovjetek, és egyáltalán, mi lesz velük. Nekünk, gyerekeknek persze akkoriban a legnagyobb bánatunk az volt, hogy pont mielőtt kibombáztak volna a budapesti lakásunkból, kaptunk egy kis kék zománcozott konyhakészletet, és mikor megszólalt a légiriadó, kértük a Mamit, hogy ezt hadd vigyük magunkkal a pincébe, de ő csak sürgetett lefelé. Mire kijöttünk a pincéből, a lakásunk hiányzott. De nem ettől voltak álmatlan éjszakáim. Mindig az fájt, milyen borzasztó lehetett a szüleimnek. És amikor nosztalgiázom, nem a fiatalságunk dalai jutnak eszembe, hanem a harmincas évek slágerei, azé a korszaké, amikor a szüleim fiatalok voltak. Argentínában a Mami néha leült a zongorához és mindenféle magyar nótát kezdett énekelni. A mai napig ezek a kedvenceim.

A szüleik tudták, mit jelent, amikor összedől a világ és mindent elölről kell kezdeni, ezért fektettek akkora hangsúlyt arra, hogy gyermekeik jó nevelést kapjanak – teszi hozzá Natasa asszony.
– A papám mindig azt mondta, hogy az életben a tanulás a legfontosabb, mert mindent elvehetnek tőled, de azt, amit tudsz, soha.
A házaspár ezt az örökséget bízta saját gyermekeire is, igaz, Natasa asszony saját bevallása szerint mindig is engedékenyebb volt.
– Édesanyám folyton ölelt, vigasztalt, amikor féltünk, éheztünk, hullottak a bombák vagy a fejünk felett lőttek. Én is gyengéd vagyok, bár nagyon betartom az etikettet; de inkább megmagyaráztam a gyerekeknek, mit miért illik így vagy úgy tenni, mint a férjem.

Negyvenhat éve tartó boldog házasságuk titka a türelem, a másik előtérbe helyezése, a megfelelő kommunikáció és az elfogadás – árulja el a házaspár. No, meg a közös hobbi.
– Ugyanazokat a dolgokat szeretjük Gáborral: a zene, az olvasás és az utazás a szenvedélyünk, de a legnagyobb örömünket a gyerekeink és az unokáink jelentik.

Csakhogy nem csupán a családjukért tartoznak felelősséggel – teszi hozzá a gróf.
– A családi alapelvekhez hozzátartozik az is, hogy tiszteljem a felebarátaimat. Alapvető dolog, hogy nem nézek le senkit azért, mert gyári munkás, hanem mindenkiben az embert látom. A másik a vallásosság. Persze, a kettő együtt jár, hiszen a hit is hozzájárul ehhez a hozzáálláshoz. Azon kívül: noblesse oblige, vagyis a nemesség kötelez. A gyerekeink még ismerték az emigrációban élő nagyszülőket. Persze, nem volt meg ugyanaz a légkör és vagyoni helyzet, ami azelőtt, de az erkölcsi alap igen. Ez a leglényegesebb, ezt próbáltuk átadni a gyermekeinknek.
És a jó példát, hiszen maguk is számos dolgot tesznek a köz javára: Teleki Gábor gyülekezeti gondnokként, Natasa asszony pedig a katolikus gyülekezetben vagy a Studio Kodály zeneiskola vezetésével. Ő alapította meg harminc évvel ezelőtt a genfi magyar cserkészcsapatot is, amelyet ma már lányuk, Myza vezet – ahogy korábban a Genfi Magyar Egyesület alelnöke is ő volt.

A jó szándékú társadalmi szolgálat egyszer a család életét mentette meg.
– Amikor még diplomata nagyapám konstantinápolyi nagykövet volt, nyitott egy menedékházat, amelyben kórház is üzemelt az orosz tengerészek ellátására, akik rendszeresen a kikötőben állomásoztak. A nagymama mindig befogadta a sebesülteket a kórházba, és levelet írt a feleségeiknek, hiszen a katonák nem tudtak írni-olvasni. Nagyon sokan ismerték és szerették őt az irgalmasságáért. Egyszer, amikor a bolsevikok elkapták a nagyapámat és az édesapámat, pár hét fogság után őket is ki akarták végezni. Már sorolták az aznapi halálraítéltek nevét: Romanov, Ivanov, és köztük az övékét: Csarikov. Erre odasomfordál az egyik tengerészkatona, megkérdi nagyapámat: „Maga Csarikov, a maga felesége volt Konstantinápolyban?" „Igen" - feleli a nagyapám. „Ő mentette meg az életemet" – mondja a katona. – „Nagyon halk léptekkel forduljanak be a következő sikátorba és menjenek, amilyen messzire csak tudnak." Elengedte őket, a többieket mind kivégezték.

Natasa asszony édesapja számára ezért is jelentett olyan sokat, amikor Magyarországon családot alapíthatott, még ha nem tartott is sokáig az álom. Lánya számára azonban a magyar kultúra, a hazaszeretet lett az egyik legfontosabb érték.
– Én már külföldön nőttem föl, a gyermekeink is külföldön születtek, de magyarnak neveltük őket, és a magyar volt az első nyelv, amelyen beszéltünk velük.

Bár Natasa asszony ENSZ-nél betöltött genfi állása miatt néhány évtizede Svájcban élnek, a házaspár rendszeresen hazalátogat, lakásuk is van Budapesten. Igyekeznek nyomon követni a hazai közélet eseményeit is, ám elképedve szemlélik azt az ellenségeskedést, amelyet a politikai megosztottság vált ki.
– Azért, mert valakinek más a felfogása, még becsülni kellene, mert ez nem jelenti azt, hogy az illető gazember. Itt sincs szerelem a francia svájci és a német svájci között, de tisztelik egymást és addig tárgyalnak egy-egy ügyről, míg közös nevezőre nem jutnak. Semmiképp sem az befolyásolja a döntéseiket, hogy csak a másiknak rossz legyen. A többségnek nincs meg minden joga, a döntéseket körültekintéssel hozzák meg és arra is ügyelnek, hogy a kisebbségnek megvédjék a jogait – ez volna az igazi demokrácia – állapítja meg Teleki Gábor.

Még sokáig folytatjuk a beszélgetést, és talán két interjú is kevés lenne ahhoz, hogy igazán megismerjem a Genfben élő Teleki család történetét. Egyben azonban biztos vagyok: akármilyen részlettel gazdagodna is a róluk kialakult képem, különlegességük titkát nem a velük történtekben, hanem abban kellene keresnem, hogyan viszonyultak ők mindehhez. Mert bár a történelem viharai messze sodorták őket, ők kibontottak szárnyaikat, és berepülték az egész világot.

Jakus Ágnes
Képek: Bölcsföldi András

Kapcsolódó cikkeink:

A menedékház

Tanuló vezető