Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuél leánya, Ásér törzséből. Igen idős volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, és nyolcvannégy éves özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal. Abban az órában is megjelent, hálát adott Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását.
Lk 2,36–38

A gyülekezeti nénikben élő végtelen gondoskodásra gondolok. Azokra a nagy dolgokra, amikor borítót varrnak a Bibliádra és énekeskönyvedre, vagy finomságokat kapsz karácsonyra, és a számtalan apró figyelmességre, amelyről sokszor nem is tudsz: a virágok, a pohár víz, a takarítás, de legfőképpen az értünk elmondott számos imádság, és a hűség, hogy mindig lehet rájuk számítani.

Vannak olyan földrajzi helyek és történelmi korszakok, amikor minden bizonytalan egy közösségben, mindenkinek elment az esze, átláthatatlan jelenben élünk és megragadhatatlan jövő felé megyünk, és a sötét erőkkel szemben a tisztesség és becsületesség elemi szabályai állnak szemben, az ok és okozat egyenes összefüggései. Ezt a tisztességet sokszor a tapasztalt, takarékos, egyszerű, és világos gondolkodású idős asszonyok testesítik meg. Emir Kusturica filmes világában is megjelennek ők, ahol az abnormális viszonyok között sokszor egy rendíthetetlen nagymama jelenti a biztos pontot.

Lukács evangéliumának asszonyai elevenednek meg előttem, akik miközben terheket hordoznak, mindig örömöt hoznak. Jézus születése után így tudom elképzelni a templomban Annát, a prófétanőt. Lukács nem csak azzal szokatlan, hogy sok asszonyról beszél (Alfred Plummer szerint ez a Gospel of Womanhood, a „nők evangéliuma”), hanem azzal is, hogy evangéliumát a pogányoknak írja, és ez a két vonás nem véletlenül kapcsolódik össze. Az evangélium társadalmi és kulturális határokat feszeget.

Jézus templomi bemutatásának története Simeonnal kezdődik, akinek az éneke egyetemes evangelizálással fejeződik be. Anna is ezt az egyetemességet képviseli, akiről még azt is tudjuk, hogy Áser (jelentése: boldog) törzséből származik. Vannak olyan bibliakutatók, akik Gád és Áser törzsét Izrael politikai perifériájára teszik, mondván, hogy ők Zilpától, Lea szolgálólányától származtak, így nem jogosultak annyira az örökségre mint a feleségektől (Lea és Ráhel), vagy az ágyastól (Bilha) született fiak. Amikor Jákob megáldotta fiait, Ásert áldotta meg utoljára, de ez átnyúlik az újszövetségi üdvtörténetbe.

Anna, az utolsó áldás örököse kimondja, hogy beteljesedett az ószövetségi ígéret, és megérkezett, akire vártak. Jákob áldásában úgy beszél Áserről, mint aki „áldott a fiak között, testvéreinek kedvence, olajban füröszti lábát” (5Móz 33,24). Mintha elővételezné a krisztusi felkenetést, vagy Jézus lábának megkenését a bűnös nő által (Lk 7,38). Áser területe a Genezáreti-tó észak-nyugati részén, a tengerpart mentén elterülő termékeny, gazdag vidék, bizonyos időkben onnan látták el egész Izraelt olajjal. Amikor Jézus Tírusz vidékére vonul vissza, akkor Áser törzsének területére lépett, és ott találkozott a pogány sziroföníciai asszonnyal. Ez az asszony tudatában van annak, hogy nem tartozik Izraelhez, és személyén keresztül az idegen elutasításának, ugyanakkor elfogadásának lehetünk tanúi: „hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak” (Mt 15,27). Az Áser törzséből származó prófétanő szavai Áser földjén teljesednek be egy idegen asszonyon, amikor Jézus meggyógyította leányát és így szólt: „asszony, nagy a Te hited!” (Mt 15,28).

Jézus és Anna találkozása a régmúltat is beemeli az üdvtörténetbe. Rembrandt saját édesanyját festette meg akkor, amikor Annát vitte vászonra. Ha elfordítjuk a festményt, úgy tűnik számomra, hogy a furcsán álló köpeny tetején egy vándor megy rendíthetetlenül a hegynek fel.

Anna édesapjáról semmit nem tudunk, de neve beszédes. Fánuél azt jelenti: Isten arca – amit soha senki nem látott, mert Isten színe előtt senki nem állhat meg. Csak Mózes és Illés találkozhatott vele, akik vándorprófétaként mehettek fel Isten hegyére. Anna egész lényével prófétált, és az ígéretek beteljesedését hirdette, ahogyan neve is jelenti: kegyelem (hanná). A neveken keresztül az evangélium fogalmazódik az apa-lánya kapcsolatban, ahogyan az Isten arcának (Fánuél) láthatatlanságából kegyelem (Anna) sarjad, és a láthatatlan láthatóvá lesz a kis Jézusban.

Anna egész élete istenkeresés, „nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal” (Lk 2,37). Volt talán kétszer hét esztendeje hajadonkorában, majd feleségként egyszer hét esztendeje, és onnantól özvegyen maradt még kilencszer hét esztendeig. Nem tudjuk, mi történt férjével, nem tudjuk, mit kellett feldolgoznia. Szimbolikus nyolcvannégy éve tizenkét hétesztendős korszak, mintha csak egész népének, a tizenkét törzsnek a története teljesedne ki benne. A festő úgy játszik a fényekkel, hogy számos más alak is belelátható még a festménybe – hány ember történetét hordozta még ez az asszony?

Ujja a Biblián, ám nem tudjuk mit olvas, de felénk tartja a könyvet. A keze egy héber szövegen nyugszik, de a könyv többi részét balról jobbra írták, latin vagy görög szöveg lehet. Így a szemlélőnek nyitott könyv az Ószövetség és az Újszövetség határát jelzi. A héber textusból mintegy szárnyként emelkedik ki a középre rendezett latin vagy görög írás. Akik ott várták „Jeruzsálem megváltását”, megláthatták a gyermekben, akiben beteljesedtek az ószövetségi próféciák.

Kodácsy Tamás

Kép forrása.