„Mindent megjegyzek és majd mindent megírok, ha eljön az ideje.” Ezzel a mondattal vigasztalta síró édesanyját a lágerben. Azt is írja, hogy akkor „a megírokat a megbosszulok szinonimájaként” használta. Hogy érzi most, hogy megírta? Megbosszulta?

A könyv megírta magát, és én a része lehettem ennek a folyamatnak. Amennyiben sikerült elmondanom a történetet pontosan, hazugságok nélkül, akkor a bosszú is végbement. Ez a szelíd bosszú az egyetlen, ami meg van engedve az embernek, hogy a saját szenvedés- vagy kirekesztettségtörténetét az isteni elbeszélés részévé tegye. Nem lehettem több mint négyéves, amikor ezt mondtam. Megmaradt a családi legendárium részeként, hiszen a láger körülményei között meglehetősen abszurdul hangzott, hogy egy gyermek a vigasztalásnak ezt a formáját találja meg az édesanyjával szemben, aki időről időre tehetetlennek mutatkozik abban, hogy életben tartsa a gyermekeit, főképp hogy – nem egy-kettő, hanem – hét van belőlük.

Hogyan fogadta ezt az ígéretét az édesanyja?

A gyermek vigasztalása, maga a szándék – ez mindenképp hat, még akkor is, ha a tartalma abszurdnak tűnik. Azt nem tudom felidézni, hogy ő ott egészen pontosan hogyan fogadta, de el tudom képzelni, hogy komolyan vette. Én szülőként ezt biztosan komolyan vettem volna a gyermekemtől.

Később színdarabot írt az édesanyja helytállásáról. Mit szólt ő például a Júliához?

Az élményanyag mindig kereste a formát, nyomasztóan hatott ez rám eddig a könyvig. Édesanyám a Júlia ősbemutatója után azt mondta nekem, „minden szava igaz és minden szava hazugság.” Ezzel nagy ajándékot kaptam tőle, mert bátorított a tekintetben, hogy a fikció nagyon pontos elmondásra képes, és a fikció nyelve igazságbeszéd lehet.

Tehát egyfajta szabadsággal írta meg a könyvet, amit az édesanyjától kapott a Júlia bemutatója után? „A fikció egyezéséért a valósággal a valóság a felelős” – olvasható e könyv elején. Mennyire dokumentarista szándékú a könyv?

Ez nem csak szabadság volt, hanem feladatmeghatározás is: vagyis a könyv minden szavának igaznak kell lennie. Ahhoz, hogy a fikció átélhető legyen, pontosan kell ismerni a valóságot. Nem csak az emlékeimre támaszkodva írtam, sokat készültem. Az édesanyám és apám emlékiratait is használtam – bár ezek feldolgozásával még tartozom magamnak – és a Történeti Levéltár idevágó anyagait is olvastam. Rekonstruálnom kellett egy nagyon enigmatikus, rejtélyes közjátékot, amikor Răchitoasa lágerből bennünket Freidorfba visznek, ahol például megpróbálnak elhelyezni hét gyereket és az anyánkat egy tenyérnyi, cigányok által épített házacskába, amibe fizikailag nem fértünk be ennyien. Majd onnan visszavisznek minket a lágerbe, ezúttal Lăteştibe.

Miért ezt volt fontos rekonstruálni?

Mert anyám az emlékirataiban nem ír erről az időszakról. Meggyőződésem, hogy anyámat itt érte a legtöbb megaláztatás és itt szenvedett a legtöbbet. Nagyon szem előtt voltunk, a Securitate (a román kommunista diktatúra titkosszolgálata – a szerk.) közvetlen közelségében. Ráadásul senki más nem volt kitelepített a környezetünkben, és a szolidaritás minimumát sem tapasztaltuk. A testvéreim is meglehetősen elfojtották magukban ezt az időszakot, de a történeteikből, vagy inkább érzéseikből az rajzolódik ki, hogy anyánk nem akart bennünket megterhelni olyan véres történetekkel, amelyeket nehéz feldolgozni. Persze így nehezebb volt, hogy egy titokkal kellett megküzdenem ebben a kétfejezetnyi anyagban.

Ha már említi: a testvérei mennyire voltak forrásai a könyvnek? Egyeztették az emlékeiket?

Sokat segítettek a testvéreim, legfőképpen abban, hogy meggyőződtem arról, hogy a valóság és a történelem megismerhetetlen, a történelem a folyamatos átírás tárgya. A testvéreim beszámolói olykor homlokegyenest vitatkoztak egymással, de ez engem felszabadított és boldoggá tett, mert eszembe juttatta a Lukács-prológust (Lk 1,1–4). Ez az egyik kedvenc evangéliumi részem. Lukács valósághajhász volt, és itt elmondja, hogy azok az események, találkozások, tanítások, amelyek beváltják magukat bennünk, és amelyek a sejtjeink szintjéig átélhetővé váltak számunkra, azok élettényekké lettek. Szerintem egy hívő ember számára Isten is ilyen élettény. Egymás valóságérzékelését pedig el kell fogadnunk, legalábbis én azt értettem meg, hogy ez tesz minket emberré.

Tehát… testvérei elfogadták az ön valóságérzékelését?

Nem adtam oda nekik a könyvet kéziratban, még a feleségemnek sem, mert hamar föl kellett ismernem, hogy a kockázatot csak én vállalhatom, ez nem kollektív könyv. Hanem egyéni nézőpont, a kitelepítést átélő néhány éves gyermeké, és az ezt most elbeszélő felnőtté egyszerre.

Beismerem, féltem, hogy a testvéreim – annak ellenére, hogy nagyon szeretjük egymást – regényhősként akár konfliktuális bejelentéssel is élni fognak, hogy milyen irányt vettek az elbeszélői szálak. A legjobban a legidősebb testvérem véleményétől féltem, hiszen Ferenc testvér emlékszik a legtöbbre, ő viszont lenyűgöző szeretettel, nagyvonalúsággal és lelkesedéssel viszonyul a könyvhöz. Az első mondata az volt a kötetről, hogy „nagy könyvet írtál, András.” Megnyugtatott abban a tekintetben, hogy ő is regényként olvasta a Kitelepítést, ami nem alacsonyabb rendű megismerése a valóságnak, mint a tudományos, sőt ellenkezőleg, ez az ember testi tapasztalatait mintegy közreadja, és létrehozza a közös jelentések közösségét. Utóbbit abból tapasztalom meg, hogy a könyvbemutatók után sorra jönnek oda hozzám olvasók, akiknek hasonló sorsban volt részük, mint nekünk. Örömel köszönik meg, hogy végre az ő történetük is el van mondva.

Ezzel a könyvvel helyére került az apaképe?

Nem tudom lezártnak tekinteni. 65 éves vagyok, talán ideje volna felnőnöm, de nem tudok így gondolni rá, mint ami lezárulhat. Az apakép alakítása boldog feladat számomra, megszűnt nyomasztóvá válni, sőt örülök, hogy ez feladat maradt nekem, és meg is fog maradni, amíg élek. Évek óta megszűntek a nyomasztó álmaim, korábban gyakran álmodtam, hogy nem ismerem meg apámat, vagy, hogy ő nem ismer meg. A halálával nehezen tudtam szembenézni, akkor súlyos elveszettségérzés lett úrrá rajtam ismét, de mára ez elmúlt.

A szexualitásról is bátran ír, feltételezem, hogy vannak keresztyén olvasók, akiket ez meglep, vagy akár meg is botránkoztat. Miért érezte fontosnak leírni a szülei szerelmének testi részleteit?

Ha ez megbotránkoztat hívő embereket, akkor – nem akarok persze fennhéjázó lenni – a könyv elérte a célját. Ugyanis ha az Énekek énekét, Eszter könyvét vagy a Szentírás sokféle véres eseményét, de inkább kijelentését nem tartjuk megbotránkoztatónak, akkor attól tartok, hogy nagyon is domesztikált, megszelídített Szentírást olvasunk. Számomra mind a négy evangélium a szubverzivitás könyve (felforgatók – a szerk.), amelyek nap mint nap meg tudnak botránkoztatni engem, vagyis ki tudnak mozdítani abból a percepcióból (érzésből, észlelésből – a szerk.), amely az Írás olvasását kényelmessé teszik számomra. Az Evengélium a farizeusi állapotból mozdít ki.

A hittapasztalat a blaszfémiatapasztalattal közvetlen közelségben helyezkedik el. Jézust egy blaszfém kijelentésért feszítették keresztre, és szeretném hangsúlyozni, hogy mi is, jó keresztények, és én is keresztre feszíttettük volna. Ha most megjelenne közöttünk a Megváltó – nem az utolsó ítélet dicsőséges Krisztusaként, hanem önmagát megosztó szelíd tanítóként, akkor megint keresztre feszítenénk.

Amennyiben keresztyén ember nem így gondol magára, nos akkor, attól tartok, hogy egy polgári, biztonságos, garantált vasárnapi ebédes hittapasztalattal van dolga. A könyv megírása idején arra jöttem rá, hogy azt a nevezetes hideg és tűzforróparadoxont, amit a Jelenések könyvében olvasunk, úgy kellett értelmeznem, hogy az Úristen szívéhez sokkal közelebb vannak az áttetsző, őszinte „hidegek”, mint a magukat Jézus klubtársainak gondoló langyos vallásosok. A keresztyén gondolatot sokkal drámaibban fogom fel, mert ilyen Istennel találkoztam. Isten olyannyira megtisztította és közvetlenné tette az ő gyermekeinek a hitét – azokról beszélek, akik a szemem előtt élték tanúságtevő életüket, miután súlyos börtönbüntetéseket szenvedtek el –, hogy már nem féltek a szavaktól. Istenhez is valamiféle gyermeki, felfoghatatlanul tiszta és boldog szerelem fűzte őket.  Én sem hiszem, hogy félnünk kellene a szavaktól. Egyébiránt nem a szüleim szerelmi életét írom le, hanem a regény két hőséét, az egyiket Anyánknak, a másikat Apánknak hívják. Csak a saját szerelmi életemet ismerem valamelyest, az övékét nyilván nem. Egyébként a Szentírásban olvasható blaszfém leírásokat meg sem közelíti a regény, ahhoz nem vagyok elég bátor.

Korábban említette, hogy régóta kereste a formát, hogyan mesélhetné el családja megdöbbentő történetét.

Igen, erre a bibliaformára találtam rá. Remélem, hogy ez az olvasók számára is megszólító, és befogadó forma. A könyv nem kényszerít a folyamatos lineáris olvasásra. Mindenki elkészítheti a saját könyvét is akár, úgy rendezve el a mozaikkockákat, ahogyan szeretné. Kezdetben azt hittem, hogy fejezetenként fogom számozni, miképpen a Bibliában is látjuk, de végül azért döntöttem a folyamatos számozás mellett, mert így egy idővonalat találunk a könyvben és ez is segítheti az olvasót a kor:egy abszurd, magát ateistának hirdető, de nagyon is vallásos struktúrák szerint berendezkedő diktatúra megértésében.

Miben nyilvánul még meg a bibliai forma?

A Szentírás mint folyamatos elbeszélés a hit tárgya, hiszen a könyvek csak később kerültek egymás mellé, ebben a sorrendben. Folyamatos elbeszélésként és kinyilatkoztatásként olvassuk, a teremtéstől a bűnbeesésen és megváltáson át a végső helyreállításig, Krisztus bejelentett visszajöveteléig. De ennek az olvasatnak az igazságához a Szentlélekbe vetett hitre van szükségünk. A Szentháromságnak ezt a személyét a lehető legközelebbnek érzem az alkotáshoz, hiszen ő az, aki megnyitja az Írást, miközben az általa feltakart értelem soha nem végső, soha nem befejezett, hanem újabb és újabb jelentésekben részesít bennünket.  

Számomra ez mutatkozott mintául. Ez persze nagyon elbizakodottan hangzik, mintha a Biblia párját akartam volna megírni, de nem egészen erről van szó, hanem hogy nekem tulajdonképpen nincs más nyelvem, csak a Bibliáé. Anyám a lágerben, majd miután apám hazajött a börtönből ő is, azaz a Szentírást előttünk megnyitó szüleim belemártottak a Biblia végtelen hullámzásába, sőt olykor bele is dobtak a könyvbe. Nincs a testemnek egyetlen felülete sem, amit ne járt volna át ez az áramlás. Bármilyen más nyelv vagy forma biztosan hazug lett volna.

Így, hogy a Biblia nyelvét használom mint saját nyelvet, belekerültem ebbe az állandó feladatba, hogy egy totálisan érthetetlen, de befogadó és bizalmat sugárzó könyvet írok át ebbe a regénybe. Azzal a meggyőződéssel tettem ezt, hogy igenis az a feladatunk, hogy beleírjuk az életünket a bibliai elbeszélésbe. Mint péládul Ráháb, hogy egy prostituáltat említsek, aki Jézus nemzetségi táblázatában szerepel. A regény, aminek sokkal hansúlyosabban vagyok megajándékozottja, mint szerzője, nem kezdődik nagybetűvel, nem fejeződik be ponttal, mert így láttam a lehetőségét annak, hogy a maga szerény módján belefolyjon a bibliai elbeszélésbe.

Románul is megjelenik majd a könyve?

Persze, és nem csak a román, hanem más nyelvek irányába is elindult már a kiadó. Nagy ajándék, hogy a kiadó nagyon szereti a könyvet, a munkatársai elhalmoznak a szeretetükkel, és a lehetséges idegen nyelvű megjelenések irányába is ők tették meg az első lépéseket. A román megjelenés különösen fontos számomra, hiszen egy magyar család nézőpontjából elmondott román gulágtörténet a könyv.

Ha már kiadó: miért a Jelenkor adta ki a könyvet és nem valamelyik egyházi kiadó?

Egyrészt mert a Jelenkor szerzője vagyok, másfelől meg semmiképp sem szerettem volna a regényt valamiféle egyházi szubkultúrába bezárni, hiszen az egyházban szocializált olvasók – amint máris tapasztalom – megtalálják, szeretik és a magukának érzik a könyvet. Én inkább azt szerettem volna, ha ez a történet az irodalmi elbeszélés részévé válik és így provokál beszélgetéseket, sőt akár vitákat is. Szívesen jelentetek meg írásokat egyházi könyvkiadóknál, ez nem kérdés, a közelmúltban is megtörtént ez, de a Kitelepítés regény, nem hitbuzgalmi irodalom, és ennek megvan a saját tere, nyilvánossága, útja.

Lehet misszió egy világi kiadónál, az irodalmi közegben egy ilyen könyv? Lehet hitvallás, hogy egy ilyen nehéz, elképzelhetetlen gyerekkor után nem sarokba dobja a Bibliáját?

Az én esetemben nem válik el a hívő ember és az író. Nem két ember vagyok, minden mondatomban megpróbálok önazonos lenni azzal, aki vagyok. A megjelenés óta sorra kapok leveleket, naponta többet is, olykor megrendítő ezeket olvasni és megválaszolni. Bennem sose merült fel, hogy ez a könyv sikeres lesz. Nagy Boglárka kiadóvezető, szerkesztő pedig azt mondja, hogy már akkor tudta, hogy piaci értelemben is mérhetően sikeres lesz a könyv, amikor az első változatot olvasta. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi ennek a sikerességnek a magyarázata.

Mire jutott?

Arra, hogy, úgy tűnik, a könyv nem használ semmilyen értelemben – sem ideológiai, sem politikai, sem vallási értelemben – konfliktuális, revansista hangnemet, nem moralizál és nem bélyegez meg senkit. És azt hiszem, a közelmúltunk szóba hozásával valamilyen valóságosan létező hiányt, azaz inkább evidenciát érintett meg a magyar, és hátha nem csak magyar társadalomban. Azt tudniillik, hogy elsőrendűen emberek vagyunk, tehát szóba tudunk állni egymással, bármilyen különbözőek legyenek is a tapasztalataink. Úgy tűnik, hogy a könyv ellenáll mindenféle kisajátításnak, miközben egyre inkább közösségi reprezentáció is, azaz a református egyházon belül kibontakozott ébredési mozgalom erdélyi szárnyának az elbeszélése is. Amennyiben valóban így volna, nos akkor alig elviselhető ajándék számomra. Mert akkor igazságtétel is, a maga szelíd módján. A sikert, noha örülök neki, el is hárítom magamtól. A könyv sikeréért nem magamat tartom felelősnek.  

Hanem kit?

Valami angyali összeesküvést érzek a háttérben. Néha göcögő angyali nevetéseket is hallok, amikor a siker szóba jön. Váratlanul hamar elfogyott az első kiadás, ami egyébként meglepően nagy példányszámban jelent meg, és már kijött a második, javított kiadás. Most azon dolgozom, hogy eltávolodjak a könyvtől, és ha olvasok róla valamit, akkor nem szerzőként, hanem mint a könyv olvasója lépek a párbeszédbe egy másik olvasóval. Figyelem, ki mit vesz észre benne, és persze olyan dolgokat is észrevesznek, amiket én nem.

Ez zavarja?

Nem, dehogy, a szöveg mindig több, mint a szerzője, mindig kiszámíthatatlan, és a szerző helyesen teszi, ha nem kontrollálja a saját szövegét. Amennyiben Isten nagyon következetesen kontrollálná a Szentírást, már rég nem is léteznénk.

Lesz a Kitelepítésből színdarab?

Színdarabként még nem látom a regényt, egyelőre nem is foglalkoztat még ilyen gondolat. Dimény Áron színész barátom tart időről időre felolvasásokat a regényből. Egyszer hallottam, nagy élmény volt, finom, az időt sokféleképpen visszhangoztató hangja olykor más megvilágításba helyezi a könyv mondatait.

Esetleg film?

Ha lesz is, az biztos, hogy nem én fogom megcsinálni. Egy filmrendező barátom mondta, hogy egyébként ez nem könnyű feladat a sok gyerekszereplő miatt. Tompa Gábor színházi és filmrendező barátom pedig a minap azt mondta a regényről, hogy nagyon filmesen van megírva. A film nem az én dolgom. A könyv élete még éppenhogy csak elkezdődött, ha viszont ez volna az útja, biztosan készül belőle film.

 

Hegedűs Márk

Képek: Füle Tamás, Kapás Csilla