Az a reggel valahogy kicsúszott a kezeim közül. Az ébresztő ismerős dallama csak nagyon sokára tudta felnyitni a szemeimet, a kávézacc felét a kuka mellé borítottam, és a fogkefe kiesett a kezemből. A téli hajnalok sötétje nehezített pályára állított, mintha valami pimasz manó minden lépésemet akadályozná. A piros lámpánál álltam, csupán néhány lépés választott el a buszmegállótól, de sehogyan sem akart zöldre váltani a fény. A járat megérkezett, felvette az utasokat, és már araszolt is tovább. A buszsofőr felismerte bennem rendszeres utasát, és sajnálkozó pillantással üdvözölt, én pedig mosolyogva tártam szét tehetetlenül karjaimat, jelezve hogy ez van, ez a reggel így sikerült. Kényelmes léptekkel indultam át a zebrán, hiszen ismerem a szabályt, hogy csak a megállóban lehet felszállni a járműre. Rá se néztem a sofőrre, aki várta a saját zöld lámpáját, nehogy kényszert érezzen arra, hogy engem mégis felvegyen. Aztán meghallottam a nyíló ajtó ismerős szusszanását. Gondolkodás nélkül, hálásan megköszönve ugrottam fel a buszra. Nem késtem el a munkahelyemről, nem kellett fagyoskodnom negyed órát, de mindenek felett kellemes érzéssel töltött el az a gondolat, hogy egy idegen ember jóindulatú volt velem. A reggeli járat lekésése megkoronázta volna a hajnal óta tartó sikertelenségeim gyűjteményét, de ez a kedves gesztus végül egészen más irányba lendítette a napomat.

Húsz perc a menetidő, amit olvasással szoktam tölteni, de a reggeli történések nem engedték el a gondolataimat. Ki akartam élvezni a pillanatot, hogy valaki készséges volt, és egy egyszerű cselekedettel átfordította a napindító hangulatomat. Ruth-ra gondoltam a Bibliából. Pontosabban nem őrá, hanem az aratók felügyelőjére, aki megengedte Ruth-nak, hogy Boáz földjén felszedegesse a lehullott magokat. (Ruth könyve 2:1-6) Azon túl, hogy az összegyűjtött gabona eleség volt a két magányos asszonynak, Ruth élete mesés fordulatot vett. Meglátta őt Boáz a mezőn, és nem sokkal azután feleségül vette. Persze nincs sok értelme a mi lett volna, ha kérdéseknek, Isten bizonyára véghez viszi tervét akkor is, ha az a felügyelő goromba és elzavarja az özvegyet a mezőről. Én mégis olyan hálás voltam ennek a szolgának, hogy tettével jobbá tette egy idegen napját, életét, egész sorsát.

Természetesen ezután az irgalmas samaritánus jutott eszembe. A jóság és könyörületesség legismertebb története az övé (Lukács 10: 29-37). A kirabolt és félholtra vert ember mellett elsétált a pap, elfordította fejét a lévita is. Végül jött a megvetett, a lenézett, és nemcsak felvette a sebesültet, de még pénzt is áldozott arra, hogy ápolják őt a teljes felépülésig. A példabeszéd azt a kérdést veti fel, hogy ki a mi igazi barátunk. A rang vagy a cselekedetek bizonyítják a valódi felebarátságot? Én mégis azon elmélkedtem, hogy mi történt volna akkor, ha történetesen a samaritánus is csak elsétál a bajba jutott mellett? Dönthetett volna így is, hiszen minden választásunk saját jellemünkből fakad. Ha aznap elfordítja a fejét és odébb áll, nem történt volna semmi a saját életében. Minden ment volna tovább a maga útján, de a hátrahagyott ember minden bizonnyal meghalt volna. Egy könyörületes cselekedet életet mentett.

Híres történet az ötezer ember megvendégelése is. Vajon kié volt az öt kenyér és a három hal? Nyilván azzal a szándékkal csomagolta be, akárki is volt, hogy ő maga és a családja jóllakjon majd. Dönthetett volna úgy is, hogy megtartja a szeretteinek, és nem adja oda Jézusnak. Ha azt nem is tudjuk, hogy tulajdonképpen kié volt az a kevés étel, azt tudhatjuk, hogy jószívű ember volt. Felajánlotta azt a keveset, és Jézus csodát téve vele, jóllakatott több ezer éhes szájat. Vajon mit érzett, mikor látta, hogy mit tudott kihozni Isten ebből a kedves gesztusból, a lemondásából? Tagadhatatlanul jó érzés részt venni mások megsegítésében! Mikor erre gondoltam, szélesre mosolyodott a szám, láttam magam előtt egy boldog és elégedett arcot, aki aznap a tömegben ülve valamicskét megérezhetett Isten végtelen hatalmából és szeretetéből. Az Úr gondoskodott a sokról, de ahhoz az kellett, hogy azt a keveset valaki felajánlja.

Az adventi időszakban mindig előtérbe kerül a jótett, az adományozás és ajándékozás. Mindannyian ismerjük a tolongó vásárlók tömegét, akik vagy eltúlozva, vagy éppen számolva az összekuporgatott aprópénzt, igyekeznek tárgyakba sűríteni szeretetüket. Ajándékot kapni és adni is remek dolog, ehhez nem fér kétség. Azonban az ajándék vagy akár az adomány is édeskevés a valódi karácsony megéléséhez. Az ünnepi hangulatot a kedves gesztusok és figyelmességek tudják megteremteni. Az a lényeges, hogy valódi odafigyeléssel beszélgetünk-e rokonainkkal, vagy csak félvállról odavetett mondatokat szánunk nekik. Kivesszük-e anyukánk, feleségünk, testvérünk kezéből a porszívót, hogy mi fejezzük be a megkezdett munkát? Átadjuk-e a helyünket a villamoson akár egy fiatalnak is, ha látjuk, hogy óriási szatyrokat cipel? Végtelen számú lehetőségünk van minden nap valami aprósággal szebbé tenni akár idegenek napját, de még inkább szeretteink hétköznapjait. Olyan ez, mintha mindennap ajándékot osztanánk: figyelmes, kedves gesztusokat bárkinek, akinek szüksége van rá.

Időközben a busz beállt a végállomásra, könnyed léptekkel szálltam le, és nem mulasztottam el, hogy távozáskor keressem a sofőr tekintetét, és intsek neki szép napot kívánva.