Verőfényes júliusi nap, s én egy fegyveresekkel megrakott buszon ülök. Zöld egyenruha, különféle rangjelzések, eltérő korok, nemek, bőrszínek, csak két dolog közös bennük. Az egyik az, hogy szinte mindnél fegyver van: az automata fegyverek oldalára erősített tartaléktárból pedig kikandikál az éles lőszer. Háborús övezet? Legalábbis a magamfajta katonaviselt embernek nem a béke képe villan be elsőre, ha fegyvert és éles lőszert lát. Ezek nem viccelnek, gondolom magamban. Azaz mégis: mert ezek a katonák gondtalanul beszélgetnek, nevetgélnek, viccelődnek, nyomkodják az okostelefonjaikat. S éppen ez a másik dolog az, ami miatt egy idő után a félelmem helyét átveszi a biztonságérzet és a nyugalom. Amikor pedig megáll a busz tizenöt perc pihenőre és a pihenőhelyen a Despacito szól, már csak mosolygok én is: Izráelben vagyok.

Tíz éve jártam utoljára a Szentföldön. Emlékszem, amikor megadatott édesapámnak, hogy kijusson, micsoda lelkesedéssel beszélt hosszasan az élményeiről. Itt ilyen templom volt, ott olyan templom állt, voltak Betlehemben, látták a Jordánt, jártak a Siratófalnál. Hosszú évekig őriztem az ajándékba kapott kulcstartót, amin egy hatalmas Dávid-csillag lógott. Aztán Isten kegyelméből tíz évvel ezelőtt magam is átéltem mindezt. Egyetemünk spirituális lelkésze, Bölcsföldi András rendszeresen szervez izráeli utakat a Hittudományi Karon a Károli Egyetemen. Nagyszerű elképzelés a diákok (és a tanárok!) hitének mélyítése céljából. Nagyszerű elképzelés, amit az tesz igazán értékessé, hogy működik is. Így magam is láthattam és átélhettem mindazt, amit édesapám, sőt még áhítatot is tarthattam a diákjaimnak egy csónakban a Genezáret-tó közepén.

De más dolog turistaként menni Izráelbe, más dolog köztük dolgozni, élni és megint más dolog egy izráeli ásatáson részt venni. Ezt az utat éppen ezek tették különlegessé.

Egy kanyarban megpillantjuk a Genezáret tavát, majd ráfordulunk az északra vezető 90-es útra. A telefonomra letöltött „app” végig mutatja, hol járunk. Egy-két érintés a képernyőn és a földrajzi, történelmi leírása is előttem van a helynek, sőt az esetleges bibliai vonatkozása is nagy vonalakban. 2017-ben, gondolom, már ilyennek kell lennie egy korszerű „okos” utazásnak. A busz hamarosan eléri úticélját, Qirját Shmona városában vagyunk, Naftali magaslatainál, Galilea északi csücskében. Mintha a rendszerváltás előtti Sátoraljaújhelyen járnék: határmenti kisváros a hegyek közt, süt róla a szegénység és elmaradottság, az épületekben – fogalmazzunk finoman – kevés örömét leli a szem. Ahogy egy izráeli útikönyv őszintén le is írja: „csúnya város festői környezeteben”. A bonyodalmak itt kezdődnek: az információs fülke zárva, s bárkit kérdezek a pályaudvaron, hogy melyik busz megy a Szold kibucba, mindenki csak a fejét rázza. Vagy nem tudják melyik busz megy oda, vagy a helyet sem ismerik. Ez is Izráel.

Turistaként az ember felszáll a buszra, végigrohan a kegyhelyeken, vissza a buszra, irány a szálloda és másnap ugyanez a monoton, rohanós menetrend újra és újra. Ráadásul ezek a szervezett utak a Jézus életéhez kapcsolódó helyekre koncentrálnak: Jézus itt született, itt halakat szaporított, itt ilyen csodát tett, ott olyant, itt meghalt.

​Turisták a Szent Sír templomban, Jeruzsálemben.

Ne gúnynak vegye az olvasó, de túl azon, hogy Jézus a legeladhatóbb árucikke az izraeli turizmusnak, ennek két nagy hátránya is van. Az egyik az, hogy ezeknek a „híres” helyeknek a többsége nem is létezett az újszövetségi időkben. Később épült, általában középkori, jobb esetben ókor végi épületek, jellemzően keresztyén templomok ezek, amelyekben Jézus nem csinálhatott semmit, mert akkoriban nem is léteztek. A másik hátrány, hogy az ószövetségi híres helyek szinte teljesen kimaradnak ezekből az utakból. Kicsit keserűen mondta Amon Ben Tor közismert régész, hogy kár, hogy Jézus nem járt Hácórban, vagy legalább mellette, mert akkor nem ennyien látogatnák az egyik legfontosabb izraeli régészeti ásatást, ami a világörökség része. Sok igazság van ebben. Ha egyedül kell utaznod, nem szervezett program keretében, csoporttal, és nem csak nézelődni mégy, az más. Utazhatsz emeletes vonaton, kipróbálhatod a buszt, a taxit (mónít) és annak egy speciális helyi változatát (sérút), utazhatsz magánszemélyekkel és olyan helyeket nézel meg, amelyeket te gondolsz fontosnak. A vasút egyébként nincs kiépítve Izráelben. Egy itteni (értsd izráeli) vicc szerint egyszer egy férfi öngyilkos akart lenni, kifeküdt hát a vasúti sínekre a Tel Aviv-Jeruzsálem vonalon. Meghalt. Éhen. Ez jól szemlélteti, mennyire is tartják a vasúti közlekedést ők maguk. Busztársaság több is van (a legnagyobb az Egged), és sűrűek a járatok, a taxi is viszonylag olcsó, a bérekhez viszonyítva a benzin olcsónak mondható. Az izraeliek szeretnek személyautóval utazni, meglepő módon inkább az olcsóbb autókat részesítik előnyben (megismerve vehemens vezetési stílusukat ez indokolt is). Luxusautót elvétve láttam, a gondolkodásuktól is idegen a hivalkodás. A távolsági közlekedésben éppúgy, mint a városon belüli közlekedésben a busz a legolcsóbb.

Qirját Shmonában telefonálnom kellett, hogy jöjjenek kocsival értem, mert ügyetlen vagyok és nem találom a kibucba induló buszt. Ott voltak 15 perc múlva – ennyire volt a kibuc a várostól –, s nevetve mondták, hogy szinte mindenki taxival vagy velük érkezett meg, mert pont ide rossz a közlekedés, mivel pici helyről van szó. Izráel egyik legrégibb kibucában ma körülbelül háromszázan laknak, s a kibucmozgalom átalakulása őket is utolérte: jelentős az elvándorlás, és már nem csak mezőgazdaságból élnek, hanem idegenforgalomból és egy Lordan nevű cég összesszerelőüzeme is itt van. Sok más kibuchoz hasonlóan már a nevüket is megváltoztatták: Kefar Szold a hivatalos név, vagyis egyszerűen szólva átnevezték a települést „falunak”. Nem vallásosak (hűen a névadó hölgy eszméihez), de a kóser étkezést tartják. (Ez persze nem sokat árul el önmagában, mivel gyakorlatilag egész Izráelben kóser étkezés van. A disznóhúst az arabok sem eszik, egyszerűbb mindenhol kóser ételt árulni, ill. készíteni.) Itt éltem két hétig ebben a kibucban, köztük, velük, csodálatos kaland, óriási tapasztalat, tanulási lehetőség gyanánt. Előző utamon a hitem mélyült, most őszintén megszerettem az országot és az izraelieket is. Mert az ország gyönyörű, az emberek barátságosak, kedvesek és közvetlenek. Egész Észak-Galilea olyan, mint egy óriási gyümölcsöskert: ápolt sorokban hosszú kilométereken át gyümölcsfák hosszú sorai. Barackfák, szilvafák, olajfák, a banántól az áfonyáig itt minden megterem. Izráel teljesen önellátó zöldségekből, gyümölcsökből. S ennek a mondatnak akkor lesz igazán súlya, ha elmondom, hogy a Dunántúlnál kisebb területen él mintegy kilencmillió ember, ahol a terület jelentős része kősivatag. Bár ha Izráel ilyen léptékben fejlődik, kis túlzással hamarosan a köveken is növényt fognak termeszteni. Szurkolok nekik, legyen így! Az emberek pedig rendkívül közvetlenek (nem véletlen, hogy a héber tegező nyelv) és humorosak. Magánszemélyekhez is volt szerencsém látogatóba menni, velük vacsorázni, az otthonukban megszállni. Könnyű megszeretni az izraeli embert. Ha milliárdos lennék, sok honfitársamat (néhány kollégámat is) kiküldeném egy ilyen pár hetes ott-tartózkodásra, hogy egyre több fejben omoljon le az előítélet fala. De hogyan is keveredtem ide?

Bét Seán

Még tavaly nyáron kezdtem levelezni egy idősebb amerikai kollégámmal. Szíria-Palesztina régészköreiben jól cseng a Robert Mullins név. Mullins professzor a Héber Egyetemen doktorált a Közel-Kelet régészetéből és érdeklődése a régészet iránt megmaradt a későbbiekben is. Még a világhírű Yadin professzor mellett kezdte Maszada feltárásánál, majd a napjainkra szintén ismert Amihaj Mazar mellett dolgozott több régészeti projektben is (Bét Seán, Tel Rehov). A mostani hely feltárását Nava-Panitz Cohen és Naama Yahalom-Mack kutatókkal közösen irányítja, mindkét hölgy a Héber Egyetem kutatója. A „mostani hely” pedig nem más, mint Ábel Bét-Maaká, egyike az utolsó nagy feltáratlan terephalmoknak (héberül tel, arabul tell). A levelezés oka pedig egy itt talált pecsétlenyomat volt, aminek a fotóit szerettem volna egy cikkemben felhasználni Mullins professzor engedélyével. A levelezésből baráti kapcsolat lett, s egy nap arra a levélre ébredtem, amelyben Bob (ekkor már így szólítottam) nemes egyszerűséggel közli, hogy ha ennyire érdekel engem ez az ásatás, akkor miért nem veszek rajta részt? Meghív, menjek, legyek ott! A többi már csak szervezés volt, a bátorság és a támogatók összegyűjtése.

​A szerző a három ásatásvezetővel.

Ábel Bét-Maakát több helyen említi a Biblia (2Sám. 20:14-15, 18; 1Kir. 15:20; 2Kir. 15:29). Ezek közt egészen érdekes történet is van, amire később egy tudományos cikkben szeretnék majd visszatérni. Egyébként Biblián kívüli források is megemlítik a helyet. Az előzetes terepbejárásból ítélve a romok nagysága tíz hektár felett van, ami jól mutatja a hely fontosságát. A legtöbb izráeli ásatás ennél jóval kisebb területű helyeken zajlik, ugyanakkor Ábel Bét-Maaká becsült területe csupán töredéke Hácórnak, ahol 30 éve folyik (jelenleg is) feltárás. Egy hely fontosságát persze nem mindig a területe adja meg: az Ábel Bét-Maakától pár kilométerre keletre fekvő Dán területileg jóval kisebb, mégis az itt talált óarámi felirat világhírűvé tette az ásatást. Az biztos, hogy a hely rendkívül ígéretes, a középső bronzkortól lakott, és geopolitikai fekvésénél fogva (az ókori filiszteus, izraelita és arámi területek találkozási pontja, valamint a Beqa-völgyben északra vezető út ellenőrzőpontja) segíthet, hogy jobban megértsük az ókori Izrael történetét, elsősorban a vaskori Izrael és arámi szomszédainak történetével kapcsolatban. Ez persze hosszú évek, évtizedek munkája, ezt a vezető régész barátaim is tudják és meg is fogalmazták beszélgetéseink során. Egyébként érdekességként elmondom, mert árulkodó, hogy a hely ma is stratégiai fontosságú: a teltől északra 2 kilométerre van Metulá, Izráel legészakibb települése, amit északról, keletről és nyugatról is arab államok vesznek körül. Mindez jól látható szabad szemmel a tel tetejéről északi irányba nézve, beleértve a Beqa-völgyben futó északra vezető modern utat, valamint az ENSZ katonák által őrzött átkelőpontot. Annyira stratégiai a hely, hogy a tel legtetején még ma is látható a két géppuskafészek, amit a hatnapos háború idején sebtében rögtönzött oda az izraeli hadsereg. Sajnos maradandó kárt is okozott a modern háború: a terephalom legtetejét annyira összetúrták a buldózerek, hogy a feltárásnak itt nincs sok értelme.

Az asztalomon fekszik előttem néhány cserépdarab. Egy középső-bronzkori, szépen kidolgozott, kb. 3800 éves darab és néhány jóval durvább, vastagabb, ezek már „csak” 3000-3100 évesek (vaskor I). Hamarosan a budapesti Bibliamúzeum tulajdonába kerülnek, ahol reménység szerint majd helyet kapnak az állandó kiállításon. Az ötletgazda („éceszgéber”) természetesen én voltam, de az ásatásvezetők nagyvonalúsága (no meg a Héber Egyetem írásos engedélye) kellett hozzá, hogy ezek az ókori izraeli leletek magyar földre kerülhessenek. Sosem gondoltam, hogy egy-egy kiállított ókori lelet mögött ennyi munka, veríték van. Mert a gyakran használt „ásatás” kifejezés szó szerint ásást takar: csákány, lapát, talicska, földhordás, kemény kubikos munka ez. Van persze olyan rész is, amikor kis kefékkel tisztogat az ember egy tárgyat, de ott a terepen, órákon át térdelve a 40 fokos melegben még az is embert próbáló munka. Szemléltetés gyanánt álljon itt a kötelező napi beosztás, amit elég nagy fegyelmezettséggel be is tartottunk szinte mindennap.

 

4:15 ajánlott ébresztő

4:45 a busz indul a telhez

5:15 munka megkezdése

7:15 teaszünet

9:00 reggeli (terepen)

9:30 munka folytatása

11:00 juice-/gyümölcsszünet

12:45 terepmunka vége

13:00 indulás a telről

13:15 ebéd a kibuc ebédlőjében

14:00 „Siesta” (alvás, úszás, pihenés, bevásárlás a kibuc boltjában)

16:00 „pottery washing, pottery reading”

19:15 vacsora (helyszín a vendégszállás ebédlője vagy a „shelter” – utóbbi nem más, mint a kibucnak az utolsó háborúból megmaradt bunkere)

20:00 „pottery washing, pottery reading” vagy előadás

22:00 ajánlott lefekvési idő

​Napkelte a Hermón-hegyen

Néhány dolog azonnal látszik, például az egész napos szoros beosztás. Kora reggeltől (4:15 !!!) gyakorlatilag estig mindenki, de tényleg mindenki munkára van fogva. Felkelés után a szobában lehet kávézni, teázni azonnal, ezt még a szobában megtehette, aki akarta. De ahogy kitettük a szobából a lábunkat, akadt valami tennivaló. Például a buszra már úgy szálltunk fel, hogy vittük magunkkal a műszaki, tábori felszerelés egy részét, ill. azt a „régészeti hulladékot”, amit előző nap kiselejteztünk a „pottery reading” során. Negyedóra alatt az ásatás helyszínén voltunk, és a meredek lejtő megmászása volt az első bemelegítő feladat. Az idén négy helyszínen folyt a feltárás, mindnél volt egy supervisor/ellenőr, aki ugyanúgy dolgozott, mint bárki más. Ez egyébként általánosságban is igaz, a gödörben demokrácia van: Bob és Nava gyakran csákányt, talicskát ragadott és beállt fizikai munkát végezni, hogy minél többre haladjunk. Navára különösen is igaz mindez, ugyanis mihelyt felmerült valamilyen vitatott kérdés, azonnal szerszámot ragadt és csákányozott, lapátolt, kapart, hogy friss, jobb felületet lásson, mielőtt véleményt mond. A mi részlegünkben volt, hogy 2 négyzetméter falat kapart át sebtiben, csak hogy friss felület legyen előtte. Aztán amikor meggyőződött róla, hogy tényleg vaskori vályogfal maradványa van előtte, egyszerűen leguggolt és megcsókolta örömében. A régész külön emberfajta, hogy finoman fejezzem ki magamat.

A napfelkelte gyönyörű a Hermón-hegyen. Csak keletre kellett pillantanunk, hogy ez a festői látvány elénk táruljon. Ekkor már régen belemelegedtünk a munkába (szó szerint). A feltárás fölé árnyékoló ponyvaszerűséget húztak („shade”), így csak tizenegy óra után éri el a hőmérséklet a 40 fokot. Amíg van egy kis széljárás, kibírható az időjárás. Ha szélcsend van, akkor túlélés van már reggel is. A második héten hőhullám volt, szó volt róla, hogy hamarabb fejezzük be a munkát, de aztán végigcsináltuk azt is. Akinek rossz a fizikai kondíciója és nem eléggé elszánt, az ne Izráelbe menjen ásni. A „meló” kemény, rólam is szakadt a víz. De ha a hatvanéves amerikai ügyvéd és a nyugdíj előtt álló professzor bírja a gyűrődést, én se hozhatok szégyent az egyetemre meg a hazámra. A legnagyobb veszély a dehidratáció, vagyis a kiszáradás, ami ellen csak a folyamatos folyadékpótlással lehet védekezni: a teaszünet (természetesen keleti szokás szerint forró tea) és a juice-szünet, a reggelinél a sok folyadék, emellett folyamatosan mondja a supervisor mindenkinek, hogy tessék inni, kérem. Ez munkahelyi feladatai közé tartozik, őt is figyelmeztetik erre a vezetőink. Ott volt ez a tizenkét oldalas útmutatóban is többször leírva, amit hetekkel az indulásunk előtt megkaptunk. S ezeket az útmutatásokat, tanácsokat érdemes betartani. Ott van például a zárt cipő. Rögtön az első munkanapomon összetalálkoztam életem első skorpiójával. A skorpió általában éjszaka mozog, de ennek a példánynak erről nyilván elfelejtettek szólni, mert most itt van a cipőm előtt. Ezért (is) kell a zárt cipő. Az az izraeli fiatalember, aki a kisegítő személyzethez tartozott és nyitott szandálban járkált, biztosan megjegyzi a kórházban töltött napjai után. A skorpiós kalandom folytatásával nem birizgálnám kedves olvasóim idegeit, mint ahogy azt is csak megemlítem, hogy egyik reggel az ásatási terület egyik sarkában egy vipera is várt ránk. Ezeken a pontokon kezdett kalandtúrába átmenni az ásatás, de ez inkább egy európainak izgalmas, nekik megszokott volt.

Az egyes szüneteknél mindig bejelentették hangosan, hogy most ilyen és ilyen szünet jön, majd a szünet után elhangzott a „Back to work!” bejelentés is, amire katonás rendben mindenki ment és felvette az abbahagyott munkát. A csapat nemzetközi: van itt finn, német, mexikói, portugál, persze a legtöbben izraeliek és amerikaiak. Jellemző, hogy az izraeli ásatások kettős vezetés alatt folynak. Az egyik fél izraeli, mellé társul(hat) egy amerikai, ritkábban európai tudós. Az amerikaiak jellemzően déli baptista vagy adventista háttérrel bírnak. Az amerikaiak pedig okos módon a diákjaikat is igyekeznek rábeszélni, hogy jöjjenek ásni Izráelbe. „Training on the job” – képzés terepen, élesben. Többen meghirdetett kurzus körében vannak itt és kreditet is kapnak a munkáért.

Ezt egyébként magam is tervezem. Jó lenne, ha Magyarországon is lennének a Református Egyházban a régészet iránt elkötelezett, abban jártas szakemberek, de ehhez utánpótlást kell nevelni. Egy beszélgetésünk során maga Bob Mullins hívta fel erre a figyelmemet, aki nem mellékesen maga is mélyen hívő protestáns. A régészetbe itt lehet beleszeretni a legkönnyebben, ha az ember Izráelben törli homlokáról a 3000 éves port. Ezért is kaptam engedélyt arra, hogy jövőre diákokat is vihessek magammal, ha az Örökkévaló megengedi és sikerül megszervezni mindezt. Nem tudok olyan esetről, hogy magyar református teológus diák lehetőséget kapott volna arra, hogy részt vegyen izráeli ásatáson. A dolog rendkívüli voltára tekintettel gondolkodom rajta, hogy ezt a lehetőséget esetleg nemcsak a pesti teológus diákoknak ajánlom fel, hanem például az engem támogató Tiszáninneni Egyházkerületben is, a sárospataki diákoknak. Ez persze még a jövő, de ezt a jövőt én bizakodással nézem. Az pedig már csak szervezés kérdése, hogy ezért a magyar egyetemista is kreditet kapjon.

Említettem az amerikai oktatáspolitikát a diákok megszólításával, beszervezésével kapcsolatban, érdemes az izraeli oldalt is megnézni. Az izraeliek szívből vágynak múltjuk megismerésére, ez magyarázza, hogy a régészet nemzeti hobbi Izráelben, amelyet minden korosztály kedvtelve űz. Persze láttam Hácórban a Héber Egyetem diákjait is, akik kreditért és kötelességből vannak az ásatáson, de itt szó szerint tessék venni, amit írtam: az ásatáson történő részvétel ténylegesen hobbi sok ember számára. Közvetlenül mellettünk, a rámpa túloldalán egy izraeli család ásott: férj, feleség, legnagyobb gyerek. Ők a szemközti galileai kibucból jöttek át napokon keresztül, s igaz, sűrű felügyelet mellett, de jó egyméteres mélységig leástak. Örömmel fogadták őket, meg másokat is, akik nem a mi körzetünkben dolgoztak, de ugyanígy vendégként vettek részt a munkában. Itt nyoma sincs a viktoriánus kor szemléletének, amikor elsősorban úriemberek passziójának tartották a régészetet. Az idő, a pénz, a munkaerő hiánya mind olyan akadály, amit kreativitással és rugalmassággal kell leküzdeni. Ezért a feltárás „demokratikus”: nem számít, hogy vallásos érzelmek vezérlik az illetőt, vagy tudós érdeklődés, vagy kalandvágy, a lényeg hogy csákányt ragadjon. S a dolog a végére összeáll: a feszített munkatempó, a szabályozott és kemény munka, a kitűnő ellátás és a jó légkör meghozza gyümölcsét: ebben az éven Izraelben, ha jól számolom, 26 ásatás folyt. (A múlt időt azért használom mert döntően nyáron vannak az ásatások, ritka a kivétel ez alól.). Az országban pedig több tucat múzeum van, amelyek hihetetlen mennyiségű feltárt anyagot mutatnak be a Kármel-hegyi ősembertől az ottomán korszakon keresztül a modern időkig.

A fenti napirendre visszatérve bővebb magyarázatot igényel két kifejezés, a „pottery washing” és a „pottery reading”. Az aznap kiásott tárgyakat – többségükben cserépdarabokat –  vödrökben visszük vissza magunkkal a buszon a kibucba mindennap. A vödrök fülén vízálló cetli, ami szabvány az ilyen ásatásokon Izráelben. Ezekbe a vödrökbe aztán vizet engednek, s másnap délután vagy este jön a pottery washing, vagyis a leletek megtisztítása, szó szerint az „edénymosás”, amikor kis körömkefével tisztára mossuk a tárgyakat. Sokkal érdekesebb a „pottery reading”, tükörfordításban „edényolvasás”. Többet mond a hivatalos elnevezés, a „pottery sorting”: a leletek szortírozásáról, osztályozásáról van szó. Körbeülünk egy-egy vezető régészt, aki sorra veszi egy-egy terület előző napi cserépmaradványait, azonosítja a térképen, regisztrálják a helyet, időt, utána jön a kormeghatározás. A cseréptöredékek kormeghatározása nagyon fontos egy adott réteg vagy terület kormeghatározásában, sokszor pusztán csak ennyi áll rendelkezésre a datáláshoz. A cserepek kora pedig ma már egészen nagy pontosággal meghatározható, ha van peremdarab, minta, vagy ha ismerjük az adott kor kézművességét. Például egy középső-bronzkori edény fala rendkívül vékony (a szakirodalom csak eggshell-nek, vagyis tojáshéjnak hívja), míg az ezután következő korok, például a vaskori edények fala jóval vastagabb, és megmunkálásuk is láthatóan durvább. Vagy a színesebb díszítés csak a filiszteus kerámiával jelenik meg. Ezek tehát árulkodó jelek és hasznos információkat hordoznak. A legtöbb ilyen darabot fejből datálja a profi, de az alapmunkák is mind kéznél vannak a táskában vagy a bunker polcain. Van, amikor a leletek nagy többsége, akár 80-90 %-a is régészeti hulladéknak minősül – ezeket másnap szintén vödrökben visszük magunkkal vissza és egy helyen öntjük ki őket az ásatás környékén. Ezekből a résztvevőknek szabad elhozni szuvenírt hivatalosan is, természetesen a Héber Egyetem igazolása itt is szükséges. Így gyűjtöttem be magam is pár szép cseréptöredéket, vaskori vakolatot és csontot. Aligha lehet ennél szebb dekoráció egy bibliatudós szobájában!

A szakmai részleteket még hosszasan sorolhatnám, de talán nem mindenkit érdekel ilyen mélységben a téma. Ehelyett hadd beszéljek arról, hogy mennyire Janusz-arcúnak látom a régészetet a tapasztalataim alapján.  A régészeti munka során igyekeznek mindent pontosan és részleteiben dokumentálni. A terület pontosan felosztott, egy térképre vetített négyzetrácson van minden elhelyezve. De lézeres szintmérő és függőleges mérőrúd segítségével a kiásott tárgy mélysége is pontosan mérhető és rögzített. Az egyes rétegek is elkülönítettek (stratigráfiai módszer), és jól dokumentált, melyik réteg következik melyik után. Egyszerű hasonlattal élve olyan ez, mintha pontosan meghatároznám, hogy egy tortában egy adott mazsola melyik szelet melyik részén és milyen mélyen található. A cseréptöredékek és egyéb eszközök, módszerek segítségével egy-egy réteg, lakórész vagy épület kora is többnyire pontosan datálható. Ráadásul szinte minden tárgyat azonnal fotóznak, sőt az ásatás végén nemcsak fotózzák a területet, hanem drónfelvétel is készül. Minden dokumentált minden lehetséges módon. A régészet tehát egyrészt egzakt, nagyon pontos és objektív. Másrészt azt kell mondanom – s ebben rejlik kétarcúsága –, hogy nagyon pontatlan is. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az általunk ásott „square” -ből került ki a leletek legnagyobb része. Volt olyan nap, amikor több mint húsz (!) vödör cseréptöredéket vittünk vissza a kibucba.

​Türoszi tárolóedények (az alsót a szerző ásta ki).

Jómagam is kiástam négy ún. türoszi pytoszt, nagy vaskori tárolóedényt. (S bár mind töredékes volt, a katarzisom akkora volt, mintha legalábbis Attila sírját találtam volna meg. Olyan élmény ez, amit szavakkal nem is lehet kifejezni.). A más területeken dolgozók gyakran jöttek át hozzánk, és irigykedve nézték nap mint nap az újabb eredményeket. Számtalan edény, állati csontok, egy csonttű, medál, súlyok, mozsár, vályogpadka, csak hogy pillanatképekben felvillantsam a sok érdekes dolgot, amit egy 4x4 méteres terület rejthet. Olyan edényt is találtunk, amely unikum Izráelben. Bátran állítom, szeret a Jóisten: nem mindenkinek volt ilyen izgalmas és eredményes a fáradozása.

Jócskán sikerült tehát szert tennem személyes tapasztalatokra. Ezekből említek két példát. A második héten a vezetők úgy döntöttek, hogy a terület északi részén a rámpát arrébb kell költöztetni. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy még 50 centimért le kellett faragni az északi falból. Nyugodtan bontsuk le, leletmentés nincs, „régészeti hulladék” – tanultam az új kifejezést. Már erősen jöttek a vaskori leletek a leomló földből amikor kapcsoltak, hogy mégiscsak klasszikus aprólékosabb munkával kell lefelé mennünk. A leletek egy része addigra elveszett vagy elveszhetett. A módszertanban vannak lyukak és tévedési lehetőségek. A másik ilyen az interpretáció. Az egyes régészeti leletek, vagy akár teljes építészeti maradványok és struktúrák értelmezése sokszor bizonytalan. A területünk észak-keleti sarkában találtunk egy hatalmas fekvő követ (két méter fölötti hosszúságút, hogy pontosabban fogalmazzak). Megemelni ekkor még nem lehetett, mivel mélyen a földbe volt ágyazódva és az ásatási szint még nem járt ott. Minden régész álma Izráelben, hogy feliratot találjon. Persze azonnal megindult a spekuláció a területen dolgozók közt, hogy ez egy sztélé vagy macébá. Ha sztélé, akkor van rajta felirat a másik oldalon. Ezeken jókat derültem. Debreceni diákként még Karasszon Dezső professzortól megtanultam, hogy a sztélé finomabban faragott, ívelt, csiszolt kő mindkét oldalán. Pont a felirat miatt nem hagytak nyers, durva felületet. Ez a kő pedig pont nem ilyen volt. Kioktatni, megbántani egyik kollégámat sem akartam, ezért a találgatás végére úgy tettem pontot, hogy amikor Bob Mullins arra járt, feltettem neki a többiek előtt ártatlanságot színlelve a kérdést, hogy mi a különbség a sztélé és a macébá között. A válaszból mindenkinek kiderült, hogy ez a kő (egyébként mindannyiunk bánatára) valószínűleg nem sztélé. Ez a fajta spekuláció, találgatás mindennapos a régészetben. Bob ezért is mondta, hogy utálja az előzetes jelentéseket („preliminary report”), mert sok minden értelmezése változhat még. Izráelben népszerű az ún. „tell tour”. Vannak ásatások, ahol ezt nem engedik, máshol előzetes egyeztetéssel, van, ahol bármikor lehet menni és túraszerűen megnézni az aktuális ásatást. Mindennaposak voltak ezek Tel Ábel Bét-Maakában is, volt, amikor naponta több csoport is jött. Az izraelieket Nava kalauzolta, az amerikai látogatókat Bob. S ennek során is számtalanszor szakmai konzultáció, hipotéziscsere lett a beszélgetésből. Mire a leletek értelmezését publikálják, már jelentős szóbeli értékelésen megy keresztül minden, egyfajta „orális konszenzus” áll sok vitatott kérdés mögött. Ez mutatja, mennyire szubjektív sokszor az értelmezés a régészetben. Itt értettem meg, hogy legalább annyira sok hipotetikus magyarázat van a régészetben, mint a bibliamagyarázatban. Amennyire egzakt a régészet, legalább annyira hipotetikus is.

Nem szeretnék udvariatlan lenni, illő köszönetet mondani mindazoknak, akik támogatták izráeli tanulmányutamat. A Károli Egyetem Hittudományi karának doktori iskolája levette vállamról a repülőjegy kötségének terhét. Támogatta utamat a Dunamelléki Református Egyházkerület vezetősége, s itt a köszönet illesse Szabó István püspök urat. Támogatta utamat egyházmegyém, a Bács-Kiskunsági Egyházmegye vezetősége, s itt külön megemlítem Bán Béla esperes urat és Varga Nándor kollégámat; támogatást kaptam egykori sárospataki diákként, s mint az Ószövetség iránt elfogult teológus, Csomós József püspök úrtól, továbbá a zsinat külügyi osztályától, Ódor Balázzsal az élen. Mintaszerű támogatást kaptam egyetememtől és egyházamtól. Ezért hálás vagyok, s azt jó szívvel köszönöm.

Mivel lehet zárni egy ilyen beszámolót? Nem akarom „lezárni” – várom a jövő évet. Imádkozom érte, hogy újra ott legyek, lehetőség szerint már nem egyedüli magyarként…

Dr. Egeresi László