Vajon egy óra alatt hány szalagcímen fut végig a tekintetünk? Vajon negyedóra alatt hány embernek reagálunk ügyes-bajos dolgaira, megosztásaira, meglátásaira? Hány percet vesz igénybe egy-egy véleményünk megfogalmazása? Vajon hány műveletet hajtunk végre szimultán a számítógépünkön? Egyszerre fut a háttérben egy film, válaszolunk néhány kérdésre a telefonon, és közben próbálunk egy Excel-táblázatot kitölteni. A leves épp kifut a lábasból, a mosás véget ért, és mindezek mellett még egy videóhívásban is vagyunk. Folyamatosan megosztott figyelemmel élünk. Gyorsan, minél több dologgal végezni szeretnénk, hogy aztán újra három vagy négy feladat tornyosuljon előttünk.

Kicsit olyan ez, mint azok a számítógépes játékok, ahol minden oldalról érkező tűzgolyókat kell elkapni. Eleinte csak lassan érkezik egy, majd gyorsul a játék és a mező több részén is fel-feltűnnek a lángok. A sokfelé elszóródó figyelmünknek köszönhetően szinte már képtelenek vagyunk elmélyülten koncentrálni. Amint valamihez hozzákezdünk, az elménkben toporzékolnak a többiek: velem is foglalkozz, engem is vegyél fel a listádra, én is rád várok! Olyan hangosak ezek, hogy már nem is emlékszünk, milyen lehetett utoljára csendben lenni.

A hangzavarral – ami lassan olyanná válik, mint amikor a koncertek előtt szűnni nem akarva hangol a zenekar – együtt nő bennünk a hiányérzet. Valamilyen megoldás kell. A sok feladat elől aztán vagy elmenekülünk és bezárkózunk valami monoton függésbe – ülünk a kanapén a laptoppal az ölünkben és ismétlődő mozdulatokkal süppedünk bele egy sorozatba, játékba, böngészésbe, vagy megadjuk magunkat és hagyjuk, hogy ide-oda hánykolódjunk, feldobjon a víz, majd magával húzzon a mélybe és engedjük, hogy a határidők vagy épp a híváslistánk uralkodjanak felettünk. Megoldásaink leginkább a gyorsételhez hasonlítanak. Gyors, ízfokozott és olcsó – rövidtávon. Hosszútávon azonban megbetegítő.

• „Miután elbocsátotta a sokaságot, egyedül felment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett egyedül volt ott.” Máté evangéliuma 14. rész, 23. vers

Jézus körül tolongtak a betegek, a megszállottak, az Igazságot keresők, az örök vitatkozók, a kíváncsiskodók. Egyesek arra vártak, hogy meggyógyítsa vagy megszabadítsa őket, mások, hogy jóllakhassanak. Előfordult, hogy arra kérték, három mondatban foglalja össze az élet értelmére és céljára vonatkozó tanítást. Mindeközben 72 tanítványt készített fel, hogy útra keljenek gyógyítani, tanítani és Isten országának eljövetelét hirdetni, és igyekezett megválaszolni az összes naiv vagy értetlenséget sugárzó kérdésüket. Hogy lehet ezt bírni?

Jézus földi szolgálatát megelőzte egy 40 napos böjt a pusztában. Felkészülési időt hagyott magának. Sőt, ahogyan a fenti igéből is kiderül, szolgálata közben is szakított időt arra, hogy Ő és az Atya együtt legyenek. És mi? Vajon nem rettegünk ezektől az időktől? Nem az ilyen magányos órákban, az egyéni csendességre szánt időben kattog az agyunk leginkább? Jézus vajon hány arcot idézett fel a napjából? Hány olyan beteget, akiről tudott, de végül nem gyógyította meg? Valószínűbb azonban, hogy ott fenn a hegy tetején Ő és az Atya együtt voltak, és ebben a kapcsolatban mindennek helye, rendje, oka és célja volt.

Hogyan kapcsolódunk ehhez a történethez?
A sok inger, a gyors és feldolgozhatatlan információmennyiség nemhogy eltelítene minket, hanem mint ahogyan a gyorskajákra jellemző, a rövidtávú teltségérzet után még éhesebbek leszünk. Ezért azok a tevékenységek, melyek rövidtávú boldogságot ígérnek, valójában még jobban kiüresítenek minket. Csak néhány példa: az elvégzett feladat után érzett öröm, egy sorozat, az anyagi célok beteljesítése, az internetes rendelés, vásárlás. Ráfüggünk ezekre, és aztán a nyomukban egyre mélyebben érezzük a lelki éhséget. De akkor mit tegyünk?

Felejtsük el a lelki éhség csillapítására odavetett gyorsételeinket! Erre való a böjt. Böjtöljünk, hogy jóllakhasson a lelkünk azzal, ami igazán a tápláléka: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik.”

Az étkezéshez azonban oda kell ülni, nem sebtében bevágni néhány falatot egy-egy kiharcolt rövidke szünetben, hanem prioritásként kell kezelni az időt, ami a lelki táplálásunk ideje. Pont, mint Jézus: fel kell menni a hegyre, ahol te és az Atya együtt vagytok.

Eugene H. Peterson a naptárába feljegyzi ezeket az időket, amelyeket az Istennel való találkozásra tart fenn. Nem a „maradék időbe” próbálja bezsúfolni, hanem lefoglalt ideje van ennek. Ugyanis maradék idő nincs. Ha egy feladatot kilövünk, jön helyette három, majd kilenc és így tovább. Ez a böjt egyik lehetősége: magunkat fegyelmezve rászánhatjuk az időnket arra, hogy rendesen táplálkozzunk Isten Igéjével.

De, ha nem megy, akkor mi van? Mi van, ha a csendben felnőnek a gondolataink, a saját hangzavarunk erősödik fel? Naivak lennénk, ha azt gondolnánk, hogy mindez elszánás és elköteleződés kérdése, hiszen olyan sokszor a minket körülvevő valóság irányítása alá kerülünk, tehetetlenek vagyunk. Igen, ha egyedül vagyunk mindebben, akkor valóban azok vagyunk.

De a böjt arra is emlékeztet minket, hogy mi Krisztus testébe tartozunk, van mögöttünk egy egész közösség, aki támogat, hordoz, int és nevel minket.

Hogy, amikor nem ülünk oda ahhoz az asztalhoz, akkor odaültet. Mennyivel hamarább ül valaki oda az ebédlőasztalhoz, ha egy egész család várja, mint amikor egyedül van, és valójában mindegy is, hogy délben vagy egykor ebédel, esetleg délután négykor.

Legyen az idei böjtünk vállalása, hogy valódi táplálékot veszünk magunkhoz! Üljünk oda az asztalhoz, és Isten Igéjével töltsük meg magunkat, hagyjuk, hogy formáljon minket, hogy megszüntesse az éhséget! Jelöljük ki az „étkezés” idejét és ha elesnénk, akkor kapaszkodjunk össze a keresztyén társainkkal: a gyülekezetünkkel, a hívő barátainkkal, a családunkkal!

Szászné Lázár Eszter Csenge
A szerző református lelkipásztor