Már nem tudom, hova siettem, annyi biztos, hogy eredménytelenül.  Délután fél hatkor a Váci úton autóval a belváros felé… Mit is képzeltem? Hogy majd odaérek időre? Alig kormányoztam, csak sodródtam a négysávos úton.

Már vagy húsz éve élek vidéken, a fővárosi forgalom nem is igen érthető a számomra. Most is… mi ez? A négysávos út hirtelen hatsávossá szélesedik alattam… az én sávom jobbra hajlik, fejem fölött a tábláról bevillan a szöveg: Árpád híd… Árpád híd?! Hé, én a belvárosba igyekszem, sávot kell váltanom, balra, balra, engedjenek…! Jaj, itt valami sávelválasztó járdasziget húzódik… Már mindegy, átvágok rajta!... Hosszú csusszanást éreztem, a nyakam nagyot rándult, valami koppant, az autó keresztbe fordult, végül megállt.

Kóválygó fejjel, remegő lábbal kiszálltam. Ott álltam a Váci út közepén, a legnagyobb csúcsidőben, s körülöttem, mint valami érzéketlen gépezet, hömpölygött a forgalom. Rémülten láttam, hogy az autóm egy, a túloldalán kétarasznyi magas járdaszigeten akadt fel, ráadásul keresztben, mint valami sorompó. Bármelyik pillanatban belém rohanhat valaki! …S ha jön egy rendőr! A jogosítványom biztos, hogy elveszi... Mit csináljak?!

A pánik ott ólálkodott körülöttem. Dühösen gondoltam arra, hogy egyedül vagyok. Felhívtam az Autóklubot, és remegve a segítségüket kértem. Valami autómentő teherautóról beszéltek, aminek csörlője van, s hogy kábé két óra múlva tudnak odaérni, és hogy mindez… Mondtak egy, a fele nyugdíjamnak megfelelő összeget, annyiba kerül. Megköszöntem és letettem a telefont.

Eszembe jutott, hogy imádkozni fogok. Ettől hirtelen megnyugodtam. Hogy is gondolhattam, hogy egyedül vagyok! Vele kell beszélnem, Vele, személyesen! Behunytam a szemem, s így, kirekesztve a Váci út porát, szelét, dübörgését, valami ilyesmit dadogtam: Uram, köszönöm, hogy hallasz engem… Köszönöm, hogy itt vagy velem most is, itt, az út közepén! Egyedül csak magamat okolhatom azért, ami történt... Köszönöm, hogy segítesz kijutnom ebből a lehetetlen helyzetből…

Itt tartottam, amikor azt hallottam, hogy megáll mellettem egy nagyobb jármű. Kinyitottam a szemem. Egy különös, nyitott platójú teherkocsi állt ott. Egy autómentő teherautó! Csörlővel s mindennel, ami szükséges!

Két jóarcú fiatalember szállt ki a vezetőülésből. Nem volt szárnyuk, munkaruhát viseltek. Mondták, hogy véletlenül jártak arra. Egyikük benézett a kocsi alá, s megnyugtatott, hogy ott minden rendben, nem nyomódott meg a fenéklemez. A másik a következő percekben kötéllel összekapcsolta a két autót. Várt, míg leáll a forgalom, és egyetlen piros lámpányi idő alatt levontatta a járdaszigetről szegény kocsimat. Még egy biztonságos helyet is talált neki. Társával szóltak hozzám néhány bátorító, férfias szót. Aztán villámgyorsan beültek az autójukba, és ahogy jöttek, továbbrobogtak. Én meg ott álltam, és megrendülten bámultam utánuk. Évek teltek el azóta, de lélekben ott állok ma is, és nézem, ahogy eltűnnek a forgalomban.

Uram, mostanában egyre gyakrabban érezzük,
hogy életünk autója megrekedt
a gazdasági válság, a politikai válság,
a lelki válság magas sávelválasztó járdaszigetén.
Saját erőnkből nem jutunk tovább!
Kérünk, Urunk, adj nekünk
élő, lángoló, feltétel nélküli hitet!
Kérünk, juttasd eszünkbe,
hogy bajban első teendő: az imádság.
Nem a telefonálás,
nem az őssejtkivonat,
nem az országos gyűjtés,
hanem az imádság:
a bizalommal és hálával teli,
őszinte beszéd az Úrral.

Ámen.