„Néha arra gondolok, hogy a szégyen a maga kínosságával és értelmetlenségével több kárt okozott a jóságra és boldogságra való törekvésünkben, mint bármely más rossz tulajdonságunk." C.S.Lewis
Avanti, ragazzi di Lónyay!
Megelevenedtek a gyerekhősök, a fiatal forradalmárok, az ellenségek, a mártírok. Feldübörögtek a harckocsik, eldördültek a fegyverek. Találkozott a múlt és a jelen. A lónyays diákok nem felejtik ötvenhatot, de bizonyára mindig emlékeznek majd a forradalom hatvanadik évfordulójára is.
Kezdődik a suli. Az ajtóban igazoltatják a diákokat. Barátságos, ám szigorú a beléptetés. Az eredmény nem marad el: elfognak néhány beszivárgó ávóst. A felkelőközpont főhadiszállását az aulában rendezték be.
Fegyveres fiatalok rohangálnak fel s alá, a sebesülteket hordágyon cipelik, a kapcsolatot tábori telefonon tartják. Zakatol az illegális nyomda, csúcsfordulaton a kórházi műtő, közben az udvaron felállított tábori konyhában sül az ellátmány: illatozik a meleg kenyér és pogácsa. Nyolc órakor megszólal az iskola rádiója, a felkelőközpont parancsnoka szól a fiatalokhoz. A Lónyay utcai Református Gimnáziumban így indult a tanítás az ötvenhatos forradalom hatvanadik évfordulójára emlékezve.
Mikes Adél forradalmár, 12. A osztályos diák fogad a kapuban. A lány azt mondja, hogy az igazgató úr és a történelem tanár ötlete volt a rendhagyó ünnepi megemlékezés. A korhű ruhába öltözött lány oldalán kalasnyikov lóg. Elárulja, hogy valódi a fegyver, de azonnal megnyugtat, hogy nincs élesítve.
A forradalmi központban Pongor Gábor ének-zene tanár, a 12. A osztályfőnöke kalauzol el.
– Az igazgató úrnak köszönhetően, a tizenkettedikesek tevékeny közreműködésével érkeztek a harci járművek, valamint a légvédelmi ágyú az iskolaudvarra. A gyerekek segítettek berendezni a terepet. Így lehet igazán közel hozni 56-ot hozzájuk, sokkal közelebb, mintha a „szokásos” énekes-verses műsort hallgatnák ünneplő ruhában. Számukra, sőt nekünk, pedagógusoknak is hatalmas kaland ez a nap.
A tanár úr aztán bemutat egy lódenkabátos fiatalembernek, akiről hamar kiderül, hogy ő a felkelőközpont vezetője. Szántai Attila tizenkettedikes diák ott kezdi, ahol az osztályfőnök befejezte: mindenki számára nagyon különleges esemény a mostani ünnep.
– Most nemcsak egyszerűen megemlékezünk a hősökről, hanem eljátsszuk a korabeli eseményeket. Mindannyian szembesülünk azzal, hogy milyen állapotok lehettek ötvenhatban Magyarországon. 1956 nemes forradalom volt, amikor egy kis nemzet föllázadt a világ egyik legnagyobb hatalma ellen. A magyar nép nem hagyta, hogy minden további nélkül lövöldözhessenek a békés tüntetőkre.
Október 23-ra szükség volt, hogy megmutathassuk: megvédjük a hazánkat. A mai nap nekünk, mostani fiataloknak lehetőséget adott arra, hogy megélhessük, és megérthessük: az ötvenhatos forradalmárok olyan idős srácok voltak, mint mi vagyunk. Mekkora lélekjelenlétük lehetett, hogy szembeszálltak a hatalommal! – sorolja Attila, majd így folytatja: hála Istennek ma Magyarországon békében élhetünk, szólásszabadság van, és mindenki oda mehet, ahová csak akar. Ha ezeket a jogokat megtarthatjuk, remélem, soha nem lesz szükség arra, hogy fegyvert fogjunk és védekeznünk kelljen másokkal szemben.
A diák után pedig Zombory Miklós, Ferencváros alpolgármestere mesélte el egy kitörölhetetlen emlékét kilencéves korából.
– A forradalom idején gyerekként untuk magunkat a pincében, és a Lónyay 41-ből megpróbáltunk átmenni a 43-ba, a 45-be, ahol ma is lakom, majd tovább egészen a 49-es számú házig. Ahogy kilöktük a téglákat, keletkezett egy kis lyuk a Boráros tér felé. A barátommal már csak azt vettük észre, hogy két tank áll ott, és az egyik ágyúcsöve éppen az ablakocskára irányult. Annyi időnk volt, hogy hátraszaladtunk, ahol a ház tartófala bástyaként szolgált nekünk, de már hallottuk is a géppuskaropogást. Az oroszok valószínűleg azt hitték, hogy az ellenség bujkál ott. Ha akkor nincs annyi lélekjelenlétünk, hogy elbújjunk, ma nem beszélgetnénk itt a Lónyayban – mesélte Zombory Miklós.
A felkelőközpontból kilépve katonai dzsip szeli át az udvart, rajta forradalmárok.
Távolabb, a mobil tábori kemencében pogácsa sül. Cserép Árpád, a hadikonyha-hagyományőrzők vezető szakácsa szívesen mesél a különös szerkezetről. – A mobil tábori kemencét 1901-ben rendszeresítették Magyarországon. Korábban az volt a gyakorlat, hogy a helyben talált kemencékben sütöttek, így látták el a katonákat. A mobilkemencét szekérvázon hordták, és hat másik szekér tartozott hozzá, amin a lisztet, a tűzifát és a személyzetet szállították. A kemencében menet közben is tudtak sütni, és a menetoszlop nyugodtan folytathatta útját – meséli és megkínálja a haditudósítót egy forradalmi pogácsával.
A következő állomáshelyem egy második világháborús amerikai dzsip, ahol Tóth Csaba Csongort, a Lónyay igazgatóját faggatom az élménydús ötvenhatos megemlékezésről.
– A hatvan évvel ezelőtti történések a diákjainknak és szüleiknek is a történelem egy lapja. Szerettük volna ezzel a történelmi játékkal élővé, elképzelhetővé tenni számukra. Megmutatni, hogy hozzájuk hasonló fiatalok áldozták az életüket a hazáért, a magyar szabadságért. A nap megszervezésében sok segítséget kaptam kollégáimtól. Jenei Miklós állította össze a szakmai anyagot örténelmi források felhasználásával. Szabó Győző magyar-olasz szakos kollégám pedig az olasz kapcsolatokat ápolja, meghívta közénk Gianluca Borghese kultúrattasét. Az a reményem, hogy diákjaink ezzel a nappal is fontos impulzust kapnak, ami megerősíti bennük a hazaszeretetet és a haza iránti elkötelezettséget. Tudom, hogy napjainkban divat máshol új hazát találni, de jó, hogy most elmondhatjuk, ez a föld a miénk, és itt képzeljük el az életünket.
Alig fejezzük be az igazgató úrral a beszélgetést, drámai események következnek. Felhangzik az iskolarádió: „Kettes osztag, kettes osztag, a Szamuely utcán T 34-es szovjet harckocsioszlop közeledik. Egy kísérő páncélos leválik a kötelékről és az iskolaudvar bejárata felé tart! Kettes osztag foglaljon lőállást a második emeleten. Molotov-koktél dobására kiképzettek felkészülni!”
Pillanatokon belül feldübörög az udvaron a páncélozott harckocsi. Benne egy szovjet tiszt, akit Kozma Károly orosz hagyományőrző alakít. Nagy erővel nekihajt az udvaron összetákolt barikádnak. Az iskolaablakok megtelnek diákokkal.
Mindenki a harckocsira tüzel, majd néhány forradalmár felugrik a páncélozott lövészjárműre. A páncélos vezetője apróbb sérülésekkel megússza a támadást, kimászik, a felkelők elfogják, és a gimnázium orosztanárnőjének segítségével kikérdezik. A Genfi Egyezménynek megfelelő bánásmóddal őrzik a felkelőközpontban. Példát mutatnak emberségből, tisztességből.
Estére azonban az iskola elesik. A nyomasztóvá váló orosz túlerő miatt az épület már nem tartható tovább. A polgári lakosság életének megóvása érdekében elrendelik az iskola kiürítését…
Budapest, 2016 októbere
Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás
Az iskola 56-os megemlékezésének támogatói:
Budapest Helyőrség Dandár
Központi Nyilvántartó és Hadkiegészítő Parancsnokság
Budapest Főváros Védelmi Bizottság
Báró Podmaniczky III. János Honvéd Egyesület
Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság
Delta Polgárőrség
Rákosmente Önkéntes Polgári Védelemi Szervezete
Dr. Gianluca Borghese, Az Olasz Nagykövetség kulturális attaséja
Zombory Miklós alpolgármester
Herczeg Pál professzor
Kozma Károly
Hagara Gábor
Virág Mihály
Szigyártó László
