Táborba indultam hátamon a házammal, ahogy a csiga, mert a szükséges ruhanemű és egyéb mellett, cipeltem egy papundekliből készült bábfalat, s hozzá bábjaimat. Akik maguk közé hívtak, nem ismertek még, ilyenféle szerepet vállaló kedvemet se. De tudtam, lesznek ott kisgyerekek.

Öreg autóm már rég cserbenhagyott, a párom vitt ki az állomásra. Budapestre érkezve a Déliből át a Nyugatiba, egyik metróról a másikra szállva nem volt egyszerű, ezerféle batyum igencsak húzta vállamat, de az onnan induló újabb vonat már Piliscsabáig vitt, ahol vártak az állomáson.

Arra azért nem számítottam, ami ott a pakkomból kerekedett, este az aprók szüleikkel együtt az asztal elé csücsülve lesték, mi készül. Előbb csak várakozón – mi lesz ebből –, ám ahogy elkezdtem bábozni Bab Berci történetét – ki mást vittem volna –, fura mozgolódás támadt a túloldalon. Látni nem láttam őket, a zajból következtettem, mi történik a bábfalon túl. Mert miközben Bab Berci szokása szerint tüsszögött, sóhajtozott, zsémbelt, lassan minden gyerek köré sereglett, tülekedtek, nyújtózkodtak, hogy elérjék, s majd feldöntötték az asztal tetejére állított, könnyen billenthető papundekli paravánt…

Hát még amikor a mese szerinti jóféle tündér felbukkant, és Bab Berci jót remélve, mégis félve, rettegve, kétségbeesve tóba hajította az ajándékba kapott, kitudjamivanbenne szelencét… Persze folytattam rendületlenül, olykor a bábos, máskor meg a bábot váltó kezemmel oda-oda kapva az ingatag, tőlük elválasztó bábfal felé, nehogy rájuk zuhanjon. Hisz a csodapatikába betérő, elégedetlenkedő, értetlen vevőket dühösen hadonászva próbálták volna jobb belátásra bírni. Meghökkenve éreztem, hogyan érintik bábokba bujtatott kezemet az aprók…

Aztán elhallgattam s kibújtam a paraván mögül. Akkor jött az igazi haddelhadd! Csak ennyi? Nincs is vége! Még, még, még! Nem akarták érteni, hogy holnap is van nap, meg este is, és akkor majd, újra, azután is újra…

Az egyik kislány, Miri két kezébe temette az arcát és hangosan bömbölt. Igaz, olykor kibontakozott saját karjainak sötétjéből, de épp csak azért, hogy követelje a folytatást. Még fenyegetőzött, fogadkozott is. Ő bizony nem fekszik addig le! Nem és nem! Végül csak elindult szobájába, de látszott rajta, mennyire keseríti-háborítja, ez a nincs tovább, hogy a bábozásnak ilyen hirtelen vége szakadt.

Másnap reggel éppen a reggeliző asztal melletti székre készültem letelepedni, amikor Miri érkezett a szüleivel és testvéreivel. Rögtön észrevett s máris ott termett, nem is előttem, a székem mellett, de még így se egészen igaz, mert hisz ezt mondta:

– Én a Bab Berci mellé ülök!
Jó hangosan mondta, hogy mindenki hallja, aztán leült. Oda mellém. És az ebédnél is, meg a vacsoránál is, és másnap is, sőt, azután is mindig. Mindenki látta, elfogadta, már szinte magától értetődő volt, hogy az ő helye a mellettem levő szék.
Ám búcsúnap reggelén már a gyerekek asztala felől integetett nekem. Igen, onnan, és igen, nekem. Nem jött oda hozzám. Mert előző este befejeztem, s mert látta – bejött nézni a szobámba –, ahogy a táskámba pakolom a bábokat és összecsukom a paravánt. Egyszer volt, hol nem volt Bab Berci. Nem volt kiért odaülni. Hiába tudtam, amit tudtam, fájt kicsit, hogy így… hogy nem engem, hogy nem mellém.

Valamivel később, Kárászon a könyvtári bibliakörös táborban bábozni készültem a gyerekeknek. Már minden a helyén volt, tulajdonképpen már őket vártam. A bábokat odakészítettem József történetéhez a paraván mögé, a székeket is körberaktam, épp csak sóhajtásnyi időre vágytam volna, egy villanásnyi fényt markoltam volna még a kézbe fogható dolgokért. Ezért, nem ezért, a legszélső székre ereszkedtem. Még a szemüvegemet is levettem, s úgy, összehajtatlan szárral tettem a mellettem lévő székre.

Akkor nyílt az ajtó, Lilla jött. Aprócska, törékeny kislány. Belépve is ott maradt, tétován álldogált az ajtónál. Tudta, még nem csengettem, még nem hívtam őket, s tán tartott is attól, hogy zavar az előkészületekben. 

– Bejöhetek? – kérdezte alig hallhatón. 
– Hát persze, éppen szólni készültem – igazoltam rögtön, pedig arra a lélegzetvételre azért még szükség lett volna.
Fel se pillantva vártam, hogy letelepedjen. Hisz odakészítettem már. Mindig tülekednek a jó helyért, ahol szemben lehetnek a bábfallal. De semmi nesz, se széknyögés, se csisszenés, se csosszanás, állt ott, ahol volt, mint aki nem tudja, teheti-e, amit szeretne. Vajon mit akar, miért nem mozdul? Végül megelégelve téblábolását, sürgető, türelmetlen mozdulattal mutattam körbe:
– Válassz hát! Oda ülsz, ahova akarsz, hisz te vagy az első!
Ő nem mozdult, csak állt és rám szegezte tekintetét. Rám? Felém? Mit akar? Engem néz egyáltalán?  Nem, nem engem, vettem végre észre. A mellettem levő szék felé mozdulna. Csak nem épp az kell neki? Az oda letett szemüveg van neki útban?
– Ide akarsz ülni? De hát nem látod, annyi, de annyi hely van?
– Oda szeretnék! – sóhajtotta számomra még mindig érthetetlen vágyakozással.
– De hát miért épp oda? – kérdeztem már-már türelmetlenül, felemelve, orrom fölé illesztve szemüvegemet, de karommal újra, még mindig, a többi szék felé mutatva.
– Mert szeretlek téged – ért fülemig a szívemet hasogató suttogás, szavam akadt, csak bólintottam, miközben ő különös ragyogásba fúlva megindult felém.
De akkor engem, jaj, engem, aki azt mondja, aki azt hinné, aki mégsem látja, engem szégyenemben majd elnyelt a föld. Hogyneméreztem, hogynemláttam… Még most is, ahogy visszaidézem. Ezt a nem értést. Csapnivaló magamat. És azt a másikat, a bábozásért küzdő Mirit is elém hozta.
Lassan eszméltem, miért is nem engem, miért is mellém, s már tudom is, értem is, amit Miri mondott, és amire Lilla vágyott. Hogy az a szék meg ez a szék. Kié? Mert nem rólam van szó, s ha nem rólam, hát nem én, nem enyém, ez se, az se, csak éppen, csak akkor, amikor értük találom meg, aki mellé, ha én, ők is mellé ülnének. 

Ablonczy Ágnes