Ideje van – Szubjektív benyomások a Prédikátor könyvéhez a 21.században

Hiányzik az az idő… talán az a régi szép, 
amiről azt mondják, nem bölcs dolog kérdezgetni, hová lett.
Lehet-e újra ideje annak, aminek régebben talán ideje volt, 
és ami lehet, hogy ma már idejétmúlt?
Lehet-e ideje az életnek a nap alatt, a teljes életnek?

Hiányzik a lassú séta, a nem-sietős. A lépdelés, a cél-nélküli merengős.
Hiányzik a diótörés, meg a törés hangja, 
és hiányzik a diófa, melyről azt mondják, az ember az unokáknak ülteti. Mert csak akkor kezd teremni, s mert kell hozzá idő, hosszú idő. 

Elnézem most ezt az üres csészét, rá sem eszméltem, hogy már rég megittam belőle a kávét. Hiányzik a kanálcsendülés, és a csendülés nyomán zúgó csend a csészében. Az egész hiányzik, elejétől a végéig, mindenével.
 
Sietnem kell. Nem tudom hová, de bennem maradt ez a sietés, 
ez már csak én vagyok, sőt te is, mi is, siető emberek.
Néha csak néhány perc kellene, néha néhány nap –
csak hogy visszatalálhassak valamihez, amit elvesztettem, 
amit egy kis időre szem elől vétettem. 
Majd hátha a karácsony… de néha az sem, mert nem volt időm adventelni, érted? 
és emiatt nem is úgy sikerült idén. Félek.

Pedig az a hiányzó idő…

A konyhában poharakat öblögetek, és úgy sietek, úgy kapkodok, 
hogy minden egyes tárgy a másiknak koccan, meg ütközik. 
És rohanok, sietek, forgatom a törlőruhát –
csak mondaná meg valaki, hogy hova tudok én úgy sietni, tél végén,
mikor a fű se nő, a szél se fú, 
Mi dolgom van más, mint végigélni még az utolsó téli napokat, 
a kristálytiszta napokat és az egyre később esteledőket, 
hogy még sötétedés után lassú sétára indulhassak.

Ki tudná megmondani, hogy miért sietek hát úgy, hiszen se dolgom, se valódi sietségem nincsen, 
csak annyi, hogy lenni.

Ó, a hiányzó idő, melyről tavaly év végén álmodtam, 
hogy majd most, majd az új évben, talán a böjtben,
majd felkeresem és megkeresem, felhívom mind, akiket rég láttam, 
mind nekifogok annak, amihez tavaly addig nem, 
rég halogatott dolgaimat mind előkeresem, melyeket az idő szűke miatt eddig halogattam, 
mert majd a böjtben lesz rá idő, 
majd akkor lesz idő, hiszen ideje van, 
lassan egymás szemébe nézni, és lassan sült húst lassan ízenként érezni, 
és ideje lesz lassan és szépen és elmélyülten beszélgetni, “mint akkor régen”, 
bár valaki megmondaná, hogy milyen is volt az… 

Milyen régen is volt az, 
amikor el lehetett tölteni egy egész kerek tíz percet, hogy meg nem szólalt volna valami. 
Egy hang, egy kis csilingelés… nem angyal, de telefon, 
Jelez itt is, ott is, 
ki távol van, hát üzen, 
és ugyan mit keres is most köztünk az a valaki más, 
amikor mi itt egymásra szeretnénk figyelni? 

De meg is szoktuk, a kutatók szerint néha még hallucinálni is lehet a telefonértesítések hangjait, mikor nem is szólt senki, akkor is néha halljuk… 
és ezeket a hangokat halljuk, 
miközben nem hallom az előttem ülő hangját, 
mert már azon gondolkodom, mit akart az a másik, 
és azt várom, mikor akar valaki is tőlem valamit, amire nekem azonnal reagálnom kell, hogy “mondjad, mi az, itt vagyok”, 
és miközben ott vagyok, 
nem vagyok itt. 

Hogy ott vagyok sok helyen, ahol valójában nem vagyok, 
egy néhány napja ott hagyott fénykép a hírfolyamban, 
egy mosollyal az arcomon, 
de esküszöm, azóta változott az arcom, 
ó, ne higgyétek, hogy igazán az lennék, 
csak meg akartam örökíteni, hogy lássátok, ilyen is.
Sokat mosolygok én, csak nem tudja senki sem, 
mikor elalvás előtt, vagy a kora esti órákban, mikor gyorsan sötétedik, 
van ez a szorongás, hogy mi van, ha nem elég, 
nem elég az időm valami értelmesre, 
valamire, aminek valódi jelentése van, 
hogy mi van, ha nem tettem meg mindent, mire időm adatott.

Mert azt mondják valakik nagy zajjal odakint,
most van igazán kitüntetett idő, 
most van soha nem visszatérő alkalom, 
aki nem most veszi, lemarad, 
aki nem iratkozik fel, késő.
“Még ma!” – rendeld meg még ma, hívd fel még ma.
Csak 24 órád van, hogy bedobd a nevedet a kalapba, 
mert sorsolás következik, és hátha a miénk lesz,
a nyertes autó, a nyaralás, a valami –
mindig valami, amit meg lehet nyerni. 
És nekünk, magunknak kell itt rájönni, hogy közben mit vagy kit lehet elveszteni.

Öregedni sem lehet úgy tisztességesen, 
hiszen úgy kell tenni, mintha mi rajta kívül állnánk, 
mintha nem telt volna el ez a néhány év, vagy akár évtized,
sokan tagadják az életkorukat, 
“letagadhatnál egy húszast”, és mi ennek úgy örülünk, 
mert az idő ellenség?

Mindig minden gyorsabb és gyorsabb, és egyre kevesebb időbe telik, 
míg letöltünk egy filmet, 
míg kihozza a megrendelt készüléket a futár, 
mintha már az időtől is, mint a végső akadálytól, meg lehetne szabadulni, 
mintha kicseleztük volna, megtaláltuk volna a módját, hogyan legyen örökre érvénytelen. 

Hiszen azt sugallják, hogy ha vársz, akkor az azt jelenti, te rosszul jártál, 
rosszabbul, mint mások, 
ha várnod kell, ha időbe telik, akkor valaki nem végzi jól a munkáját, 
ha vársz, akkor vesztes vagy – 
veszítesz, ha vársz, 
és véged, ha várnod kell.

Mert mi az, hogy várni kell? Mint felnőtt óriásgyerek, 
Üvölt az autóban, “menjél már te nyomorult, mire vársz, miért nem előzöl.” 

Elmegy a wifi, vagy az áram, és hirtelen cél nélkül kerengünk körbe a lakásba, 
most ugyan mitévők legyünk? 
A mostunkért is óriási versengés zajlik, hiszen érkezik megannyi tolongó ajánlat, “most engem nézz, most engem”, “most ide nézz, ide rám”,
“most engem olvass”, “engem kövess”, “tőlem vedd meg.” 

Csupa zaj és hadarás, meg minden verhetetlen ajánlat, csak most, csak itt… 
És össze van keveredve, hogy mi az igazán lényeges csak most és csak itt, 
csak épp arra nem tudok figyelni, ami igazán van, 
Az egész valóságérzetemet borítják föl, 
és eltávolodik az, ami hozzám igazán közel van jó helyen, 
és közel hozzák azt, amivel távolról sem kellene annyit foglalkoznom. 

És nem én döntök immár, hogy mire van időm és mire nincs, 
hogy mire érdemes adni és mire nem, 
mert az időt kívülről kongatják meg doboltatják, 
meg azt írják rá az e-mailekre, hogy “fontos” meg “sürgős”, 
és olyan ma már nincsen, hogy “ez várhat még”, 
a ma nincsen, mivel 
minden már “tegnapra kell”, sőt kellett volna. 

Az a hiányzó, kellő idő, ami kellene még, hogy tudjam, 
melyik könyvet kell és érdemes elolvasnom, 
Melyik az a félsor, mely örökké velem lesz,
A legnehezebb órákon, amikor közel a magány és a halál,
mit nézzek, mit lássak még – 
mire érdemes kattintani, vagy mi az, ami teljesen érdektelen. 
Mert az időt kiárusították, és üzleti modellek épülnek arra, hogy nekem időm van és azt hogyan lehetne eladni,
mert a nézettségi mutatók alapján profitál a cég, 
és ők azt szeretnék, hogy minél több időt náluk töltsek el, 
hogy minden másodpercem elteltével garasok csendüljenek, 
megkoccanjon az a harminc ezüstpénz a bársony tasakban. 

Hiányzik a tiszta gondolkodáshoz az idő. 
Átlássam, megértsem, egyáltalán eligazodhassam ebben a kuszaságban. 
De sürgetnek máris, hogy van itt még sok újdonság,
Félbeszakítanak, hogy “breaking news”, a vezető hírek – ebből is van négy egy órában, és minden időzónában ennek többszöröse. 

Mert azt mondják, azt üzenik, 
nem jó az, amire én figyelek, 
nem elég jó.

De csak egy kell mindközben, mindahány között:
Az a hiányzó idő.

Arra, hogy felhívjam azt, akit …
Akivel én igazán beszélni akarok, 
akinek olyan jó lenne most a hangját hallani, 
akiről tudni szeretném igazán, hogy ma mit csinál. 

Bárcsak mondta volna valaki, hogy Te vagy most a dolgom, 
annyi a dolgom, hogy Veled legyek, hogy egymásra figyeljünk, 
hogy mi lehet most fontosabb ennél a világon. 

A hiányzó idő, mely ahhoz kellene, hogy jól tudjak dönteni, 
hogy melyik csomagot vagy előfizetést válasszam, melyik cipő illenék a legjobban a szép ruhához, 
az idő, hogy megismerjem az apróbetűs részeket, hogy nehogy rászedjenek, rajtam nyerészkedjenek, 
az idő, hogy ne ócskát vegyek, sőt, semmi feleslegest - 
csak hát az idő, az idő nincs, nem létezik, 
nem hagynak időt, mire megérthetnénk és kiforrna,
kialakulhatna, meghozná azt valahogyan az idő, 
hogy erre van –, 
emerre meg nekem semmi szükségem,
megnyerhetem az egész világot, 
miközben lelkem kárt vall.

Nem forr ki ma az idő semmit sem, 
és ma már nem is gyógyít talán, 
mert ahhoz, hogy az idő gyógyítani tudjon, 
ahhoz haladnia és telnie kellene, 
de néha csak úgy megállnia,
megszívnia magát a télutó Napjának dús párájával.
Mert ha nem tudok várni, honnan is tudhatnám, hogy mi vagy ki vár még rám…
Sőt, ha idő nincs, akkor olyan sincs már, hogy “érdemes”, 
mert honnan tudnám azt, hogy mire vagy kire érdemes igazán várni. 

Mert nem tudlak akkor Téged sem megtisztelni,
az időmmel, hogy itt van, 
az én véges és határos időmből ennyi, 
ezt Neked adtam, ezt Veled töltöttem, 
ha kényszerítenének is a világok minden pokoli szerzeményei: 
akkor sem cserélném el, vagy pörgetném vissza, vissza nem fordítanám - 
ez már a Tiéd. 

És én is köszönöm, hogy velem töltötted, 
és azt is köszönöm, hogy együtt töltjük az életünket, 
hogy ennyi éve már barátok vagyunk, 
ennyi idő múltával is, még mindig tudunk egymásról, 
és felhívhatjuk egymást, akkor is, ha nincsen jó kedvünk, 
mert úgy szólsz bele a telefonba 
(hallom a hangod árnyalatain, hogy nem mindenkinek így szólsz bele, mert ez az időtlen jókedélyűség, az egyszerű bizalom ez csak néhányunknak van fenntartva, mert hogy nem férhet bele mindenki az időnkbe) – 
és úgy szólsz bele, bármikor is hívlak, hogy mindig jókor hívlak. 
Hiába, mi már ilyen jóban vagyunk, kiérdemeltük, vagy tudom is én, megadtuk, miénk lett az időnkívüliség ajándéka.

Az a hiányzó idő, Istenem,
hogy megtehessem a maga idejében azt, amit akkor éppen meg lehet és kell tenni.

Szabó Dóra Sarolta
Képek: Füle Tamás