tiszteletes úr, arkangyalok zuhannak az égből!

épp az ünneptelen félévben, mári néni? – válaszolta lakonikusan apám.

hát akkor mi volt az, amit láttam az előbb?

nem tudom, a maga szemei lehet előbb nyíltak meg, mint az enyéim, mári néni. mindig a pap szemei nyílnak meg utoljára.

ne viccődjék már velem tiszteletes úr, ha onnét nem látni, ahonnan maga néz, akkor sehonnan sem.

honnét, mári néni? a fejemből?

már megint viccődik a tiszteletes úr, hát onnét, ahova maga jutott a hitben.

nem jutottam én sehová a hitben, mári néni, én csak úgy hitbe estem, ahogy mások szerelembe.

na úgy-úgy, ahogy mondja tiszteletes úr. ezért mondom, hogy magának látnia kell, ha én látom.

hát ez az, akkor már én maradtam hitben járásban, maga meg már a látásban jár. amúgy jobb az, ha együtt látjuk, mint, ha együtt hisszük, mári néni?

jobb. mer nem akarok egyedül maradni a látással és az arkangyalokkal.

az is lehet, én azért nem látom mári néni, mert nem merem látni. kell hozzá a maga bátorsága.

jajaj, nem addig van az, nem vagyok én bátor, tiszteletes úr, még az ágy nyöszörgésétől is félek, nemhogy az arkangyalok zuhanásától.

miért, hogy nyöszörög az ágy?

hát az úgy, mint a templompad az úrvacsorához felálló méltatlanok alatt.

a nyöszörgésől megmondja, hogy méltatlan? akkor maga már hallásban is jár, nemcsak látásban.

úgy-úgy tiszteletes úr, ha maga is hallaná, ahogy én, oda nem adná azt a bort meg kenyeret. úgy higgye meg, pletykásabbak a templompadok ám, mint az asszonyok a faluban!

honnan tudja egyáltalán, azzal a maga fehérre meszelt hitivel, hogy arkangyal, és nem közrendű angyal?

egyszerűen csak tudom, ez nyilallott először az agyamba, tiszta idegzsába lettem tőle. és nem szabadulhattam.

és mit mond a nyilallás, jó-e rossz-e, hogy zuhannak le az arkangyalok az égből?

hát ezt akartam én éppig magától megtudni!

nem tudom, erre nézvést kevés a kijelentés. el nem hinné, milyen keveset tudunk az arkangyalokról. hát még a zuhanásukról.

de most már többet tud róluk tiszteletes úr, mert én már elmondtam magának. na, békesség istentől!

apám nézte az öregasszony berlinerkendős hátát egy darabig, aztán bement a parókiára. ott magához vette a kertkapu kulcsát, hogy most már azt is becsukja, fordult vissza, a kertben csapódott a testébe mári néni unokája. egyszerre fulladt a rohanástól és a sírástól.

tiszteletes úr, menjék, húzza meg a harangot, a mama egy fél órája meghalt!

és apám rohant fel a templomhoz, hogy nyöszörögjön a templom összes eresztéke. addig húzta a harangot, mígnem olyan feszesre terítette ki a harangzúgást a völgyben, mint ponyvát a magasból zuhanóknak.