Készenléti állapotban tart, vagy éppen megnehezíti a megnyílást a másik felé, aki bármikor kaphat egy hívást, Messenger-üzenetet. De ha nem szolgáltat elég okot arra, hogy miatta halaszthatatlanul kivonjuk magunkat az intimitás teréből, akkor is kézbe vehető csak azért, hogy megörökítsük vele a pillanatot. (Már melyiket is? Amit éppen most ütünk agyon? – adódik a jogos kérdés.)

Szóval, arra kértem a tiniket és a húszas éveik elején járó fiatalokat, hogy játsszunk: az ebéd végéig mindenki tegye el a telefonját, és beszélgessünk egyetlen kérdésről: ki mivel tölti a szabadidejét. Mindannyian nagyon komolyan vették a kérdést, végiggondolták, mit is mondhatnának erről. Bár rokoni és baráti szálak kötnek minket össze, sok újdonságot megtudtunk egymásról: például azt, hogy egyikünk hetente többször is jár röplabdázni, míg másvalakinek a tánc a szenvedélye. Aztán valaki arról beszélt, mennyire sajnálja, hogy nem tanult tovább, egy épp továbbtanulás előtt álló fiatal pedig elmondta: fél, hogy nem veszik fel sehova.

Ritkán éreztem annyira megajándékozottnak magam, mint amikor ezek a gyerekek és fiatal felnőttek egymás szemébe nézve megosztották életük legszebb és legszorongatóbb mozzanatait. Az volt az érzésem, mintha még senki nem kérdezte volna meg őket erről. Mintha a teljes figyelem számukra is új lett volna, a valódi törődés jele. A varázs, persze, csak addig tartott, míg újra elő nem kerültek a villogó telefonok, és velük együtt az egyszemélyes játék, a fotózkodás, a közösségi média csekkolása, a virtuális tér különbeszélgetései.

Az angoltanárom mutatta meg nemrégiben ezt a sokkoló animációs filmet, amikor arról beszélgettünk, hogyan hat a közösségi média az emberi kapcsolatokra. Különös, hogy amíg mi ketten is azon dolgozunk, hogy minél inkább bekapcsolódhassak a téren és időn átívelő kommunikációs véráramba egy világnyelv elsajátításával, addig elborzadok a görbe tükörbe pillantva, hiszen ugyanennek az ígéretével kecsegtet a közösségi média is – ám merőben más eszközökkel.

Vágyunk a kapcsolódásra, a figyelemre, a törődésre, a valahová tartozásra – és látszólag meg is kapjuk a Facebook, a Twitter és az Instagram világában. (Y generációsként nem folytatom a felsorolást, a fiatalabbak biztosan más elemekkel is bővítenék a listát.) A fenti videó azonban azt is bemutatja, hogyan tart igényt a virtuális kapcsolódás algoritmusokkal szabályozott tere a családi, baráti és párkapcsolatainkra; hogyan hiteti el velünk, hogy valódi figyelmet kapunk másoktól; hogyan hagyunk figyelmen kívül másokat – számunkra egyébként értékes embereket – mi magunk néhány lájk bezsebeléséért; vagyis hogyan hat a nárcizmusunkra, míg teljesen át nem veszi az irányítást a figyelmünk, végül pedig az életünk felett. Ekkor már nem is a kapcsolódás egy módjáról, hanem függőségről beszélhetünk. Kiderül, hogy valójában mi voltunk az árucikk. A figyelmünk, amelyért a hirdetők versenyeznek. Bár identitáselemeket kínál fel, valójában leépíti – ha a személyiséget nem is, de a személyességet biztosan. – A fogyasztói kultúra minket zabál fel.

Ez a gyerekek esetében azért is jelent különösen nagy veszélyt, mert fejlődésük a káros hatások befolyása alatt zajlik, ami beláthatatlan következményekkel jár. Eközben az okostelefon a szeretetkifejezés eszköze lett a szülők részéről is, akik talán nem is sejtik, hogy gyermeküknek néha az is elég lenne, ha kereteket állítanának fel, amelyek nem megfosztják, hanem meggazdagítják őket. Ahogy egy asztali beszélgetés, ahol a konszenzus része, hogy mindenki végighallgatja a másikat.

Bevallom, újságíróként nekem is kihívást jelent okosan felülkerekedni azokon az információkon és ingereken, amelyek folyamatosan a figyelmemre pályáznak. Akkor kezdett el igazán zavarni a virtuális tér betolakodása az életterembe és a szabadidőmbe, amikor azon kaptam magam, hogy emiatt már Istenre sem tudok figyelni. Nehezemre esik koncentrálni, imádkozni, és elviselni azokat az időszakokat, amikor nem történik semmi. Ami, mondjuk, két isteni érintés között van (nevezzük így). De hogyan is hallhatnám meg Isten hangját, ha valami folyton a fülembe duruzsol? Hogyan látnék, ha folyton van mit nézni?

Elhatároztam, hogy az idei adventben felkészítem magam arra, hogy valódi találkozásban legyen részem az Eljövendővel. Csökkentem a közösségi médiahasználatot, és az asztalnál én is félreteszem a mobilomat. Lehetőséget hagyok arra, hogy szavakkal és szavak nélkül is kapcsolódjak a jelenlévő Úrhoz és az emberekhez. Időt adok annak, amikor semmi hasznos vagy érdekes nem történik, amikor egyszerűen csak van alkalmam fellélegezni, eltűnődni, hogy minél egészségesebbé váljon a működésem, és készségesebb legyek nem elnyomni a fájdalmat, a szorongást, az aggodalmat valamilyen mesterséges ingerrel, hanem ahhoz vinni, aki a sötétségben világosságot gyújt.

A villogó képernyő világossága helyett pedig én magam is inkább gyertyát gyújtok, és igyekszem az életemben lévő sötétséget napvilágra hozni. Hagyni, hogy Isten világossága átjárja az elkerülés, az elhallgatás, a hazugság vagy az ítélkezés zegzugos tereit. Igyekszem rendezni a kapcsolataimat azokkal, akikkel meg nem értés vagy sértettség állt közénk. De igyekszem több időt tölteni Istennel és magammal is. Mert gyakran önmagam elől menekülésem épp saját magam hamis tömjénezéséhez vezet.

Ez, persze, csak egy módja annak, hogy gátat vessek az időmre és figyelmemre számot tartó függőségnek, és annak, hogy ne kizárólag magamra, hanem elsősorban Istenre és az embertársaimra irányuljon a szeretetem. Örökkévaló értékekre találok ezekben a rejtett órákban, olyan kincsekre, amelyekkel immár a mindennapjaim megtelnek. Mert amivel töltöm az időm, az az életem.

Az élet azonban nemcsak az, ami megtörténik velünk, hanem az is, ami átjár. Isten, aki életet lehelt belénk, képes tágítani befogadóképességünket, képes összekapcsolni minket magával és egymással. Az igazi izgalmat sokkal inkább ez jelenti.

Talán erről is szó eshet majd, amikor legközelebb körbeüljük az asztalt. Talán nem is ünnepelhetnénk méltóbban a Szabadító születését.