Nagyon fontos az, hogy az intézmények megalapítása során sok-sok nosztalgiát kellett először is félretenni, mert látni kellett azt, hogy elsősorban azt kellene nekünk megfogalmazni, hogy a gyülekezeteink mellett az intézményeinkre szükség van-e, és ezeknek az intézményeknek milyen küldetést kell beteljesíteni? Sok kérdés merül fel akkor. Például, hogy egy olyan egyházi struktúra, amiről az előbbiekben hallhattunk, milyen intézményrendszert bír el? Ez az intézményrendszer, amit ki akarunk alakítani, mennyire szolgálja Krisztus ügyét? Mindenekelőtt azt lehetett érzékelnünk az intézményalapításnál - és azóta is számos intézmény megalapításánál -, hogy az egyháznak a világról való ismeretei gyakran problematikusak. Ha egy intézményt létrehozunk, milyen szándékból tesszük azt, hézagpótlónak tekintjük, egy nosztalgikus gondolatból próbáljuk meg ezt az intézményt létrehozni újra, vagy pedig valami esszenciális lényegi szerepet szánunk ezeknek az intézményeknek?
Világosan érzékeljük azt, hogy társadalmilag lehet hézagpótló egy egyházi intézmény, miközben esszenciális, lényegi, Krisztusi üzeneteket hordoz. Hadd mondjak egy konkrét példát erre: az egyik jelentős fővárosi egészségügyi intézmény a gazdasági racionalitás jegyében most válik meg azoktól a mozgásszervi súlyos betegektől, akiknek az ellátása nem kifizetődő. Nyilvánvaló, hogy ez így van. És nyilvánvaló volt az is, hogy amikor egy egyházi intézményhez, hozzánk fordultak, nem volt más választás és nem is akartunk mást választani, mint azonnal igent mondani, hogy ezen betegeknek az ellátására készek vagyunk. Világos, hogy társadalmilag hézagpótló szerepet töltünk be, de régen rossz, hogy ha a társadalomnak ezeket a mínuszait akarjuk csak pótolni, és eközben esszenciális, lényegi értelemben nem veszünk részt például az egészségügy egészében.
Elmondhatjuk, hogy a Bethesda kórházban az elmúlt években nagyon sok osztályon úgy erősödött meg a szakmai, lelki és spirituális tevékenység - egymással nem versenyezve -, hogy általános elismerést vívott ki a világi intézmények között is. Nagyon fontos az a kérdéskör, aminek a tisztázatlansága majdnem minden egyházi intézményben különös feszültséget okoz: ki a tulajdonos, ki a fenntartó. Hihetetlen sok szerepzavarnak vagyunk tanúi, nyilvánvaló, hogy a Lónyai Gimnázium, a Károli Egyetem döntő módon valahol itt problematikus. Arról most nem beszélek, hogy elvi kérdések is tisztázatlanok.
Van-e rálátásunk egyáltalán az egyházi intézményrendszerünkre, vagy csak egy spontán fejlődésnek és sodródásnak vagyunk tanúi. Amikor statisztikai adatokat próbáltam meg keresni, hogy hány intézményünk van hány munkatárssal, ezeknek az intézményeknek milyen az állapota, akkor azt kell mondanom, hogy csak esetleges adatokra bukkanhattam. Igazából, ha becsületesek akarunk lenni, akkor azt kellene megfogalmaznunk, hogy fogalmunk sincs, hogy az intézményrendszerünknek milyen a gazdasági állapota, az intézményeinknek, konkrétan az épületeinknek milyen a műszaki állapota. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyenek az emberi erőforrásai ezeknek az intézményeknek, milyenek a valós gyülekezeti bázisai. Amikor végiggondoltam, hogy több milliárdos vagyontömeget kell kezelni, vannak-e közgazdászok, van-e főépítész, van-e rálátásunk egyáltalán arra, hogy ez a több milliárdos vagyontömeg néhány éven belül száz- és száz millió forintos kiadásokkal fog megjelenni az egyházi költségvetésben?
Mit is értünk egyházi intézményeken. Nyilván a jogi, társadalmi, gazdasági, szakmai kategóriákról talán nem kellene szólni, de egy kérdésről mindenféleképpen. Egyházi intézményről csak akkor lenne szabad beszélni, ha a spiritualitás, a lelkiség nem egy dekórum az intézményen, hanem lényegi eleme az intézmény működésének. Ha nem lényegi eleme az intézmény működésének a lelkiség, akkor nem szabad csinálni, akkor azonnal vissza kell adni vagy másnak kell átadni. Már az indulás pillanatában, sőt a gondolat megszületésekor is döntő elem kellene hogy legyen az, hogy milyen lelkiséget hordoz egy adott intézmény. Ha végigtekintünk a konfliktusos helyzeteken az egyházunkon belül, akkor pontosan érezzük, hogy ennek a tisztázása nagyon gyakran elmaradt. Az alapítói célok világosak-e? Ködös és ideologikus megfontolások nem elégségesek egy intézmény működtetéséhez. Megtörténik-e a kockázatelemzés, és ezzel szemben a hit alapkérdéseinek átgondolása? Mi az, amit felvállalhatok, és mi az, ami nem istenkísértés? Történik-e gazdasági tervezés, ki a teherhordó, és mennyit tudunk elviselni? Hogy vagyunk a hagyományokkal? A hagyományok bázist vagy korlátot jelentenek egy-egy intézmény életében? A '90-es évek társadalmi, politikai, egyházpolitikai bódulatában azt hiszem, hogy a gondos elemzések elmaradtak, és ekkor alapoztuk meg sok helyen a mai és a jövendő kudarcokat. Az intézményalapításhoz hit, bátorság és józanság szükséges. Azt hiszem, a harciasságot, mint műfajt el kellene felejtenünk az intézményalapítás időszakában, hanem szelídséggel, szeretettel, határozottsággal, szorgalommal és jó szakmai felkészültséggel szabad csak egyházi intézményeket létrehozni.
Azt kell megfogalmaznunk, hogy hihetetlen mértékben elhatárolódnak egymástól az egyházi intézmények. Gyakran lényegesen jobbak a világi intéz-ményekkel való kapcsolataink, mint az egyházi intézményekkel való kapcsolatok. El kell felejtenünk, hogy az egyházi intézmények határaikra figyeljenek, sokkal inkább a hidakra kellene koncentrálnunk. Én azt hiszem, hogy az egyházi intézményeink közötti kapcsolatok akkor lesznek jók, amikor a 2x2 nem 4 lesz, hanem több tesz, amikor nem egyszerűen a számtani összegszerűség jelenik meg az együttműködésben, hanem meghatványozódik az az erő, amit az egyházi intézmények képviselnek. Fontos, hogy hogyan integrálódunk mi egyházi intézményekben dolgozók a világba, milyen integráció lehetséges és mikor kell az autonómiánkra kínosan ügyelni. Ez egyházi, világi, önkormányzati, állami, szakmai jellegű integrációt és autonómiát jelent. Világosabbá kellene tennünk, hogy mi az a misszió, amit felvállalhatunk. Az intézményeknek a tevékeny hitvallás kellene, hogy a jellemzője legyen. Nyilvánvaló, hogy ha Európára tekintünk, akkor az európai trendek és összefüggések nagyon sok aggodalommal tölthetnek el bennünket, hiszen mi is arra felé haladunk, legalább is ami a társadalmi mozgásokat illeti. Például a kiüresedő tradíciók. A németországi Bételben jártam nem régen. Már csak a nyomait lehet fellelni annak, hogy itt valamikor Európa egyik legjelentősebb diakóniai központja volt.
Nincs mód arra most, hogy beszéljünk a modernizációs válságjelenségekről. Egyetlen egy kérdéskört szeretnék még megemlíteni, egy totalitárius világban, amelyben élünk, amikor a világ, a kultúra és minden birtokolni akarja az egyént, konzumálni akarja az egyént, pontosan látnunk kellene, hogy egy egyházi intézményben mit jelent az autonómia, mit jelent a minőség. Azt jelenti-e, mint egy 9000, 9001 vagy 9002-es szabvány? Mit jelent a szolgáltatás vagy szolgálat, mit jelentenek a jogi szempontok, mit jelent a testvériesség és az önérdeknek a kérdése, szembenállása, mit jelent a szeretet az irracionalitás kérdéskörében? Mit jelent az, hogy egy egyházi intézményben bizony nagyon kreatívnak kell lennünk, és nem lehetünk a protokolloknak és az algoritmusoknak a rabjai? Természetesen a protokollon itt egy olyan működési mechanizmusnak és működési modellnek a konkrét szabályok szerinti leírását értem, ami meghatározza a tevékenységet és nem hagy teret a gondolkodásnak és a gondolatnak. Délután beszéljük meg azt, hogy mik az átfogó egyetemes intézményi értékeink, hiszen a világ előtt sokkal inkább az intézményeinkkel tehetünk állásfoglalást, mint a deklarációinkkal. A Bethesda kórházban évente megfordul 100 ezer járóbetelt és 10 ezer fekvőbeteg. Azt gondolom, hogy ha ebben a kórházban jól tudnak olvasni az odafordulók, akkor nagyobb lélekszámot lehet elérni, és ez számos intézményre vonatkozik természetesen, míg egy állásfoglalás csak nagyon kevesekhez jut el.
Befejezésül Fukujáma - akinek nem régen megjelent könyve most került a kezembe és nagy élvezettel olvasom - „a nagy összeomlás meg a szétbomlás ideje"-ként jellemzi korunkat. Ebben a korban, azt gondolom, hogy a reménység üzenetét, a szeretet erejét halk és szelíd szóval, kellő szerénységgel, de helyén és idején való határozottsággal kell képviselnünk az intézményeinkben is és természetesen a gyülekezeteinkben. Köszönöm szépen.