Az ökumenikus imahét neve nem véletlenül lett az, hogy imahét. Míg az istentiszteleti kultúrák (kultuszok) eltérhetnek keleti és nyugati keresztyénség, ó- és neoprotestáns irányzatok, európai vagy afrikai népek között, addig van egy olyan elem, amely mindegyikben ugyanúgy jelen van, ez pedig az imádság.

Az imádság: nyelv. Nyelv, amely különbözőket egyesít. Nyelv, amely felülemel. Nyelv, amely kultuszt teremt, más szóval „kulturálttá” tesz.

A következőkben egy olyan tapasztalatomat írom le, amelyben az imádság nyelve emelt felül sokféle „kultuszú” embert, akik a „világ négy sarkából” érkeztek, és együtt élhették meg az ökumenét.

A történet még szeptemberben kezdődött, amikor teológiai oktatóként az ún. teológiai exhortációs istentiszteletekre iratkoztunk fel a kollégáimmal együtt. Örömmel konstatáltam, hogy a napi ige szerint a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének záróversei lesznek azon a novemberi exhortáción, amikor én szolgálok majd a diákok között. Ezek a versek a hit hősei mellett azokról a hitük miatt üldözött keresztényekről is szólnak, akikre „nem volt méltó a világ” (Zsid 11,38).

Néhány héttel később, októberben kaptam a hírt, hogy az Open Doors – az üldözött keresztyéneket segítő szervezet – néhány képviselője Magyarországra látogat, hogy magyarországi testvérekkel együtt alapozzuk meg egy leendő magyar csapat szolgálatának indulását. Történetesen a látogatásuk egybeesett az általam tartott novemberi teológiai istentisztelettel is.

Kéthetente csütörtökönként tanári imaközösséget tartunk a teológia kápolnájában az exhortációt megelőzően, így külföldi vendégeink és magyar testvéreink nem csak az exhortációs istentiszteletre kaptak meghívást, hanem az azt megelőző imaközösségre is. Balla Péter és Bölcsföldi András kollégám mellett így aztán jelen volt egy-egy Open Doors képviselő Ausztráliából és Angliából, egy kétnyelvű testvérünk Franciaországból, illetve magyar nyelvű testvéreink evangélikus, hit gyülekezetebeli és pünkösdi háttérből is. Az imaközösségen természetesen az üldözött keresztyénekért imádkoztunk, összesen nyolcan.

S itt élhettük át a Lélek azon ajándékát, amelyet emberi erőfeszítés nem tud megteremteni: a felülemelkedés csodáját az imádság eseményében. Három nyelv, legalább hat különböző felekezeti kultúra, végeredményben mégis egy imádság. Ugyan füllel kihallható volt, hogy ki milyen háttérből érkezik – nevezhetném ezt az imádság dialektusainak is –, mégis egy nyelvet beszéltünk. A különbözőségeink nemhogy zavarók lettek volna, hanem pont ellenkezőleg: egymást építettük. Szavakkal nem könnyű visszaadni, hogy mit jelent átélni pár perc erejéig azt az egységet, amelyet a Lélek az imádság nyelve által teremt meg. De ami a lényeges, hogy ez átélhető.

Ha belegondolok, olyan ez, mint egy kóstoló, a leendő mennyei egység előíze. Képletesen szólva olyan, mint amikor még nem ülök le a megterített asztalhoz, hanem csak megkóstolom az ínycsiklandozó ételt. Még nem élhetem át az egység teljességét itt e világban, de Isten már biztosít kóstolót az eljövendő világ ízeiből. Mindez pedig az imádság által adatik. Áldott idő, amikor az ökumené a maga formális kereteiben ilyen kóstolót képes az imádkozó ember számára biztosítani.

Literáty Zoltán
A szerző református lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának oktatója.