Az egyszerűségről szerettem volna írni.

Megpróbáltam oldalakon keresztül körbeírni szavaimmal, betűről betűre…

Aztán végtére is megelégeltem vitatkozni magammal.

Jóllehet, mostanában sokat foglalkoztat az egyszerűség. Tevékenységekkel hagytam fel miatta, megszorításokat eszközöltem, határokat jelöltem ki időmben. Eleinte olyan, mintha vesztettem volna, mintha mindenből kevesebb lenne: választásokból, kedvtelésekből, tárgyakból, szavakból… 

Mert néha megesik, hogy elkezdünk álmodni az egyszerűségről, mintha visszaálmodnánk magunkat valahová.

Valaki a gyermekkorba tér vissza, van, aki az ősei házához, mintha az egyszerűség, amit keres, valahol meglett volna… csak elvesztette. Mintha valaki tudná, mintha meg lehetne még kérdezni, talán valahol, a zajtól távol még él valaki, aki megőrizte magában az egyszerűséget.

Mintha valaki a hazaútra próbálna emlékezni – ilyen érzés beszélgetésben állni az egyszerűséggel. Próbálunk találni egy pontot az időben, talán földrajzi koordinátáit keressük – mert biztosra vesszük, hogy létezhetett egy egyszerűbb kor, egy egyszerűbb pillanat valahol, egy lényegesen egyszerűbb helyen.

Valahol, ahová el lehet zarándokolni, valahol, ahová vissza lehet menni, ahol még menedéket is lehet találni egy kis időre – és vissza lehet keresni, vissza lehet térni önmagunk és az élettapasztalás előző verzióihoz. Talán hogy jobban lássunk? Talán hogy igazabbul éljünk? Talán hogy érezzük újra, hogy életben vagyunk? Mit keres az, aki az egyszerűséget keresi?

Talán a lényeget keressük, valaminek a sűrűségét, mint egy labdába gyúrt csillagot, ahol egyszerre van jelen minden, ami fontos. Ami önmagában teljes és súlya van.

Van, hogy egy fotó éveket beszél el. Sokszor hívebben beszélhet életünk egy szakaszáról, mint maguk az események. Másra talán nem is emlékezünk, hogy mit dolgoztunk éppen, hol éltünk, milyen napi teendők töltötték ki figyelmünket… a hangulat maradt csak meg, egy kikristályosodott pillanat.

Egy fotó képes arra, hogy visszavetítsen bennünket az idő egy pontjára, amikor úgy tűnt, megértettünk valami lényegest, az életünk számára irányadó elvet. Számomra ez a kép az egyszerűség közelségében való időzést jelentette. Nem is a fotó a fontos számomra, hanem a helyzet, amelyet megörökített.

Szeretem a képeket fekete-fehérben, jóllehet, az eredetijük színesben készült. Ezt a fotót utólag módosítottam, mert a kép, amely bennem végül kirajzolódott, sokkal közelebb áll ehhez a verzióhoz.

Mondjuk is olykor, hogy valaki csak fekete-fehérben látja a világot… mintha végletekig mindig csak kiélezné és leegyszerűsítené a dolgokat, és elveszne belőle valami… Én azt érzem, ilyenkor kezdenek el érződni a tömegek. A tárgyak sűrűsége, és rajtuk keresztül a jelentések sűrűsége.

Ilyen asztalokból, kiváltképp nyáron, sokat látni, különösen, ha utazunk. Egy terített asztal a többi tízezerhez képest? – semmiség. Nem az asztalt kell néznünk hát.

Fontos, de mégsem a szépen megterített asztalról van szó.

Nem is az ízlésesen elhelyezett terítékről. Még csak nem is művészet, hiszen naponta terítünk. Az, hogy melyik városban van, tökéletesen lényegtelen, mint ahogyan az is, hogy kik ültek le ide és mit fogyasztottak végül. 

Az egyszerűséggel párbeszédben állva nem történet és nem megoldás jut eszembe, hanem egyfajta álláspont, készenlét, a súlyok helyes érzékelése. Helyzetfelismerés.

Mert ebben a töredékpillanatban megéreztem valamit, ami különös módon újratájolta bennem a célok, teendők, vágyak fontossági sorrendjét. Jobb híján egyszerűségnek neveztem el magamban – mert lényegesen körülményesebb mindent elbeszélni, amit akkor megérteni véltem, hogy ki és mi a fontos, hogy mivégre élünk, hogy mivégre főzünk, terítünk, és mi is az értelme ennek, amit életként hívunk.

Talán az egyszerűségben megérzem, hogy „így érdemes.” Érzem, hogy ember vagyok. Érzem, hogy létezem, és ez a létezés közel van hozzám. Az egyszerűség felemel, helyére billent, méltó helyemre rak.