Már az óvodai kiscsoportban is egymás mellett ültek, hiszen mindketten ugyanazon a Bács-Kiskun megyei településen születtek. Még nem is volt lelkész, de az első ember, akit Erzsébet Istenhez vezetett, majdani férje volt. „A konfirmáció-előkészítőn Bogdán Gyula bácsi, a lelkészünk azt mondta, hogy ha valamit nagyon akartok, kérjétek az Úrtól, és Ő megadja nektek a szívetek kéréseit. Üzleti alapon fogtam föl ezt: ha megkapom Erzsit – puszival –, akkor odaadom az életem Istennek” – idézi föl László a rá jellemző pajkossággal.

Sokáig semmi jele nem volt annak, hogy imádsága meghallgatott volna. Már végzős gimnazisták voltak, amikor a helyi téesz-tagok buszos kirándulásra indultak az olaszországi Velencébe. Csupán két házaspár vitte magával csemetéjét, akik éppen Laci és Erzsi voltak. „A buszon mindenki a házastársa mellett kapott helyet, ez már a névsorolvasáskor egyértelműen kitűnt. Amikor az én nevemet keresték, ő megszólalt: Magyar Lászlóné. Itt elvágta magát” – nevet Erzsébet.

Hosszú órákon át nem szóltak egymáshoz, ám amikor megpillantották a sosem látott épületeket, László rögtönzött művészettörténeti előadást tartott, ami már megenyhítette a mellette ülő lányt is. A Szent Márk térre már kézen fogva érkeztek.

Erzsébet azonban később mégis behúzta a kéziféket, ahogy Laci mondja. Mindketten egyetemre kerültek, a lány a budapesti református teológiai akadémia lelkész hallgatója lett, a fiú pedig elnyert egy ötéves ösztöndíjat a szófiai kertészeti egyetemre. Nem bírta sokáig szerelme nélkül, hazajött, és itthon fejezte be tanulmányait.

Még a teológia alatt összeházasodtak. Erzsébet éppen akkor végzett, amikor először szenteltek fel nőket lelkipásztori szolgálatra. László mindig büszke volt feleségére, támogatta a szolgálatban, hol személyes jelenléttel, hol azzal, hogy otthon vigyázott a gyerekekre, amíg ő prédikált. Ám az, hogy otthon ki a család papja, eleinte kimondatlan konfliktust szült. Mindketten a másiktól várták ugyanis a lelki vezetést. „Nem végeztem teológiát, de Erzsi mindig partnerként tekintett rám a szolgálatban. Nekem mégis fontos a szakmai fölkészültség, ezért nem vettem át a vezetést tőle otthon” – magyarázza László. Felesége viszont azt várta volna, hogy férje vegye elő a Bibliát.

Egy idő után belátták, hogy mindkettejüknek áldozatot kell hoznia a közös bibliaolvasásért, amire hajnalban külön időt szántak. „Fel kellett kelnünk nagyon korán, én is felkeltem – szerettem volna Laci életének része lenni, és Isten ezt az áldozatunkat megáldotta.” A minőségi idő annyira fontos volt számukra, hogy a feladataikat is megosztották egymás közt: a szolgálatban épp úgy, mint a ház körül. Amikor gyermekeik kicsik voltak, még nem volt gyes vagy szülési szabadság. Az első hónapban az apukájuk volt otthon a babákkal, hiszen az édesanyjukat bármikor szólíthatta a kötelesség.

Mindketten lelkesen beszélnek Erzsébet Bács-Kiskun megyei lelkészi szolgálatáról, amelybe a tanyavilágtól a kisközségen át a mezővárosig és az iszákosmentő misszióig sok minden beletartozott. „Volt olyan település, ahol eleinte mindössze két református volt, majd hetven élő hitű embert hagyott hátra Erzsi, amikor eljött onnan” – emlékszik vissza a büszke férj. Később vállára akasztotta elektromos orgonáját, hogy missziói lelkészként Kecskemét külvárosi részeit járta, tizenötezer reformátust keresve fel: családokat látogatott, házi istentiszteleteket tartott. „Engem mindig az vitt előre, hogy hol nem hallották még az Igét” – mondja Erzsébet. De nem volt ebben egyedül: Orgoványon az ifjúsági munka focival indult. Minden vasárnap kimentek a családdal a faluba focizni.

Később rábízták a református egyház nagymúltú társadalmi szolgálatait összefogó Református Missziói Központ vezetését, amely a gyülekezeti szolgálatban gyakran tapasztalatlan misszióvezetőknek nyújtott háttértámogatást. „Mára minden missziói ág nagykorú lett” – állapítja meg Erzsébet tizenhat évnyi szolgálat után. Év eleje óta a missziói szolgálatban folytatja a munkát.

A társadalmi felelősségvállalás Lászlónak is fontos volt mindig. Egy időben zsinati tagként időről időre kiállt a női lelkészek mellett, és hosszú ideje ő is missziós elkötelezettségű szolgálatot visz: most is aktív tagja a nagy múltú Lions Clubok Magyarországi Szövetségének, amelynek korábban kormányzója is volt. A látás- és hallásérülések szűrésére és gyógyítására, a fiatalok tehetséggondozására és a rászorulók segítségnyújtására elköteleződött szervezet főként azokért vállal felelősséget, akik kívül esnek a megtartó társadalmi hálón. Az elmúlt nyolc évben több mint harmincezer ember egészségügyi szűrését végezték el. Annak érdekében, hogy senkit ne érjen hátrány és megkülönböztetés, vallás- és politikamentes szerveződésről van szó, ám amikor Erzsébet kormányzónéként elkísérte férjét rendezvényeikre, sokan megnyíltak neki, amikor elmondta, hogy református lelkész. „Kiderült, hogy sok hívő ember tagja ennek a klubnak, befolyásos, magas beosztású emberek is. Szinte kézről kézre adták, kérték, hogy adjon össze párokat vagy kereszteljen meg gyerekeket. Sokan lelki tanácsért fordultak hozzá.”

Kórházban, börtönben, szenvedélybetegek között is gyakran szolgált, mindenkivel természetes hangot üt meg ma is. Erzsébet azt mondja, a palást nélküli találkozásokban az egyház kilép a keretek közül, a lelkész emberként van jelen. „Ilyenkor kinyílnak a szívek, az életek. A feleséget, az édesanyát látják, meg a sírót és az örülőt.”

És mivel a lelkész is ember, krízishelyzetekből neki és családjának ugyanúgy kijuthat, mint bárki másnak. A Magyar-házaspár a nehézségekről is őszintén és humorral beszél. Felidéződik a kun következetesség áldása és árnyoldala is, például amikor kétéves kislányukat Erzsébet már a Miatyánkra tanítgatta, ami László szerint még kissé korai volt. A gyereknevelésben egyébként összezártak, mindig egymás szavát erősítették a gyerekek előtt akkor is, ha később maguk közt megbeszélték, ha valamivel egyikük nem értett egyet.

Parókián lakni nem volt mindig könnyű – ismerik el. „Az illetménylakásnak üvegből vannak a falai, nem ültethetsz oda fát, ahová szeretnél, nem javíttathatod meg, ami nem a tiéd, és előfordul, hogy valaki közös konyhaként, folyosóként kezeli a lelkészlakás különböző részeit. Mindig patinás rend kell, hogy legyen, mert ha nem, nemcsak én szégyenülünk meg, hanem Isten ügye is. Lacinak ez sokszor nehéz volt, ebből voltak feszültségeink. Ilyenkor nekünk kell összezárni – ez segített.”

Amiatt is volt rajtuk nyomás, hogy az emberek többet várnak el egy lelkésztől és a lelkészgyermekektől is, mint bárki mástól. „A szószéki igehirdetés alig egy óra – az életünkről többet elmond a viselkedésünk vagy a gyermekünk magatartása” – jegyzi meg Erzsébet.

Voltak megreccsenéseik, amikor újra meg kellett harcolni és újítani az egymás mellett hozott döntést. „Heves vitáink is voltak, de mindig bocsánatot tudtunk kérni. Előfordult, hogy a gyülekezet előtt is beszéltünk arról, amin keresztülmentünk. Ha lemondunk a szégyenünk takargatásáról, emberek kinyílnak, és elindulhatnak ők is a gyógyulás útján. Amikor a valóságot felvállaltuk, abból mindig jó származott.”

Olykor, persze, humorral ütötték el a nehézségeket is. Erzsébet megvallja, igehirdetőként férje a legnagyobb kritikusa, arra is ő figyelmeztette, hogy az olyan szavak használata, mint az üdvösség vagy a kegyelem, a hallgatóság egy része számára olyan, mintha téglákkal dobálózna. Szereti, hogy férje megmondja, amit más nem merne, egy alkalommal azonban nála is elszakadt a cérna. Laikushetet hirdetett, amikor mások mellett férjének is átadta a lehetőséget, hogy álljon ki a gyülekezet elé és hirdessen Igét. László persze alaposan fölkészült, amelyhez Erzsébet minden segítséget meg is adott neki. A férj így meséli ezt: „Bejöttek a csibész gazdatársak, gépkupecok, a csilláron is lógtak. És bár kidolgoztam a prédikációt, mégsem bírtam nekikezdeni. Imádkozni kezdtem, hogy ne szégyenüljek meg, és csak ezután kezdtem tudni fölolvasni a szöveget.” Jó lecke volt – ismeri el.

Élete egyik legnagyobb kríziséről is nyíltan beszél. Felidézi azt a nehéz karácsonyt nem sokkal a rendszerváltás után, amikor több mint hatvanezer agrárértelmiségivel együtt Lászlót is kirúgták borászati igazgatói állásából. A kérdés, hogy miből fognak ezután megélni, épp akkor nehezedett rá, amikor lelkész felesége megállás nélkül szolgált az ünnep egymást követő napjain, ő pedig vezette a háztartást, vigyázott a gyerekekre és kavargatta a tűzhelyen az ételt. Sérült önbecsüléséből Erzsébet szavai rázták fel: „Isten megáldja az imádkozó kezeket, a dolgosakat is, de a tétleneket nem.” – „Ijedtemben alapítottam egy kft-t, igaz, csak három év múlva hozta meg a gyümölcsét” – nevet. Ezekben a súlyos években Erzsébet csekély fizetése és szolgálati lakása biztosította fennmaradásukat – ezt nem volt könnyű férfiként elhordoznia – teszi hozzá.

Az idő alatt kezdtek szőlőt ültetni egy visszakért földdarabon. Erzsébet és a gyerekek is segítettek – most ők álltak László mellett, aki addig a gyülekezeti szolgálatban aktívan segítette feleségét. Minden pénzt visszaforgattak a szőlőbe, hogy gazdaságos legyen a vállalkozás, és meg is tudjanak élni belőle. Így is lett. Mióta belevágtak, minden döntés előtt imádkoznak Isten vezetéséért. Egyik évben, amikor igen rossz volt a termés, László biztos volt benne, hogy tönkrementek. Úgy döntött, csak mustot fog készíttetni, bort nem. Abban az évben olyan musthiány volt Németországban, hogy az egész készletet felvásárolták tőle, bevétele kétszer annyi volt, mint a kár, ami érte. Felesége mindig emlékezteti, hogy megbecsült szakmája van, mert az Atya is szőlősgazdaként tekint magára. Lászlónak pedig az a jézusi ige fontos, amelyben Jézus szőlőtőhöz hasonlítja magát, és arra emlékeztet, hogy nélküle semmit sem tehetnek az övéi.

László úgy szereti a szőlőt, mint a testvérkéit – árulja el. Sokat dolgozik ma is, de a vasárnapot megszenteli. Négy gyermekük közül az egyik őt követte hivatásában, míg másikuk Erzsébetet. Az édesapa boldogan idézi fel gyermekei születését, de szomorúan említést tesz arról is, amikor csak olcsó ruhát tudtak rájuk adni, míg a többi gyerek a legdrágább márkákat viselte. Erzsébet pedig megemlíti, hogy sokszor volt lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy nem tudott annyi időt tölteni a gyermekeivel, mint szeretett volna. „Meglepetésemre mégis úgy emlékeznek, boldog gyerekkoruk volt. Szerették a táborokat, a közös focizásokat, még a napszámos munka sem szegte kedvüket.”

„A református hit kötelez, hogy minden percünkből a legjobbat hozzuk ki. Az életünk ajándék, nem földi siralomház” – mondja László, majd így összegzi életprogramjukat: „Már itt, most szeretettel élj, tedd jobbá a másik életét, mert te magad is gazdagodsz. Ha nem ezt néznénk, nem lenne érdemes református hívő embernek lenni.”

Képek: Asszonyi Eszter