„Történt pedig azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelte őt János a Jordánban. És amikor jött ki a vízből, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek, mint egy galamb; a mennyből pedig hang hallatszott: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” (Mk.1,9-11)

Tegnap este egy beszélgetésben szóba jött egy kedves kollégám, akiről beszélgettem vendégeimmel, és kiderült, nem tudták róla: ennek a lelkipásztor testvéremnek a Krisztusban és az evangélium szolgálatában való elköteleződése valahova oda gyökerezik, hogy az édesapját mint magyar református lelkipásztort annak idején elvitték néhány évre a Gulágra. És amikor hazajött és benyitott az utcáról a kiskapun, egy kislány szaladt elé, akit még sosem látott, és a leányka valami ilyesmit kérdezett: „Bácsi, kit tetszik keresni?” Az ő lánya volt, csak már azután született, hogy őt elvitték sokadmagával együtt.

Miért mesélem ezt el? – mert ma erről lesz szó, méghozzá két szálon is: az egyik a felolvasott ige: Jézus megkeresztelkedik, a másik, hogy most van napja: február 11-12, hogy a hitükért gályarabságra ítélt református lelkipásztorokat De Ruyter holland admirális kiváltotta. De ezt nem én fogom elmondani, én most maradok Jézus keresztségénél, a felolvasott szakasz 9. versénél: „eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelte őt János a Jordánban.”

Valahányszor Jézus keresztségével foglalkozom, mindig ugyanaz a kérdés jön elő: Miért keresztelkedik meg Jézus? Mindig ezen megyek egy-egy újabb gondolatkört, ezen gondolkodom és elmélkedek: hiszen neki nincs rá szüksége! Neki nem kellett volna megkeresztelkednie! Hát Jánoshoz azok jönnek a Jordánhoz, hogy megkeresztelkedjenek, akik megvallják bűneiket. Akik  szeretnének ettől kezdve új életet élni: sokkal kevesebb bűnnel és sokkal inkább Isten dicsőségére! Azok jönnek ki, akik tudják, bűnösök, és másképp szeretnének továbbmenni az úton. Mert a keresztség számukra a bűneik bocsánatát és az új élet kezdetét, az új életet: az Isten szolgálatában való elkötelezettséget jelentik. Jézusnak, erre nincsen szüksége. Jézusnak nincs bűne! Jézusnak nem kell új életet kezdenie! Nekünk kell! Keresztelő János prédikál, és elkezdi mondani: akinek két ruhája van, adja az egyiket annak, kinek nincs. És jönnek hozzá olyanok, akik köztudottan a bűnösök közé tartoznak: vámszedők s katonák, és kérdezik: „Akkor mi mit tegyünk?” És mindegyiknek mondja hogyan tovább: keresztelkedjenek meg, hogy akkor úgy tovább! Péter a pünkösdi beszédében mondja, hogy térjetek meg, és keresztelkedjetek meg a bűnök bocsánatára! De Jézusnak erre nincs szüksége! Ő a szent, a hibátlan, a tökéletes, a feddhetetlen, a vádolhatatlan. Ő miért keresztelkedik meg? Miért veszi fel a bűnök megbánásának, és az Isten mellett elkötelezett új életnek a jelét?

Néhány rövid válasz igyekszem adni e kérdésre:

Az első, hogy Jézus közösséget vállal az emberrel! Beáll közénk, beáll velünk egy sorba! Legutóbbi lelkészértekezletünkön volt egy fiatalember köztünk vendégelőadóként. Ő egy nemzetközi egyházi szervezetnek az egyik munkatársa. Többször éltem már át ilyen előadáson – akik szoktak továbbképzésekre járni, biztosan ismerik ezt –, hogy jött valahonnan egy vendégelőadó, aki egy kicsit „megmondom a tutit” stílusban besszélt a hallgatósághoz. Itt meg az volt az érzésem, az átélésem, hogy ez a vendégelőadó, aki egyébként nagyon jól felépített, szakmailag is teljesen helyénvaló előadást tart, úgy mondja el az egészet, mintha ott ülne velünk, köztünk ezeken a székeken. Úgy mondja el, mint aki ugyanabban a cipőben jár, mint mi. Mint aki ugyanúgy a napi munkája, néha kínlódásai, küzdelmei között éli át azokat, amiről beszélt. Úgy mondta el, hogy azt  éreztük: ő egy mivelünk! Nem a magasból, az okosoktól, az okosságokat megmondani, bennünket kitanítani jött, hanem mint aki köztünk áll, velünk egy sorban, egy küzdelemben.

Amikor Jézus  – most képletesen mondom – beáll eggyel elém vagy mögém a sorba Jánoshoz megkeresztelkedni, akkor ő valami ilyet tesz. Azt mondja, hogy én egy vagyok veled, én az élet minden gyengeségében, nyomorúságában, teher hordozásában, fájdalmában abszolút, teljes értékű közösséget vállalok veletek! Azt mondja: bár Isten Fia vagyok, a tökéletes, mégis felvettem ezt az emberi formát,  annak minden terhével, nyomorúságával, fájdalmával, kivéve a bűnt, és veletek együtt járom ezt az időt, amit itt töltök! Fájdalmam ugyanaz, mint a tied. Én ugyanúgy vagyok éhes vagy szomjas mint ti! Estére én is le kell feküdjek aludni: akár már a hajóban hazafelé menet, mert elfáradok a nap terhe alatt. És ugyanúgy fáj minden, ami nektek is fáj, sőt iszonyatos, borzalmas fájdalom lesz, mikor átütik a szegeket a kezemen és a lábamon!

Így olvastuk ezt a Filippi levélben: „hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt;” (Fil.2,7) Minden tekintetben hozzánk hasonló hús-vér emberként élt köztünk, kivéve a bűnt! Jézus Krisztus úgy jött közénk, hogy nem fölénk helyezkedik, kioktat vagy nagyot játszik, hanem valóban közénk jött: beállt közénk és közösséget vállal velünk mindenben. Erről szól egyfelől a keresztség. Neki nincs rá szüksége, és mégis, hogy lássam: közénk jött, hozzánk jött: megkeresztelkedett!

A második, amit szeretnék itt elmondani, hogy azért keresztelkedik meg Jézus, mert ezzel már ezt szimbolizálja számunkra: bár nekem nincs bűnöm, mégis magamra veszem a ti bűneiteket, hogy azokkal menjek a keresztre. Nem véletlen, hogy János evangéliumában, amikor meglátja Jézust János, akkor János így szól: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn.1,29)

Jézusnak nincs saját bűne, de magára veszi az enyémet, a tiedet, mindnyájunkét, hogy nekem már csak el kelljen fogadnom, hogy ő megszerezte bűneimre a bocsánatot! Hogy nekem csak el kelljen fogadnom, hogy minden készen van, hogy én tisztán odaállhassak Isten elé. Mert úgysem tudnám megoldani a bűneim kérdését, de ő megoldotta! Amikor Jézus megkeresztelkedik, bűntelenként áll oda, velünk egy sorba, hogy fölvegye, magára vegye a mi bűneinket, hogy így szerezzen nekünk Isten előtt bűntelenséget és tisztaságot. Itt egy rövid idézet: „Egy délután, midőn ismét megérkezett a körösszigeti kastélyba a posta, a hozott levelek közt volt egy, amelyen a cím németül volt fölírva. „Herrn Eugen von Baradlay.” Eugen = Jenő. A levelet átadták Jenőnek. Jenő a levelet felbontotta, elolvasta azt és aztán keblébe tevé.  … Jenő ezt felelte rá: El kell mennem!” (Jókai)
Ugye ismerős? Valaki elmegy a testvére helyett, mert annak gyermeke van: „Elmegyek és az ő büntetését magamra veszem”

De itt egy ember csak másik egy helyett megy és veszi magára annak büntetését. És ebben a földi értelemben. És bármily szép és nemes, és ki tudja, hányszor történt ilyen a történelemben, az embersorsban, talán mi magunk is hordoztuk egyszer már más terhét, vagy büntetését valami okon: de Jézusé sokkal több, Ő egyszer s mindenkorra felvette mindnyájunkét. Ő azt mondja: én beállok ebbe a sorba, mert beállhatok úgy, hogy mivel nekem nincs: a tiéteket, az összest, mindent felveszem és mindért eleget teszek, mindért kifizetem az árat a kereszten.

A harmadik pedig, amit szintén nagyon hangsúlyosnak érzek, és ezért mondtam a bevezetőben is azt a beszélgetést: az elköteleződés. Amikor Jézus megkeresztelkedik – bár hangsúlyozom, hogy neki nincs is szüksége rá –, elkötelezi magát az Atya iránti hűségre! Elkötelezi magát arra, hogy amit Isten rábízott, hogy ez az ő feladata, ez az ő küldetése ebben az életben, azt ő elvégzi. Bármilyen nehéz, bármilyen borzalmas, megy, és azt elvégzi, hiánytalanul beteljesíti. Jézus Krisztus kötelezettséget vállal arra, hogy a kapott küldetését teljesíteni fogja.  Ilyen elköteleződés a mi keresztségünk is, vagy, mivel gyermekként kereszteltek, a konfirmációnk, valamennyi fogadalomtételünk is! Amikor a saját gyermekünket kereszteltettük, vagy akár a házasságkötési fogadalmunk is.  Vagy minden úrvacsorai fogadalomtételünk. Éppen ezért nagyon fájó, amikor elmarad valakinél az istentisztelet, mert: esett az eső, vásárolni kellett, főzni kellett, vendégeket vártunk, vagy azt a munkát végeztük, amit egyébként bármely más napon kellett volna, lehetett volna csinálni… No persze nem itt maradt el az istentisztelet hanem a szívében, életében: ott nálad, nálunk. És ugyanígy, amikor elmarad hasonló okokon a biblia olvasása, mert valahogy nem jutott rá: már harmadik napja nem, már egy hete,  egy hónapja: „hol is van a Kalauzom? – nem is tudom!” Netán az imádság, vagy a szolgálatban hiába vártak rám, számítottak rám. Mert most nekem valahogy ilyen, olyan, amolyan van, és Krisztusban való elkötelezettségem az első helyről valahova visszacsúszott ötödik, hatodik – talán még pontszerző helyre... Mikor nem számít, hogy én Jézus Krisztusnak vagyok elkötelezve legfőképpen!

Amikor Jézus Krisztus megy és megkeresztelkedik, noha semmi kétség afelől, hogy teljesíteni fogja küldetését, és valóban odaadja magát áldozatul értünk, ebben a keresztségben elköteleződik, mielőttünk, nyilvánvalóan, szemmel láthatóan, hogy ő azt a küldetést, amiért jött, amit kapott és vállalt, azt hiánytalanul teljesíti.

Hogyan vagyok én – a magam Krisztus iránti elkötelezettségében? Mennyire fontos, mennyire tud első helyen lenni? Mert hiszen azért vagyok itt, mert elkötelezett vagyok: legyek is az!

Hiszen voltak, akik evezőpadra láncolva vagy gulágra ítélve is meg tudtak maradni Krisztus elkötelezettjei. Pedig ugyanolyan emberek voltak, mint mi. És vannak ma is, kik mártíromságot vállalnak és életük vagy haláluk árán megmaradnak az elkötelezettségben.

Nekünk ma talán könnyebb. És jó is, és legyünk is érte hálásak, de maradjunk meg az elkötelezettségben! Bizony ,nem Jézusnak volt szüksége arra, hogy megkeresztelkedjen, hanem nekünk volt szükségünk rá, hogy tudjuk és lássuk: Jézus Krisztus elmegy Jánoshoz, aki bemerítette a Jordánba és megkeresztelte őt.! Nekünk volt szükségünk rá, hogy látva őt: kitartásból, elkötelezettségből, küzdeni tudásból, hűségből merítsünk újabb és újabb erőt, bátorítást a magunk élete küzdelmeihez, teherhordozásaihoz. A magunk élete kísértéseiben való megállásához, s a magunk szolgálata betöltéséhez. Törékeny ember volt ő, de elkötelezte magát, és elvégezte szolgálatát: mintát, példát adott nekem. Senki nem mondhatja, hogy könnyű volt neki, mert ő Isten Fia, mert ő valóságos embernek bizonyult! A magam Istenben való elkötelezettségét, bármely, illetőleg minden fogadalmam megtartását rá nézve tudom teljesíteni, ha nem is hiánytalanul, mégis, amennyire csak tehetem, úgy tudom, hogy rátekintek, hogy tőle veszek újabb és újabb útmutatást és erőt. Hogy az ő Szentlelke által valóban hűségben kövessem Uramat és szolgáljam őt! Merjük hazavinni e gondolatokat úgy, hogy gondoljuk át: mennyire, hogyan vagyok elkötelezett? Mennyire tudom megélni ezt a munkahelyemen, a családomban, jártomban-keltemben, az élet  gondjaival, küzdelmeivel, viharaival szembesülve? Vagy éppen a vasárnapra készülve? Áldjon meg és gazdagítson meg bennünket az Úr, hogy meg tudjunk maradni az iránta való elkötelezettségünkben! Ámen.

Böttger Antal
Dunaújvárosban élünk és szolgálok felségemmel együtt 15 éve.
Öt lányunk van.