„Bár egy itt szolgáló magyar szerzetes szeretett volna nekem segíteni, a templom vezetősége határozottan megtiltotta, hogy fotografáljak. Az orrom előtt szlovákul folyt a vita, igen vehemens stílusban. Elfogadtam a döntést, így csak külső fotók készülhettek” – mesélte a Parókia Portálnak. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitűntetett fotóművésznek a Bazilikában látható kiállítása július 22-ig.

– Itt állunk a Bazilika fenséges kupolája alatt, a harmadik szinten, ahol natúr téglafalakon sorakoznak nagy méretű, gazdag színvilágú képei. A varázslat első pillantásra megtörténik. Olyan részleteket is láttat, amelyeket meglehet, a helyszínen saját szemünkkel észre sem vennénk. Mi a titka?
– Hadd feleljem erre azt, amit figaró barátom válaszolt, amikor megkértem, készítsen nekem egy jó frizurát: „Bocsánat, hozott anyagból dolgozom!” Én is a rendelkezésre álló lehetőségekkel gazdálkodtam. Maguktól értetődően szépek, lélekemelőek templomaink.

– Története van ennek a kiállításnak, hiszen évtizedek óta járja a „nagy” Magyarország tájait, s megörökíti az államalapítástól a barokk korszak végéig épült templomainkat. Eredetileg egy kiadó menedzselésében született album, majd a 2000-es évek elején a Külügyminisztérium karolta fel a témát. Mesélne erről?

Gyökerek nélkül nincs nemzet
– A tárca egyik akkori vezetője felfigyelt a történelmi Magyarország templomairól készült fotósorozatomra, s felkért, hogy állítsak össze egy gyűjteményt, amelyet szabadon felhasználhatnak, s külföldi kiállításokon mutathatnak be. Így is történt. Legelőször az Európai Parlament épületében, Strasbourgban állítoták ki ezt az anyagot, az Európai Unióba való belépésünk napján, 2004-ben. Azóta bejárta Európát, Tallintól Párizsig, és eljutott a Távol-Keletre is. Budapesten most látható mindezek után.

– A legutolsó nemzetközi kiállítása Tokióban volt. Hogyan került a budapesti Bazilika Lovagtermébe a képegyüttes?  
– Tokiói bemutatásunk után ládákba helyeztük, és szerettem volna, ha nem ott porosodnak. Nagy megtiszteltetésnek tekintettem, hogy Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész, egyetemi docens meghívott a Bazilikában rendezett kiállítására. Ez után, az ő segítségével kaphattak helyet itt a történelmi templomainkról készített fotográfiák. 

 – Mi a célja a gyűjtemény bemutatásának?
– Szerettem volna felhívni a figyelmet arra, milyen nagy múltra tekintenek vissza és mennyire gyönyörűek templomaink. Mégsem kizárólag ez volt a cél. Minden nemzetnek vannak gyökerei, ugyanúgy, ahogy növényeinknek is. Tápláló gyökerek nélkül nem léteznének. Gyökerek nélkül nem létezik a nemzet sem. Ezer évvel ezelőtt kezdődött az a Kárpát-medencei múltunk, amelyre visszatekintünk. Nemzetünk múltja akkor a Szent István-i államalapítással, a templomok építésével kezdődött. Szerettem volna összegyűjteni és bemutatni, milyen történelmi kincseink születtek! Ezeken, ezekben nevelkedett, élte napjait a magyar nemzet, több mint ezer éven keresztül. Hogy most hol van az a nemzeti tudat, hadd ne minősítsem! Valószínűleg alapos javításra, további éltetésre szorul. Templomépítészeti örökségünk bemutatásával szerettem volna hozzájárulni szunnyadó történelmi tudatunk ébresztgetéséhez, közgondolkodásunk ez irányú megújításához.

– A XXI. századi európai és a magyar emberek jelentős része nem tekinti a kereszténységet különösen nagy értéknek. Csak kevesen élik meg napi szinten keresztény hitüket.
– A kiállítás a gyökereinkre hívja fel a figyelmet. Valóban meglazult a kereszténységhez való kötődés társadalmi és egyéni szinten is. Az pedig, hogy meglazult: sajnálatos látlelet. A Rákosi-korszakkal kezdődött, és tartott egészen a közelmúltbeli  rendszerváltásig. Az a fa, amelynek nincs gyökere, életképtelen. Elpusztul. A magyar nemzet gyökerei a kereszténységből sarjadnak. Ez történelmi tény. Nem az én fejemből pattant ki, erről szól az egész történelmünk. És erről elfeledkeztünk, pedig nemzedékek egymás utánjai nevelkedtek hosszú-hosszú évszázadok során, becses keresztény szellemben.

Lőtték a templomot

– Mi volt a szívében, amikor fotózta a templomokat?
– Euforikus gyönyörűséget éreztem. Mindenütt ugyanazt a magasztos szellemet találtam. Templomaink építészete, változatos formákban megnyilvánuló művészeti kultúrája felemelő. S őrzöm magamban találkozásaim emlékét az itt élő szolgáló hívekkel.

– Milyen visszajelzéseket kapott eddig a látogatóktól?
– Megtöltötték lelküket a látottak. Megfogalmazható, hogy valamiféle postás vagyok. Szívesen hordozom az Isten házainak üzenetét.

– És mi ez az üzenet?
– Az, hogy kereszténységünk tárgyi megnyilvánulásai is csodálatosak. Látogassuk őket! Gondolkoztam azon, hogy az országos turisztikai mozgalom, a „Kéktúra” útvonala mentén meg lehetne látogatni a szakrális helyeket. Fel lehetne fűzni mindezt a nagy túrára! Legalább azokat a kitüntetett helyeket érdemes volna meglátogatni, amelyek a Kéktúra útvonal mentén vannak! A fizikai felfrissülés mellett lelki felüdülést kínálnának.

– Menjünk oda néhány fotóhoz! Meséljen a képek születésének körülményeiről! Ez a Szent Márton-dóm, Pozsonyban, ami arról nevezetes, hogy számos osztrák császárt és magyar királyt, királynőt választottak meg itt uralkodónak, többek között Mária Teréziát.
– Sajnos, nem tudtam képeket készíteni a templom belső tereiben, mert bár egy itt szolgáló magyar szerzetes szeretett volna nekem segíteni, a templom vezetősége határozottan megtiltotta, hogy fotografáljak. Az orrom előtt szlovákul folyt a vita, igen vehemens stílusban. Elfogadtam a döntést, így csak külső fotók készülhettek. Nem biztos, hogy idehaza, olyan sokan ismerik a hely jelentős történelmi múltját. Pedig mindenképpen emlékezetes, mert itt járt a magyar korona évszázadokon át. Maradt a nem kevéssé gyönyörű külső masinám számára.

– Romjaiból megújuló templom képe előtt állunk. Szomorú hely: Pélmonostor temploma. Mi történt itt?
– A „sebzett” vakolat azt mutatja, hogy Szerbia és Horvátország között nem is olyan régen háború folyt. A templom ma Horvátországhoz tartozik, magyar határainkon túl van. A helyi plébános mesélte – szomorúan adta hírül –, hogy a délszláv háború idején a szerbek lőtték a templomot. A település hívei ide menekültek, ám az épületbe hatoló lövedékek eltalálták a benn tartózkodó fegyvertelen embereket. Vér folyt, sokan áldozatul estek, maga a plébános élete is veszélyben forgott. Napjainkra nyugat-európai segítséggel helyreállították a templomot, lett úrasztala, megújultak a padsorok, restaurálták a belső teret.

– Csempeszkopács csodálatos temploma a XIII. század közepén épült, s talán ehhez fűzi a legkalandosabb emlék.
– Valóban. Amikor fotóztam, megtudtam, hogy a közelmúltban ellopták az oltárképet és azt a történtek után egy másik képpel helyesítették. Akkor az az ötletem támadt, hogy ha van valamiféle dokumentum az eredeti oltárképről, arról készítünk hiteles fotót és jelezzük, hogy ezt a történelmileg fontos, értékes festményt eltulajdonították. Elmeséltem Vincze László festőművész barátomnak, aki felajánlotta, hogy megfesti az oltárkép másolatát. Örömmel töltött el, jelentős eseménynek találtam, ezért felhívtam a Duna Televízióban dolgozó kollégák figyelmét. Ők is úgy gondolták, hogy ez jelentős esemény, ezért magáról az oltárkép másolat készítéséről is filmet forgattak, ami adásba került. Szerte az országban láthatták. Ezután hívott fel a templom azzal a hírrel, hogy egy ismeretlen személy visszahozza az eredeti oltárképet. Az ismeretlen telefonáló azt kérte, hajnali öt órakor menjen valaki a templom bejáratához, ott helyezi el az oltárképet. A gondnok reggel odament, megtalálta a csomagot, de nem mert hozzányúlni, hívta a rendőrséget. Attól tartott, hátha bosszút akarnak állni a tolvajok, esetleg merényletet követnek el a televíziós vetítés miatt, hiszen azt követően eladhatatlanná vált a történelmi értékű kép. A rendőrség megvizsgálta a csomagot, nem talált benne veszélyes anyagot. Majd elszállították.

Dél óta engem vártak

– Szakértők vizsgálták meg az eredetiségét?
– Igen, s megállapították, hogy az eredeti alkotást hozták vissza. Ezek után került a település polgármesteréhez, Csempeszkopácsra. Kértem, hogy ne nyúljanak hozzá addig, amíg oda nem érkezem, mert szeretnék riportot készíteni a kicsomagolásáról. Így is történt, s az eredeti jeles alkotás megkerüléséről és elhelyezéséről is készült fotósorozat, amely megjelent, s megörvendeztette a helyieket.

– A fotózások alkalmával jó néhány barátság köttetett. Melyik a legemlékezetesebb?
– Mindenütt segítő szeretettel vettek körül. Az egyik legfrissebb élményem Bonchida településhez kötődik. Mielőtt elindultam Erdélybe, a zilahi vezető lelkésznek, Bogdán Zsolt vezető-lelkész úrnak jeleztem, hogy mennék a vidékükre fényképezni. Azt mondta, megoldjuk. Ennél nem sokkal többet beszéltünk, s amikor aktuálissá vált a dolog, akkor valóban tájékoztatta az érintett települések lelkészeit. Segítsétek! – ennyi hangzott el. Bethlenben az éjszaka kellős közepén fogadtak. A helyi vezető lelkésztől, Szakács János úrtól szíves segítséget kaptam, a komfortos szállásról nem is beszélve. Majd másnap eljutottam a távolabbi szomszédságba, Bonchidára, ahol szintén testvérként fogadtak. El sem mesélhető egy rövid nekirugaszkodással, hogy mi minden szépségben, jóságban volt részem.  A helyi vezető lelkész úr magamra hagyott az ódon templomban azzal, hogy ha segítségre van szükségem, csak jelezzem. Déltájban visszajött, s megkérdezte, készen vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem, volna még mit bőven tenni. Aztán visszajött két óra múlva, és újólag megkérdezte, elkészültem-e. Mondtam, hogy még mindig van tennivalóm. Ismét elment, majd visszatért két óra múlva. Már úgy öt óra tájban tartottunk és akkor újra érdeklődött, hogy most miként állok. Mondtam, most már körülbelül készen vagyunk. Ezt követően betessékelt a házába, ahol terített asztal fogadott. Akkor döbbentem rá, hogy dél óta engem vártak. Azóta meg volt terítve az asztal, ami nagyon-nagyon jólesett, ám hihetetlenül szégyelltem magam. A vendéglátóm családjában gyerekek is voltak, de ők sem fogyasztottak az asztalról. Mindenkit megvárakoztattam. Hozzákezdtünk az ízletes ebédhez, az általam okozott nem csekély késedelemről azonban egy árva szó nem esett. Számomra ekkor vált nyilvánvalóvá, micsoda vendéglátói gesztussal fogadtak. Magyarországról beszélgettünk több órán át, várták, éhezték a szavakat.  Ennyi idő után is hálát ébresztenek a szívemben, s köszönöm mindazt, amit értem, értünk tettek.

Cseke Hajnalka