Mindenféle kezdet, de különösen az év eleje bővelkedik mágikus cselekedetekben, amelyek gazdagságot, jó termést, szerelmet ígérnek végrehajtóiknak. A kedvenc mókás újévi szokásom Lónyáról ered: ott a leányok az újévi kocsonyából vesznek egy-egy csontot, és kiteszik az udvarra. Akiét elviszi éjjel valami kóbor állat, az abban az évben férjhez megy.

Ha mi nem folyamodunk ilyesféle babonákhoz, egyszerűen csak boldog új évet kívánnánk családtagjainknak, ismerőseinknek, emlékezzünk, hogy a késő római kor szokását éltetjük tovább: január 1-jén a kétarcú Janus isten ünnepén ugyanis szokás volt áldást mondani, ajándékot adni.

Új év, új kezdet – valami új jön, amiről még semmit nem tudunk. Újévkor számos mágia, szokás kínálja magát egyéni jólétünk támogatására: ha megrázod a gyümölcsfát, bőséggel terem majd, ha disznót eszel, az kitúrja neked a szerencsét. Újév napján nem volt szabad takarítani, szemetet kidobni, főzni – karácsonytól január 2-ig egyáltalán nem volt szabad mosni sem. Eleink úgy vélték, amit az ember újév napján csinál, azt sokat fogja még az évben: kerülték épp ezért a veszekedést, az ágyban fekvést nap közben, és siettek hajnalban a kútra, hogy aranyosvizet hozzanak. Úgy hitték, aki először merít a kútból, azé az aranyosvíz, amely szerencsét hoz az egész családnak.

Minderre, mint a szokásokat hordozó, babonás régi világra mi, huszonegyedik századi keresztyének érthető távolságtartással tekintünk. Miért is lenne akkor ajándék nekünk, akiktől távol áll mindenféle mágia, hogy vasárnappal indul az év? Azért, mert jó, mert öröm Istennel és egymással kezdeni az újat, a szokott rendben, mintha mi sem változott volna. (Mert nem is változott, már ami a legfontosabbat illeti. Isten ugyanis változhatatlan – és életünk felőli jóakarata is az.)

Ajándék, hogy háborítatlanul léphetünk be Isten Igéjét hallgatva az újesztendőbe, és úgy lehet a miénk a közösség Istennel, a meglátogatottság élménye, hogy azért nem tudunk semmit sem tenni – azt csak elfogadhatjuk. Az esztendő a heti rutinba épülve kezdődik el, szokásos harangszóval, szokásos vasárnapi ebéddel. Remélem, hogy könnyebb lesz így felismernünk meglátogatásunk idejét, a drága vendéget, aki idén elsőnek lép az otthonunkba, és az élet vizéből részesít mindnyájunkat, akik szomjazzuk őt, jöjjünk hozzá akárhogyan, akármikor.

Isten világteremtő, életfakasztó szava megszelídíti a sokszor olyannyira félelmetes lehetőségeket. Annak lehetőségét is, hogy meghalhatok, hogy elkerülhet idén is a szerelem, a gyermekáldás, hogy veszteség ér ebben az újévben, hiába próbálom ezeket (vagy az ezekről gondolkodást) ezer és egyféle módon elhárítani – mert a hitem olyan gyenge.

Hálás vagyok ezért a teljesen szokványos vasárnapért. A hétről hétre újra elmondott feltámadástörténetért. Azért, hogy mindennapi lehetőségem hívni és bizalommal várni a drága vendéget, aki sokkal többet hoz szerencsénél vagy gazdagságnál: életet hoz az élettől sokszor rettegő mindennapokba. Mert igen, az életben sok dolog félelmetes, amelyeket nem a varázslat győz le, hanem a csoda, a feltámadott Krisztussal találkozás csodája. A hozzánk megérkező Úr lángoló Lelke kiűzi félelmeinket – vele magát az életet, az örök életet fogadjuk, hívjuk, kérjük 2017 legelső úrnapján.

Képek: Hegedűs Gyöngyi