Kálvinról írni istenkísértés
A magyar Kálvin-irodalom eddig leginkább tudományos munkákat inspirált, az elmúlt 450 évben nem született regény a reformátorról. Tóth-Máthé Miklós nagy fába vágta a fejszéjét a könyv megírásával, még akkor is, ha korábban már számos nagyszerű reformátor – többek között Méliusz Juhász Péter, Szenci Molnár Albert, Károli Gáspár valamint Ráday Pál, a református egyház első főgondnoka – életét feldolgozta regényben és drámában.
– Nagy felelősség volt megírni a Kálvin-regényt, bár a felszínen ez nem foglalkoztatott, de a tudatom mélyén valahol ott motoszkált, hogy ezzel a munkámmal úttörő vagyok. Az már önmagában is istenkísértés, ha az ember jelentős történelmi alakot próbál regényben megjeleníteni. Kálvinnál ezt különösen erősen éreztem. Szerettem volna Kálvint, az embert bemutatni, hiszen úgy vélem, az olvasók elsősorban erre kíváncsiak. Különösen motivált az is, hogy Kálvinról rengeteg rágalom és rosszindulatú megközelítés él, magam akartam utánajárni az igazságnak. A Tiszántúli Református Egyházkerület kérésére írtam a regényt, és amikor Fekete Károly püspök úr elolvasta, azt mondta, hogy a könyvem segített, hogy még jobban megismerhesse Kálvint. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna.

Csak Istennel állt igazán kapcsolatban
Tóth-Máthé Miklós szerint aki elolvassa a regényt, a végére megtudja, miért válhatott Kálvin rigorózussá, szigorúvá, de cáfolja, hogy a reformátor mindig száraz, humortalan, beteges és aszkéta típusú ember lett volna.
– Luther Mártonról nagyon sokan írtak, hiszen ő kedves, szenvedélyes, barátságos figura volt. Kálvin pedig valójában olyan, mint a regényem címe: „Számadással Istennek tartozom”. Kálvin ugyanis egész életében igazán csak Istennel állt kapcsolatban, Vele beszélte meg a dolgait. Az Isten ítéletére volt kíváncsi és sokkal kevésbé az emberekére. Talán ezért is sikerülhetett az a hatalmas tett, hogy Genfből reformációs várost alkotott. Sokszor felrótták neki azt is, hogy megszállottan keresi a rendet, a törvényeket, de ő egyértelművé tette, hogy számára a Biblia az elsődleges törvénykönyv.

„Calvin maga is meglepődött azon, hogy Béze szavai mennyire megegyeztek az ő gondolataival, melyek régóta kísértették már, ha egy-egy feladatot elvégezve visszatekintett a megvalósulásig vezető útra. Olyankor mindig imádkozott, megköszönve Istennek azt a lelkierőt, mely segített elkerülni, hogy kudarcot valljon. Egészen a kezdetektől csak Isten véleményére volt kíváncsi. Bármit cselekedett is. Ha könyvet írt, prédikált vagy tanított, kikérte Urának jóváhagyását. Ez annyira szokásává vált, hogy hallani is vélte a választ. Ha Isten „csendben” maradt, inkább elodázta a tevékenységet, amíg biztos nem volt abban, hogy már elkezdheti.” (részlet a regényből)

A küldetés
A regény szerzője nemcsak író, hanem színész is. Tóth-Máthé Miklós azt mondja, nagyban segítségére volt színészi volta a regény megalkotásában, hiszen az írás közben belebújt Kálvin bőrébe, hónapokig „vele élt”. – Megpróbáltam Kálvin fejével gondolkodni, meglátásait megérteni, a terveit megindokolni. Mindeközben tudatosítani akartam önmagamban, és szeretném ezt tenni az olvasókban is, hogy Kálvin is ember volt, nem lehet őt piedesztálra emelni. Számos rossz regény születik abból a törekvésből, hogy jelentős személyiségeket szoborrá próbáltak formálni. Kálvinnak is voltak érzelmei, nem hordott álarcot, de annyira az elvégzendő feladataira koncentrált, hogy ez néha behatárolta a személyiségét. Ilyenkor az író nehéz feladat előtt áll, mert meg kell mutatni az emberi arcot: a szerelmes, a hibát vétő, a gyengélkedő vagy éppen a kedves Kálvint. Ezen a helyen kell szólnom Kálvin feleségéről, Idelette de Bure-ról, akinek személyében Kálvin nem akármilyen segítőtársat kapott. Idelette holland származású asszony volt, aki Strasbourgba menekült, és ott ismerkedett meg Kálvinnal a gyülekezetben. Házasságukat William Farel áldotta meg 1540 augusztusában. Alig kilenc év adatott nekik együtt. Sajnos a kisfiukat is elveszítették háromhetesen bölcsőhalálban. Kálvin János és felesége egész életükben missziót teljesítettek: a férfinek a teológia, az asszonynak az idősekkel, elesettekkel, árvákkal való törődés volt a küldetése.

Idelette és Enikő
Tóth-Máthé Miklós azt mondja, hogy regényírás közben az alkotó akaratlanul is párhuzamot vonhat a saját és főhőse élete között. – Én is elveszítettem feleségemet, Enikőt, aki orvosként egész életében betegeken segített, és ő is gyönyörű, teltkarcsú nő volt, mint Idelette. Természetesen nem Enikőt formáltam meg Idelettben, de próbáltam megtalálni a két nagyszerű asszony hasonló vonásait – teszi hozzá.

A legkeményebb dió
Az író bevallása szerint a regény legnehezebb része Kálvin János és Szervét Mihály ügye volt. (Szervétet tanai miatt elevenen megégették Genfben 1553-ban – a szerk.) – Részletesen nem szeretnék kitérni a történetnek erre a szakaszára, a Méliusz-regényemben is írtam erről, és színpadra is vittük. Akkoriban az unitárius újságban egész oldalas kritika jelent meg a darabról, amiben azt írták, hogy két jelentős egyéniség állt a színpadon, és egyik sem lett a másik fölé emelve. Ugyanez jelenik meg a Kálvin-regényben is, aminek további különlegessége, hogy Szervét máglyahalála előtt lezajlik a két férfi között egy igazán fontos párbeszéd. Az biztos, hogy Kálvin teremtett nyugalmat és békét Genfben. Úgy ment el, hogy reformációs köztársasággá tette a kantont.

„… elterjed Genfben, hogy Jean Calvin a végét járja, és nem sokáig marad már közöttük. Tisztában van ezzel ő maga is, hogy itt az ideje a búcsúzásnak, amit majd követ a megérkezés abba a másik világba, amiről annyit beszélt, és majd lesz alkalma megismerni is… Nem beszél hosszan. Megköszöni az együttműködést az utóbbi időben a tanács és a konzisztórium között, melynek igazi hasznát Genf városi kamatoztatta. Benne a megerősödött reformáció, melynek további őrzését most már rájuk is bízza. Sose engedjék, hogy ismét veszélybe kerüljön, de ha igen, legyenek készek a megvédésére!  Neki pedig bocsássák meg, ha olykor indulatos, netán igazságtalan volt, de tudják be emberi gyarlóságának! Amikor talán túlzottan is meg akart felelni annak a szolgálatnak, amire Isten itt Genfben elhívta őt. És amit ő igyekezett legjobb tudásával híven teljesíteni. Erre gondoljanak csupán, amikor emlékezni fognak rá.”

írta és szerkesztette: Fekete Zsuzsa
A szöveg alapját Tóth Emese Európa Rádióban elhangzott interjúja adta.
Portréfotó: Barcza János

Tóth-Máthé Miklós regényét június 19-én, hétfőn délután 5 órától mutatják be Debrecenben, a Déri Múzeum dísztermében. A szerzővel Fekete Károly református püspök beszélget.