A könyv bemutatóját a múlt év végén tartották a budapesti teológián, ahová a család mellett az egykori barátok is ellátogattak. Horváth Barna már nem érte meg a bemutatót, 2009 szeptemberében, 74 évesen elhunyt. Felesége, Perjéssy Márta megosztott néhány gondolatot a Parókia portál olvasóival.

„Az írott szó végtelen tisztelete munkált bennünk, mindent megőriztünk, az utolsó fecnit is. Nem gondoltam, hogy a végén egy egész életpályáról szóló könyv kerekedik belőle. Hálás vagyok a kisebbik fiamnak, hogy ezzel a kötettel is meg akarja őrizni az apja emlékét, és megmutatni, hogy a férjem olyan ember volt, aki az utókorra is tud hatni."
Perjéssy Márta azt mesélte, sokszor kérte férjét, írjon regényt arról, hogyan éltek a lelkipásztorok a Kádár-korszakban, a könyv azonban nem született meg.
„Az Emlékezni tilos című kötetben a mozaikszerű részekből mégis összeállt egy regény, ami bemutatja, hogy a párom és kortársaink mit éltek át. A mi családunk margóra került annak idején, de mi ezt eleve vállaltuk azzal, hogy a lelkészi hivatást választottuk. A hitben élő, vallásos embereket nem vették fel az egyetemekre, fehér négerek voltunk az országban. Anyagilag nem éltünk magas szinten, de a parókia kertjében mindent megtermeltünk magunknak, és az eltartott bennünket." - emlékezett vissza az asszony.

Az ötvenes években a bizalmatlanság és félelem átitatta a mindennapokat. Ahogy a kötet szerkesztője Horváth Barnabás Dávid (Horváth Barna kisebbik fia) fogalmaz, édesapja 1957-ben és 58-ban négy és fél hónapig a pártállam börtönének vendégszeretetét élvezte. Erről egészen a rendszerváltozásig nem beszélt gyerekeinek.
„Ez az óvatosság nem a saját bőrének a mentése volt, inkább a következő nemzedék féltése. Persze egyszer el kellett mondani, s ez a pillanat nagyjából a rendszerváltozás pirkadatával esett egybe. Azzal a pillanattal, amikor már kezdett szétfoszlani az a kétségbeejtő gondolat, hogy ez a rendszer akárhogy puhul, a mi életünkben már nem változik meg. Ebből a könyvből nemcsak az derül ki, hogy 1957-58-ban börtön járt az emlékezésért, hanem az is, hogy egy pár röpcédula barátoknak való megmutatása milyen beláthatatlan következményeket von maga után."

1957. november 12-én éjjel a budapesti teológiáról, a Ráday utca 28-ból hurcolták el az akkor még csak 21 éves teológus hallgatót. 
„A kapunál kocsi vár, talán Pobeda, a márkáról nem esik szó. Bilincset se kapok. Annál kellemetlenebb, hogy két vaskos test közé szorulva utazunk a hátsó ülésen. A sötétben az arcok nem látszanak csak e kényszerű testközelség kelti azt a benyomást, hogy összeforrtunk, egyek vagyunk, és ebből a szervezetből kiszakadni nem lehet. A kínos csendben arra összpontosítok, hogy ne legyen reszketés, mert esetleg ők is átvennék a rezgéseket, és azt gondolhatnák, hogy van félnivalóm." - írja Horváth Barna a visszaemlékezésben, amelynek minden sora maga a történelem.

„Jellemző, hogy a gyanú milyen mélyen fészkelt. A pestiek közt volt egy minisztériumi főtanácsos, akinek leveleit időnként a miénkkel elcserélték a névazonosság miatt. Ha a levél nekünk szólt, az idős úr felhozta, és a felnőttek egy pohár bor mellett elbeszélgettek. A barátkozás odáig ment, hogy Shakespeare-kötetekkel ajándékozott meg, és kifejezte azt a véleményét, hogy kedvenc drámáit nálam fogja a legjobb helyen tudni. Na, egyéb se kellett, beindult a kombináció, miszerint a szokatlanul rokonszenves embernek spiclinek kellett lenni. Behúzódtunk tehát és éltünk a gyanúperrel. Még sokáig vita tárgyát képezte, hogy szabad-e a jónak látszóról rosszat feltételezni. Csak abban bízhatunk-e, aki már bizonyította hitványságát, mert arról már tudható, hogy mire képes." - olvasható a könyv egyik fejezetében.

Perjéssy Márta azt mondta, a „belügy" sosem feledkezett meg a férjéről.
„Már évek óta lelkészként szolgált egy kis faluban, Igriciben, amikor a börtönből elküldték a töltőtollát. De nem azért, mert a börtönben olyan nagy rend lett volna, hanem azt kívánták ezzel jelezni, bárhol megtalálunk, nem bújhatsz el előlünk."

Valóban így volt. Horváth Barnát még hosszú-hosszú évekig megfigyelték. Nyilvántartási kartonjára az utolsó pecsétét 1986 novemberében nyomták rá. Az Emlékezni tilos című könyv mindig arra figyelmeztet minket, hogy nem szabad felejteni.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás