A Zsoltárokat olvasva, énekelve és imádkozva a legfontosabb és legérdekesebb kérdés: hogyan jutunk el az 1. zsoltártól a 150.-ig, a boldog kötelességtől a felhőtlen örömig. Ez a lépés a maradék száznegyvennyolc zsoltárban történik. Úgy gondolom, hogy a Tóra-engedelmességtől az önfeladó doxológiáig az utat a szenvedéssel való nyílt szembenézésen és a reménység iránti hálán át tesszük meg.

Az 1. zsoltár világa szimmetrikus és ellentmondás nélküli, megbízható és jól rendezett. Az azonban nem egyetemesen igaz (az 1. zsoltár ellenében), hogy az engedelmes embereknek jól megy, míg a gonoszok elnyerik büntetésüket. Csak a burokban élők, az ártatlanok és tudatlanok vallhatnak ilyen naiv meggyőződést, mint amilyet az 1. zsoltár (vö. Zsolt 37,25-26). Az engedelmesség és jólét közötti kapcsolat nem ennyire nyilvánvaló és meggyőző. Izráel életébe betör a nyers, tapasztalt valóság, amelyben az engedelmesség hiábavalónak tűnik. Isten ilyenkor szeszélyes, és az 1. zsoltár magabiztos meggyőződése nem kielégítő. Az 1. zsoltár nem szólít fel nyílt tiltakozásra vagy kemény, kényelmetlen kétkedésre az erkölcsi világrendet illetően. Az 1. zsoltár még csak nem is játszadozik a teodicea embert próbáló kérdésével, nem is teszi azt lehetővé. Ezért az 1. zsoltár egyszerű kijelentése nem elégséges a megélt tapasztalathoz.

A kötelességtől az örömhöz vezető úton megtett egyik lépés az őszinte panasz, amely szabad utat biztosít a szenvedésnek és dühnek, fájdalomnak, haragnak, kételynek és elidegenedésnek, melyek a szenvedés társai.[i] Hogy a Zsoltárok élén álló 1. zsoltártól a záró 150. zsoltárig eljussunk, ott kell hagynunk az 1. zsoltár biztonságos világát, és belevetnünk magunkat a Zsoltárok közepébe, a dühöngő szenvedés világába. Panaszaiban Izráel tiltakozik az 1. zsoltár leegyszerűsített teológiai kijelentései ellen. Számos ilyen panaszt idézhetnénk. A 25. zsoltár például a mély bizalom hangján kezdődik (25,1-2a). A 8-9.v. megerősíti, hogy az 1. zsoltár állításai még érvényesek:

Jó és igaz az ÚR, ezért megmutatja a vétkeseknek a jó utat. Az alázatosakat igazságosan vezeti, és az ő útjára tanítja az alázatosakat.[ii]

A zsoltáros minden bizonnyal engedelmes. Ám ugyanez a zsoltáros nem hagy kétséget az ilyen kegyesség nehézségeiről. A panaszban a bensőséges, személyes nyugtalanság és gyötrődés kap hangot (17-18.v.). És nyilvános megszégyenülés fenyeget (2-3.v.). Ez a zsoltár hangvételében nem olyan kemény, mint némely másik, és az 1. zsoltár kegyességét visszhangozza:

Azt az embert, aki féli az URat, oktatja ő, hogy melyik utat válassza.
Élete boldog marad, és utódai öröklik a földet.
Közösségben van az ÚR az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.
Szemem állandóan az ÚRra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. (12-15.v.)

A Jahvéval való közösség felajánlása[iii] és a föld és gazdagság biztosítása (mely az 1. zsoltárt idézi elénk) azonban nem éppen jellemzi a zsoltáros jelenlegi élethelyzetét.[iv] E percben Jahve ḥesed-e, az erkölcsi megbízhatóságot szavatoló szövetségi hűség látszólag kudarcot vallott. A zsoltáros egyelőre nem kételkedik Isten ḥesed-ében, ám Jahve ḥesed-éből többet akar tapasztalni a jelenleg láthatónál. A zsoltár középpontjában Jahve ḥesed-ének háromszoros sóvárgása és megerősítése áll:

Gondolj, URam, irgalmadra (raḥamîm) és kegyelmedre (ḥasādîm), melyek öröktől fogva vannak.
Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen (ḥesed) gondolj rám, mert te jóságos vagy, URam!
Az ÚR minden ösvénye szeretet (ḥesed) és hűség ('emet) azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit. (25,6-7.10)

A zsoltáros nem akar a Jahvéról való bizalomról lemondani, ugyanakkor tudatában van annak, hogy nincs minden rendben. Ez a szenvedés sürgető kérdésekkel ostromolja Isten ḥesed-ét. Az 1. zsoltár erkölcsi világrendje Isten hűségétől függ, mely irányítja a világot, és igazságos, kiszámítható és rendezett módon fenntartja. A panasz konkrétsága kérdéseket vet fel, és Isten ḥesed-ét támadja: Valóban hűséges Isten? Isten világa erkölcsileg valóban megbízható? Számít az engedelmesség? Valóban igaz a Tóra? Valóban boldog az igaz? A 25. zsoltár (mint általában a panaszok) az 1. zsoltár tételével kezdődik, hogy aztán követelésekkel álljon Isten elé. A 25. zsoltár imádkozója hinni akar az 1. zsoltárban, de amolyan tétova tanúként konkrét tapasztalata van az 1. zsoltárral szemben. Az imádkozó nem fogadja el minden további nélkül jelenlegi sorsát – könyörgése súlyosan sürgető kéréssel zárul:

Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok.
Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!
Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet, és bocsásd meg minden vétkemet!
Nézd, mennyi ellenségem van! Gyűlölnek kegyetlen gyűlölettel.
Tartsd meg életemet, ments meg, ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem!
Feddhetetlen becsület[v] őrizzen engem, mert benned reménykedem. (25,16-21)

A zsoltár utolsó előtti kifejezése a szabadításról-megváltásról (pdh, 22.v.) szól. Ám az utolsó szó a „nyomorúság” (ṣārôt). A zsoltáros reménykedik, de nem tudja, Isten megváltó akarata le fogja-e győzni a nyomorúságot, mert a nyomorúság valós és súlyos. Az 1. zsoltár igazsága Isten megváltó képességétől függ, mely véget vethet a nyomorúságnak. A Zsolt 25,22 azonban nem kijelentés. Ez pusztán kérés, amelynek az eredményét nem ismerjük. Ahogy tehát az 1. zsoltártól haladunk előre a Zsoltárok könyvében, az 1. zsoltár magabiztos Tóra-kegyessége a tapasztalt nyomorúság által veszélybe kerül. Az 1. zsoltár magabiztos Tóra-kegyessége azért kerül veszélybe, mert az élet valósága ritkán egyezik az 1. zsoltár hitének egyszerű állításaival. Az őszinte hit viszont nem időzhet túl sokáig az 1. zsoltár mezsgyéjén. Be kell lépnie a Zsoltárokba, és az 1. zsoltár kezdő állítását kockára kell tennie. A Zsoltárokban a 25. zsoltárhoz hasonló számtalan panasz található, melyek az 1. zsoltár magabiztos naivitását megkérdőjelezik.

[i]      A panaszról írt meghatározó tanulmány Claus Westermann, The Praise of God in the Psalms (Richmond: John Knox, 1965). Ld. még Miller, Interpreting the Psalms, pp. 48-63; Westermann, „The Role of the Lament in the Theology of the Old Testament”, Int 28 (1974), 20-38; Brueggemann, „From Hurt to Joy, from Death to Life”, Int 28 (1974), 3-19; és Roland E. Murphy, „The Faith of the Psalmist”, Int 34 (1980), 229-39. Davidson (The Courage to Doubt, 23) szerint ezek a zsoltárok szemléltetik, hogy az élet nem követte az 1. zsoltár szövegkönyvét.

[ii]Az „út” (derek) hangsúlyozása az 1. zsoltárra emlékeztet. A 25. zsoltárban ismét előfordul a derek szó (4.8.9.v.), és ugyanezen szó igei formáját használja az 5. és 9.v. A derek szó megfelelője a parallelizmusban az „ösvény” (’ōraḥ) a 4. és 10.v.ben. Ld. az „út” szót a Zsolt 1,1.6-ban. A kifejezések ezekben az esetekben az engedelmességet írják körül, melyet Isten parancsol, és amely életet eredményez. Ehhez ld. James Muilenburg, The Way of Israel (New York: Harper & Brothers, 1961).

[iii]      A „közösség” szó az eredetiben ṣôd. A Zsolt 1,1-ben hasonló kifejezés az 'ēṣâ, bár ott negatív értelemben használt. Akik tehát félik az Urat, bensőséges kapcsolatban vannak Istennel, és nem ápolnak a gonoszokkal bensőséges kapcsolatot.

[iv]      A „boldog” a Zsolt 25,13-ban a ṭôb, amíg az 1,3 „boldogul” szava a ṣālaḥ ige. Ezen esetekben e szavak szinte szinonimák.

[v]      A „feddhetetlen becsület” (tōm, yōšer) a Jób 1,1-re és 2,3-ra emlékeztet, és az engedelmesség mintaképét jellemzik.