Biztonságban érezte magát. Jólesett hátradőlnie a kanapén, és a másikra figyelni. Jólesett levenni az álarcait, letenni a szerepeit, és csak lenni. Utólag persze már bánta, óvatosabbnak kellett volna lennie. Akkor talán nem hangozhatott volna el ez a két mondat: „Abnormális, ahogy viselkedsz. Ebből fejlődni kell.” Mintha még hozzátette volna, hogy jószándékkal mondja, és ő így is elfogadja, de ekkor ő már messze járt, ezek a szavak nem jutottak el hozzá.

Mérhetetlen csalódottság és pár másodperccel később düh és dac ébredt benne. Kevés embernek mutatta meg igazán, mélyen, kendőzetlenül magát. Talán mégis soknak.

Sírni tudott volna, vagy legalább kiáltani: „Nem én vagyok abnormális, hanem a világ. Nézd meg a gyerekeket! A szívem szakad meg értük! Nincs mérték. Nincs háttér. Nincsenek evidenciák. Csak a rengeteg impulzus és az elcsépelt, agyonhasznált szavak. Illetve már az sem. Csak a buta szimbólumok, rövidítések.”

Tudta, hogy ha egy szó is kibukik a száján, akkor nincs megállás, kiömlik belőle minden, és elárasztja a nehezen kialakult harmóniát a kapcsolatukban. Nem szólt egy szót sem. Mosolyogni próbált. Hálás volt a sötétért. Remélte, hogy segít neki könnyes szemeit titokban tartani. Beszélgettek még egy kicsit a múltról meg a jövőről, az mindig biztonságosabb, mint a jelen, aztán elbúcsúztak.

Hetekig cipelte magával ezt a két súlyos mondatot. Először az elsőszülöttje vette észre terhét. Röviden, okosan fejezte ki magát, ahogy szokta: „Furcsa vagy. Nem ilyen szoktál lenni.” Aztán a kicsi tartott tükröt. Sírva, nevetve, hosszan, zavarosan, a lelke mélyéből beszélt. Szeretetről, elfogadásról, önzésről… Mondataiban összekeveredett az „én” és a „te”. Ők még egyek voltak.

Messzire vágyott és csendre. Szélzúgásra, levélsusogásra. A fiúk pedig valahová fel a magasba, hegyre, kilátóba. Bepakolták a hátizsákot, és nekivágtak. Fáradt volt, nem ment velük fel a magasba. Megvárta őket a hegy lábánál. Sétálgatott a tisztáson, majd bemerészkedett az erdőbe is.

Leült az egyik fa tövébe, a törzsének vetette a hátát. Becsukta a szemét, imára kulcsolta a kezét. Nagy döntésre készült: „Hát, jó. Normális leszek. Beállok a sorba” – határozta el magát. Egy könnycsepp hullott a kezére. „Majd máskor gondolom ki a megvalósításhoz vezető tervet, stratégiát. Most ennyi elég.”

Ülve maradt, és hagyta, hogy a könnyei átmossák a lelkét. Nem akart gondolni semmire és senkire. Valahonnan mégis eszébe jutott Valaki. Valaki, aki békésen a porba rajzolgat, míg a többiek dühösen, markukban köveket szorongatva ölni készülnek. Aki a leglehetetlenebb alakokat választja ki maga mellé. Aki szóba áll azzal, akivel nem lenne szabad. Vizet kér, pedig talán nem is szomjas. Aki nyugodtan alszik a viharban. Aki megátkozza a fügefát, pedig nincs is fügeérés ideje. Akinek éjszaka is fel lehet tenni a kérdéseket, és aki türelmesen válaszol. Aki látszólag minden logikát nélkülözve hol arra biztatja az embereket, hogy beszéljenek róla, hol pedig arra, hogy hallgassanak. Aki szereti a gyermekeket, de egy gyermekéért aggódó anyán csak rábeszélésre segít.

Belemerült ezekbe a történetekbe, és csak nézte Őt. A lelkébe akarta vésni minden mozdulatát, minden szavát. Sokáig ült így, egészen addig, amíg a távolból gyermekzsivaj nem hallatszott. Őt hívta, várta a mezőn a vidám kis csapat. Elindult hát feléjük.

A két mondatot nem vihette magával. A közelben észrevett egy furcsa, kereszt alakú fát. Otthagyta a tövében.